Kelet-Magyarország, 1964. június (24. évfolyam, 127-150. szám)
1964-06-14 / 138. szám
100 éve született Richard Strauss (Külső munkatársunktól) Száz évvel ezelőtt 1864. június 11-én Münchenbén született Richard Strauss, aki minden tudatos újítani akarás nélkül, a XX. századi muzsika új hangjának megalapozója, a zenetörténet nagy korszakfordulójának kimagasló oszlopa lett. Apja kitűnő kürtös, az udvari zenekar tagja, konzervatóiiumi tanár volt, aki egyszerre tanította a kis Richard Georgot beszélni és — muzsikálni. Négyéves korában a kisfiú már zongorázott, s amikor más gyermekek a betűkkel is épphogy esak ismerkedni kezdtek, ő dalokat, szonátákat, zenekari nyitányt komponált. Az egyetemen filozófiát és irodalmat tanult, a zeneszerzés bonyolultabb rejtekeibe Mqyer udvari karmester vezette. Ritka karrier kezdődött így, mint az övé: zeneigazgatóként indult az önálló életbe, Meiningenben, a híres Bülow mellett. Aztán visszatért Münchenbe, mint udvari karmester, majd Berlin, Weimar következett, s közben néhány csodálatos déli utazás, hogy fiatalon megrongálódott egészségét helyreállítsa. Nagy kortársa és barátja, Romaind Rolland írta róla még a múlt század utolsó évében, hogy Görögországban, Egyiptomban, Szicíliában a napfény szerelmese lett. Azóta nehéznek érezte északot, Nietzsche és Schopenhauer északjának ,szörnyű, szürkébe festett szürkéjét, a naptalan, kísérteties eszméket,” a német északot. Valószínű, hogy költői akaratába irodalmon és filozófián csiszolt szellemébe ez a déli verőfény oltotta «■ realista józanságot, mely af kotásaiban mindig az érzékelhető valóságot ragadta meg, s amely oly sokszor és olyan könyörtelenül tette nevetségessé az ósdit, a misztikus hazugságokat. A romantika felbomlásának, a dekadencia térhódításának idején a hősöknek, s magának a hősiességnek a megszólalta- tója volt Bibliai, antik-görög legendákbeli és középkori hősöket, de .önmagát is szívesen állította szimfonikus költeményeinek és operáinak középpontjába. Hatalmas érzések és indulatok, titáni küzdelmek mái ezek a művek, de — ezt is Romain Rolland vette észre először — „Beethoven műve a legyőzött hős diadala... Straussé: a győztes hős veresége.” A hatalmas belső erő, mely a műveiben megszólaló hősiességből áradt, szétfeszítette a zenélés régi kereteit, ledöntötte a régi szabályokat, s merész új törvényeket alkotott. Minden merész újításával nyíltan lépett a színre és — ami ugyancsak kevés muzsikusnak sikerült —, rögtön meg is hódította a zene rajongóit. Ám végül mégis min- dig visszatért a romantikus ideálokhoz csüggeteg belenyugvással mondogatta, hogy „senki sem lépheti ét a saját árnyékát.” Mintha észre sem vette volna, hogy miféle s mekkora forradalom elindítója lett?! Széttéphetetlen életerő, túlfőtött érzékiség, ellenfeleinek megsemmisítő ítélete, izgalmat keltő idegfeszültség szólalt meg és diadalmaskodott a zenéjében, s mindig újra visz- szasüopedt a pesszimista töprengés filozófiájába. . Nemcsak szerzőként volt óriási, hanem a művészet haladásáért vitázó, a művészi tisztaságért ég igazságért harcoló írásaiban is, s a dobogón is, ahol hat évtized legnagyobb karmester egyéniségei közt tartották számon. Fölényes küzdelmet vívott a hitleri rémuralommal. Büszkén vallqtta, hogy nem a fasizmus, hanem ő képviselj a „felsőbbrendű” német szellemet. Amikor Stefan Zweig, hogy elhárítsa Strauss feje felől a miatta támadható nehézségeket és veszélyeket, nem akarta közös munkájukat folytatni, a komponista (akkor a német zenészkamara elnöke) ingerült hangú levelet írt a nem-árja íróhoz: „gondolja, hogy engem bármilyen tettemben vezetett valaha is az a gondolat, hogy germán vagyok? (Ha ugyan az vagyok, qui ge sait) gondolja, hogy Mozart tudatosan „árja mód ra’‘ komponált!?... Hogy úgy teszek, mintha a zenész ’ ka mara elnöke lennék? Azért teszem, hogy jót tegyek, nagyobb bajt elháríthassak.. viselkedjék tehát jól, s dolgozzék csak a két egyfelvoná- soson... Makacs híve: dr. Richard Strauss.” A levelet elfogta a Gestapo, felküidtéif Hitlerhez, s Gobbels lemon dásra szólította fel a művészt. Fölényes nyugalommal várta ki, míg az embertelenség gél szemben is az ő művészete lesz a győztes, ám ezt a diadalt is a rezignált csüggedés váltotta fel. Utolsó londoni vendégszerepléseinek ünnepelt pillanataiban, amikor megkérdezték, hogy mik a további tervei, így válaszolt: „hát, meghalni...” Könyörtelen rendszerességgel dologzott, mint Bach. Tizenöt évvel ezelőtt felvételt dirigált egy filmhez a müncheni rádióban, s ekkor hagyta először nyitva munka után a partitúrát. 1949. szeptember 9-án, röviddel a felvétel után meghalt, felmérhetetlen értéket hagyva az emberi kultúra világára. Ma, századik születésnapján a világ minden részében felcsendülnek szenvedélyes dallamai, izgalmas feszültséget árasztó harmoninái ez a különös egyéni hang. mely makacs következetességgel vállalta, hogy a realitások világának, a természet igazi arcának és a lélek kendőzetlen, igazi felindulásainak szószólója legyen. Fesztiválok sorozata emlékszik rá egész évben, a föld valamennyi tájékán, ahol a muzsika szépségét, megtisztító élvezetét szeretik az emberek. „Országúti kaland“ — „Sikoly“ „Altona foglyai“ Több nagysikerű külföldi film forgalmazási jogát vásárolta meg a Hungarofilm Több új külföldi filmet vásárolt meg a Hungarofilm. Magyarországon is bemutatják a cannesi fesztiválon nagy sikert aratott „Sikoly” című csehszlovák alkotást. A Német Demokratikus Köztársaság és Kuba filmművészeinek közös munkája a „Preludio akció” című izgalmas történet. A Hungarofilm megvásárolta a szovjet filmművészek „Országúti kaland” című produkcióját és á Szimonov „Élők és holtak” című nagysikerű regényének szovjet filmváltozatát Verne Gyula népszerű ifjúsági regényéből, a Sándor Mátyásból az olasz és a francia művészek készítettek közösen színes, látványos filmet. Felnőtteknek szóló modern mese film „A három kívánság”. Magyarországon is bemutatásra kerül Vittorio de Sica rendező ,,Altona foglyai” című játékfilmje. Az alkotást Sartre drámájából forgatták. A két főszerepet Sophia Loren és Maximilia Schell já issza. Schell ezért az alakításáért a múlt évben Oscar-díjat kapott. ASZTALOS BÁLINT: Kék ég alatt 17 zerkilencszázhuszonhetet írtak. Kicsi voltam még a kapához, alig hete vizsgáztam az elemi első osztályából. De apám feltett reggel a szekérre, hogy a dűlőn legalább majd legeltetem mindig éhes pár tehénkénket, estéi-e meg zöldet szedek malackánknak, lib’jskáipknak. Nekik azzal se kelljen tölteni az időt. Tetszett a tág határ, messze lehetett látni. Mire kiértünk a köblös lápi árendáshoz, kék ég, fényesség és zöldellő tenger volt a világ. Hiába indultunk ólmos hajnalon, lassan csámborogtak tehénkéink. Apám, meg három lánytestvérem azonnal munkához látott. Én nem indultam mindjárt legeltetni, túl nagy volt még a harmat. Hadd száradjon — mondta apám. Később, leültünk früstökölni, a középbarázda két partjára, közel a szekérhez. A nagyok egy-egy karéj kenyeret vágtak- Kisujjnyi vékonyan és fényesre kopott szárú dobozból paprikás sót szórtak rá. Nekem is vágott apám vékonyka karéjt, megsózta. Retket nem ettünk, pedig láttam, mikor a kertből néhányat hozva, tett a tarisznyába anyám. Azt most nem vette elő senki. — Früstökre ez a jó a mezőn, kisfiam. Kevés kenyér paprikás sóval. A retek reggelre méreg, délben étek, vacsorakor orvosság. Esetleg hagyma még, de azt későn ültetett anyád — mondta apám. Á Nap erősödő heve fehéresszőkére kezdte mázolni az irtó magas eget. A nagy világosságban csücsörgő árnyékunk is alig látszott. Ettük a kenyeret. A láptalajra hullott morzsákat hangyák csipegették, tanyáik felé cipel- gették. Nagyon kicsi vékony lábuk alatt mozogtak, megmegcsúsztak a még könnyebb tőzegszemek. Küzdelmük miatt sajnáltam a kis hangyákat. Szerettem volna tudni: vajon izzadnak-e végtelen szorgalmukban? Szégyelltem a nagyoktól megkérdezni. — Azt mondják, a báró is kukoricás rozskenyeret eszik. Hogy ez lenne az egészségesebb — szólt megint apám. A lányok dünnyögtek, mesének tartották a mende-mondót- Hogy csak híresztelteti a báró. Szeretnék ők azt megnézni. Mellettünk, a kapálatlan részen tarka levelű növény ötlött szemembe. Minden levelének közepén piros folt virított Oldalt dőltem, feltéptem egy tövet. — Mi ez, édesapám? — Keserűfű. — Miért rajtuk a piros pety- tyek? — Jézus vére. Mikor keresztfára szegezték Jézust, akkor cseppent rá a vére a keresztfa alatt a keserűidre. Azóta rajta maradt. A lányok hallgattak. Felálltam nézelődni. A' nád ■levelén recés vonalkát találtam. — Hát ez mitől van, édesapám? Jézus szamarának a harapása, gyermekem. Mikor Jézus ment Jeruzsálembe, szamárháton, éhes volt a szamara. Az út mellett nádas volt, abba harapott a szamár. Az 'elharapott leveleken ott maradt a foga- nyoma, mert tovább nőttek a levelek. — Ha a mi tehenünk elharapja a nád levelét, azután is tovább nő? Hallgattak a lányok. Harapták, rágták a sóskenyeret. Apám se felelt ázonnaí. Kevésfogú szájában forgatta a falatot. Azután mondta: — Nem. A mi tehenünk szája nem szent, kisfiam. Amelyik nádlevelet elharap, annak úgy marad a csonkja. Nem nő tovább. Megszárad a levél vége. A dülőúton néha szekerek sovány tengelyei nyikorogtak. Végtelenségnek tetszett a lápt határ; csak távolabb látszottak lombosodó fák körvonalai. És úgy rémlett, rengeteg benne a rejtelem. S össze-vissza ahány család igyekvő dolgosai, annyi helyen magyaráznak a kisfiúknak, kislányoknak: reggel méreg, délben étek... Vajon menynyi mindent tud még az én apám? Valahogy bántott, hogy nagyobb tesvéreim nem tanítottak, nem feszegették előttem a rejtelmeket. Pedig, ők is biztosan tanulták.... Nagyon fogyott a karéj kenyér. Vége felé jártunk a früsíökölésnek. És ekkor történt a számomra a legcsodálni- valóbb. Alig hajitásnyira földszínű madárka rebbent. Nem repült oldalt semerre csak felfelé- Fel és egyre feljebb! Olyan gyönyörű éneklésbe kezdett, amilyent madártól még soha nem hallottam! Két szárnyával négyet-ötöt rebbentett, utána szünetet tartott. Csiesiri-csi- ri-csicsiri... — énekelt szüntelen. Hangja csodálatára sóhajtozva mertem csak lélegzetet venni. Ámulatomban a számat is nyitva tartottam. Apám is figyelt a hangra. Felszáradt a hajnal — mondta rozsdaszín bajuszát töröl- getve. ____________ — Milyen madár az, édesapám? — kérdeztem szüntelen felfelé nézve. — Pacsirta. Énekes pacsirta, — Meddig repül? — Míg kedve tartja. Az ég madara a pacsirta, kisfiam. — Visszajön? — Ha kiénekli magát. Meg- dicsérgeti a jó időt. — De szeretnék egy olyan kis pacsirtát. Csinálnék neki kalitkát, napraforgószárból. Adnék neki kenyérmorzsát. — Fogd meg! Mindjárt jön lefelé. Leereszkedik. Tarts valamit a kezedbe, úgy állj alá. Beleszáll. Megmondod majd anyádnak, mit fogtál. Az is örülni fog. Apám pipára gyújtott, nem nézett rámGyorsan a szekérhez futót* tam. Lehúztam az ülésdeszká* ról a zsákot, amit zöldnek vittünk. S mindig úgy fordultam, hogy a repkedő, tán ezerhangon is éneklő madárkát szemmel tartsam. Nagy testvéreim a szekérig kísértek tekintetükkel. Azután elfordultak. Mintha irigykedő gúny lett volna furcsa mosolyukban. Vagy inkább sajnálkozás? Nem törődtem velük. Már csak pici pontnak, mák- szemnyi csöppnek látszott a madárka. Csicsiri-csiri-csicsii'i-cst — zengett dala szépségesen. Alatta hátra hajtott fejjel tartottam a zsákot. Ahogy mentem a messze magas pontocska irányába, meztelen talpamat tavalyi kukoricatő, aszatlevél, száraz nádtorzsok szúrta, égette. S izzadni kezdtem a bizakodó reménységben. Már nagyobbnak látszott a madárka. Most kellett vigyázni! Szinte zsjnóregyenesen ereszkedett. Széjjelébb húztam a zsák száját. Tíz-húsz méterre lehetett. Szívem erősen dobogott. De a következő pillanatban, jaj, vége lett a reménységemnek. Az énekes pacsirta hirtelen abbahagyta csattogását. Sikló repülésbe váltott át. Repült, csak repült el mindig mesz- szebbre. Majd a szárnyát is összezárta és a távol, magam* forma nagyságú rozstáblába ereszkedett. Az meg túl volt az árkon, az uradalomé. Tilos területKarom még kitárva volt, tartottam a zsákot. Még akkor is, amikor a kék ég alatt sírva- fakadtam. A „Zord idők“, az „Özvegy és leánya“ írója: KEMÉNY ZSIGMOND •„Mint író és mint ember is, Kemény rendkívüli fényoldalakat szokatlan árnyoldalakkal egyesített...” Az a Gyulai Pál állapította meg ezt, aki pedig egy irodalmi csoportban — az úgynevezett „irodalmi Deák- párt”-ban — volt vele. De mert a nevezetes kritikus minden elfogultsága mellett is éles szemű ember volt, még ott Kemény Zsigmondról tartott emlékbeszédéből sem felejtette ki az író és publicista „sokszor riasztó különösségeit, szaggatottságait.” Kevés ellentmondásosabb alakja van a múlt század magyar irodalmának (és politikai közírásának), mint a százötven esztendeje született Kemény. Az erdélyi fejedelmek leszármazottja — aki Széchenyi István ihletésére kapcsolódott be a harmincas évek reformküzdelmeibe — szinte minden nemesi kortársánál előbb és mélyebben látta meg, hogy „a nyomorúsággal viaskodók, ab1964. június 14. ban állandóan elmerülök valósággal más nemzetet alkotnak, mint amiről mi disputálunk.” Ugyanakkor az 1848—49-ben megalkuvást hirdető úgynevezett „Békepárt” egyik vezér- egyénisége lett és 1849 és 52 között olyan röpiratokat írt, amelyek nemcsak Kossuthot és a szabadságharc egyéb következetes vezetőit, gyaláaták, hanem saját múltjának haladó vonásait- Kemény Zsigmond volt qz első magyar irodalmár, aki cikkeiben felhasználta Engels Frigyes több tanulmányát. Kigúnyolta azokat „a mulatságos idealisták'’-at, akik a múlt század 50-es, 60-as éveiben kialakulni kezdő munkás- osztályt az egykori hűbérjob- bágyság „egy újabb, csak éppen formailag különböző” változatának tartották. De továbbra is birtokos nemesként érzett és azt mondotta: a tőkés megvetni való, a munkás pedig — ha mozgolódni merészel — megfékezendő. A részletekben nagyszerű megfigyelések, világnézetében viszont makacs ma- radisága jellemzi Keményt, a közírót. Ezt az ellentmondást megsinyletiék idegei és élete utolsó évtizedében — 1865 és 1375 között — bomlott kedély- lyel járta Pest utcáit. Nem dolgozott és nem is akart már dolgozni. A társadalmakat előrevivő haladás fölismerésének és a régi, a rossz védelmezésé- nek tragikus ellentmondása jellemzi sok regényét is. A XVI. és XVII. század Erdélyének izgalmas-mozgalmas közegében játszódó regényei többségében a történelmi környezet nem csupán díszlet — mint akár Jósika Miklósnál is — hanem egymást segítő és egymást gáncsoló emberek világa. A jellemek, amelyeket regényeiben fest, sokkal érdekesebbek és bonyolultabbak, mint akár az Eötvös József műveiben szereplő jellemek. Milyen összetett, önmagával is, környezetével is vívódó alak — például — a szombatos”-sá lett Péchy Simon kancellár, a „Rajongók” hőse. Vagy a „Zord idő”-ben is, milyen találóan rajzolja meg a mohácsi vészt közvetlenül követő idők jellegzetes alakjait. S felsejlenek a kor mozgató -eszméi, mindazok, amelyek később katolikusok és protestánsok, Habs’ourg-pártiak és „török-pártiak” küzdelmében nyert szemléletesebb alakot. De — s ez Kemény belső tisztázatlanságát bizonyítja — realista fogantatású szép prózai alkotásaiban (legközvetlenebb példaképének Balzacot tartotta) végül is eluralkodik a nagy. betűs Végzet, amely gyakran a kiutat már-már feltaláló hősöket is a tragédia szakadékéba löki. Még művészi'felépítésében legkiválóbb regényében, az I- Rákóczi György erdélyi fejedelem korában (és részben udvarában) játszódó „Özvegy és leányá”-ban is érvényesül ez a zord — és hamis — „végzetfilozófia.” A regény hőse, Mikes János oktalanul „nagystílű” gesztussal — nem is tudja, hogy miért — teszi szerencsétlenné saját magát és szerelmét, Tarnóczy Sárát is. A hanyatló birtokos-nemesség öngyilkos hangulatú életérzése árnyékolja be Kemény annyi nagyszerű írói erényét. De nemcsak világnézeti ellentmondásaiban, stílusának nehézkességében is rejlik annak oka, miért nem olvassák ma már nálunk ezt a minden ellentmondásával egyetemben is oly érdekes írót- Emlékét mégis idézni kell, mert valahol azért a magvetők közé tartozott.1 Olyan .magvakat hintett el a magyar történelmi regény termőtalajába, amelyek csak hosz- szú évek múltán másoknál, az életművét alkotó kritikával tekintő utódoknál szökkentek virágba. A. G. JHunka käzben M inek tagadnám, hát persze, hogy nem csak dolgom zom meló közben, hanem töprengek is. Hol ezen, hal azon. De van úgy, ha nagyon nekifeledkezem a hegesztésnek, akkor csak danolok meg fütyörészek, mert hát szeretem a zenét. Van egy tangóharmonikám. Fütyöré- szét közben, persze, csak egy-egy pillanatra — hiszen a munkára mindig figyelni kell — eszembe jut, hogy itt a Vízműépítő Vállalatnál is jó lenne összehozni egy zenekart. Mert vannak itt is néhányon, akik értenek a zenéhez. Aztán az újításom sorsán is szoktam gondolkozni, különösen akkor, amikor — mint most is — lebuvónyilást készítek. Ugyanis az újílásezzel lenne kapcsolatos. A lebuvót eddig szögvasból készítettük, s azt gondoltam ki, hogy T-vasból sokkal egyszerűbb és olcsóbb is a készítése. Csak az a baj, hogy még nem érkezett meg a szögvas. Ezek a dolgok egyáltalán nem zavarmk a munkában, nem is szokott ránkszólni a művezető, hogy jobban dolgozzunk, mert ráverünk elég rendesen, hogy panasz ne legyen. Én ugyan csak egy éve dolgozom itt. de hallottam, hogy régebben nem ment olyan jól a meló. Hát most úgy csináljuk, hogy hiba ne legyenMáson nem is igen szoktam én gondolkozni így. munka közben. Huszonhét éves vagyok, féléves nős, a fizetésem is rendes — mi gondolkozni valóm volna? Az igaz, hogy nincs még lakásunk, s hegesztés közben ez is eszembe szokott jutni, ugyanis gyűjtünk rá. Egyidöben azon is problémáztam, hogy jó lenne a feleségemnek valami állást szerezni — a munkaközvetítőnél meg is ígérték — ebe az csak ígéret maradt. Per dig ha ő is dolgozna hamarabb összegyűlne a forint. Most — már elég régóta — kettesben dolgozom egyik szaktárso,mmal, de beszélgetni nemigen szoktunk, hiszen a lakatosműhelyben olyan zaj van, hogy csak kiabálva értenénk szót. Munkakezdés előtt szoktuk megbeszélgetni a napi melót — azontúl aztán csak hajtás van. Ja, meg arról is beszélgettünk már többször, hogy mit csináljak, ha tanulót kapok. Mert úgy néz ki, hogy közelesen mellém adnak egy tanulót. Én azt gondoltam ki, hogy vagy jó szakember lesz belőle, vagy elzavarom. Mert itt nincs mese — szakmát tanulni csak úgy lehet, ha az ember belead apait-anyait. Akkor lesz csak jó mienkás. És én szeretném, ha belevaló gyerek lenne. No. ezen túl aztán már igazán csak azon szoktam gondolkozni,ami éppen következik. Azon, hogy hogyan csináljam a tömszelencét vagy a fúrót, hogyan hegesszem a tengelyt, az öntvényeket, vagy ami éppen jön. Persze, az efféle gondolatokból jut minden napra, hiszen a munkahelyen a munka a lényeges — és én nem tudok sokfelé figyelni egyszerre. Van úgy, hogy egy-egy gondolat, amely egész nap foglalkoztat, — mert csak egy-egy pillanatig gondolkozhat el rajta az ember, — munkaidő végére fogalmazódik csak meg tisztán és pontosan. Azt hiszem, hogy ez így természetes, mert a kezem meg az eszem együtt kell, hogy mozogjon — külön-külön nem jutnának semmire... Elmondta: Havas László Bejegyezte: Kaiké József 6
