Kelet-Magyarország, 1964. június (24. évfolyam, 127-150. szám)

1964-06-21 / 144. szám

PETER HACKS

Ibrányi változások

Bandár Miklós spiritizmusa — Miért halt meg Kató István? Almáskertek a kivágott almafák helyén

Hatvan éve történt, Bandár Miklós ibrányi tanító spiritiz- mussal kezdett foglalkozni. Azonban egyedül nem idézgethette a szellemeket. Ezért társakat keresett; Talált is. Egyszerű, szegény embereket. Ezek mindig útra készülődtek, Amerikába indultak, vagy az urasághoz cselédnek álltak- Ki pedig se ide, se oda nem tartott, az szívesen indult a szellemidézők gyülekezetébe. Az is igaz, hogy odafent, ahol az ország sorsa történt, nem nagyon törődtek a szellemidézőkkel. Inkább azokat hajkurászták, akik' e világi dolgokba ' ütötték bele az orrukat. Bandár tehát nyugodtan maga köré gyűjthette a lápvilág nyomorultjait, a testben, lélekben agyonfáradt ibrányiakat. Az ibrányi szellemidézés 1900—1907-ig tartott, Bandár haláláig. A vallásalapító holta után aztán némi változás történt, mert a szellemidézők röpgyűlést tartottak és megállapították, hogy a halottak visszatérő lelkeit nem illik, nem szabad háborgatni, ezért elégették spiritiszta könyveiket. Most azután Berecz János napszámos vette át a különös gyülekezet vezetését. Berecz írt, olvasott, de a tudományos életben előbbre nem juthatott. Számára csak a biblia mutatott utat és törvényt. Berecz hamarosan kinyilvánította, hogy „hívő” keresztyén nem fordulhat orvoshoz, mert ezáltal elárulja a Legfőbb Orvost”. Más alkalommal azt indítványozta, hogy hagyjanak fel a dohányzással, mert annak élvezete elvonja a lelket a komolyabb elmélkedéstől. Hasonlóképpen tilalom alá vette a bort, a sört, pálinkát is. Aztán bírálta a gyümölcs és más kívánatos eledelek használatát, „A lélek legyen erősebb a testi kívánságoknál”. Hogy tehát kísértésbe ne essenek, a szekta tagjai saját földjeiken, kertjeikben kivágták a gyümölcsfákat, kiirtották a szőlőtőkéket. Mindez 30 éve történt.

„Az alma az oha

I960. Az ibrányi újtelepet megülte a por.

A tanácsházán eleven, fiatal vb. titkár, Oláh Ferenc részletezte:

— Valóban kivágták az almafákat. Az is igaz, hogy 1930-ban külön szövetkezeti alapszabályt is készítettek magúknak. Abban benne volt, hogy gyümölcsöt, zöldséget, elhullott állatot nem esznek, szeszes italt nem isznak, nem dohányoznak, beteghez orvost nem hívnak, a halottat szertartás nélkül temetik el. Szövetkezeti alapszabályuk szerint a tagok minden ingó és ingatlan vagyona a szektáé lesz. Ezenkívül titkos szerződést is kötöttek egymással és aszerint: „a szívek, a lelkek egy vala és senki semmi marháját nem mondhatja vala magáénak, hanem nekik mindenek köz vala.”

Közben fiatal, pirospozsgás emberekkel telt meg a tanácsháza. Az ibrányi fiatalok sorozásra készültek és a tanácstitkárt is maguk közé hívták.

így azután a hivatalsegéd kis- bírótól tudakoltam, hogy merre is találom az almapusztító ibrányi gyülekezetét, hiszen a fiatalokkal egy-két órát is1 eltölt majd a tanácstitkár. A Dózsa utcába küldött a kisbíró. Oda nem egyedül mentem. Velem jött Gombos József földművesszövetkezeti ag- ronómus is. Pázsitos házakat kerülgettem. Az egyik ház udvarán két asszony mentát fosztott—. Maguk spiritiszták? — kérdem.

— Azok voltunk — felelte Tarr Árpádné, aki már hatvan felé járhat. Irult-pirult hajdani szektáns állapota miatt.

— Virágoztak a fák — emlékezett — mikor barom módjára irtani kezdtük őket.

Néztem az udvart, a csupasz udvart. Néztem az asz- szonyt. Könny csillogott a szemében. Szánta, bár>: már, szégyellte a múltat.

•— Menjenek Katóékhoz, azok még benne vannak *- indított a szomszédhoz;

Katóék udvarán öreg ember fogadott. Lesütötte a szemét, úgy válaszolt:

— Virágoztak a fák. Űgv gondoltuk, hogy ha az egyik szegény embernek nincs virágzó almafája, akkor a másiknak se legyen. Én egy hold almafámat áldoztam a közösségért!

— Nem sajnálta a gyümölcsöt?

— Az almát az ördög adta, Évának a paradicsomban," hogy azáltal mételyezze Ádá- mot. Az alma tehát mindenképpen hibás, véltük, az alma az oka a nyomorúságnak, amiatt van szegénység, bűnös élet. De most már másképp gondolkodunk.

— Most már megeszik a tiltott gyümölcsöt?

— Meg! Rájöttünk, hogy nem az almában van a békétlenség, hanem az emberben...

„Beteg vágyott, de nem megyek orvoshoz“

A tanácstitkár elénk tette az egykori hivatalos írást, amelyik az első lépés volt az ibrányi gyülekezet betiltására. Az írásban ez állt:

„Ezek az emberek sok tulajdonságuk mellett jóval is bírnak, például nem politizálnak, az adót legpontosabban fizetik. Nem isznak, nem káromkodnak, senkit nem csapnak be, földjüket a legjobban művelik, miértis a gazdák szívesen adnak nekik feles földet, az uradalom meg munkát. Tény az, hogy maguk közé veszik a legszegényebb, munkaképtelen embert is, azokat is ellátják, mintha egészségesek volnának, de eltávolítják maguk közül azt, aki szabályaikat megsérti, például más ételt eszik, mint amilyen arra a napra elő van írva; Közös étrendjük van, amelytől eltérni nem lehet. Ez azonban olyan szűkreszabott és silány, hogy éheznek és messziről meg lehet őket ismerni nagyfokú sápadtságukról. Közös gazdálkodásuk nem kommunista elvek alapjáp, hanem vallási meggyőződésből jött iétre és miután vallási nézeteikhez fanatikusan ragaszkodnak, Úgy gondolom, hogy a közös gazdálkodás felszámolár sa nagy nehézségekbe ütközik...”

— Ezek után,-—mondom a titkárnak. — szeretnék olyan ibrányi spiritisztával beszélni, aki maga is részese volt a felemás közösségi életnek, az esztelen önsanyargatásnak.

így kerültek az ibrányi földművesszövetkezet egyik gyümölcstermelő szakcsoportjába. Ott találkoztam Nagy- idai Mihállyal, a szakcsoport elnökével, aki hithű spiritiszta. Nagyidai Mihály szépszál ember. Javakorabeli.

— Bort iszik-e?

— Módjával.

— Pálinkát?

— Az butít.

— Dohányzik?

— Nem élek vele.

— Fölfogásból?

— Igen!

— És a többiek?

— A régi tilalom már senkire sem kötelező.

— Maguk akkor már 1930- ban miért álltak közösbe'’

— Vallási meggyőződésből.

— Kitől kaptak földet?

— Búzás Istvántól 300, Bér Dezsőnétől 75 holdat. Ezen éltünk. Annyira szegények voltunk, hogy kimondtuk a közös étrendet is.

— Az miben állt?

— Egy hétre készítettek étrendet.

— Kik?

— Az asszonyaink.

— És mit ettek?

— Amit termett a közös föld. Kivéve a kívánatos gyümölcsféléket... Most másképp van.

Kató István, az ibrányi Petőfi Tsz. brigádvezetője. Kató István az ibrányi spiritiszta szekta prédikátora. Kicsi ember. Beteges. Körbe járja a tsz. akácos udvarát. Húzza a lábát, hazafelé indul.

Gyümölcsfás udvarában csökönyösen válaszolgat:

— Rató Istvánné, Cigándi András, Nagyidal Sándor mind azért haltak meg idő- nap előtt, mert nem hivattak orvost —r sorolom.

— Nem árulták el a Legfőbb Orvost.

— Maga most beteg.

— Az vagyok, de nem megyek orvoshoz.

— Mit csinál, ha a foga fáj?

— Majd kiáll kérem szépen. Jobb ' ha a fog megmarad.

— Miért?

— Az emberben van a gyógyulás kérem szépen.

így a prédikátor. O már megeszi a húskonzervet, az almát, sőt almafát is telepít. Szépen keres a tsz-ben, csak- hát orvost nem enged a házához. Szívja a fogát, ha a foga fáj. Fekszi az oldalát, ha tüdőgyulladás kerülgeti. Jó munkás. Kitűnő brigádvezető a tsz-ben. A közösségben a közösséget szolgálja. De ha egyedül marad, akkor a sír- bahúzó kételyei egyre gyötrik. Így vannak a többiek is, az ibrányi spiritiszták. Mindannyian jó szóra, okos ^zóra talán természettudományi oktatásra szorulnának. Itt élnek velünk egy bolygón, egy hazában, egy megyében, érdemes volna tehát szót ejteni velük. Almát, körtét, gyümölcsöt már esznek, sőt a töltött csukát, töltött káposztát, töltött csirkét kedvelik. Mértékletesen italt is fogyasztanak. Szorgalmasan dolgoznak, nincs tehát semmi értelme, hogy pusztán vallási babonából idő előtt sírba hulljanak. Gyógyítsuk őket, ha másképp nem, hát a Mohamed módján. Ha nem jönnek az orvoshoz, menjen az orvos hozzájuk. Hátha mégis a társadalom, annak a figyelme, annak a gondviselése — a legfőbb orvos.

Ezt írtam 1960-ban,, az ibnyi ősszövetkezet alapításának 30 éves évfordulóján.

Mi történt azóta ?

Másodszor a napokban jártam Ibrányban. Vajon változott e az ibrányi gyülekezet és szövetkezet? Változott! Kató Istvánt, a prédikátort és brigádvezetőt a sírba vitte a spiritiszta tévhité. Kató ugyanis a betegségében orvossal nem kezeltette magát...

Ami az ibrányi gyülekezet többi tagját illeti — jól dolgoznak a termelőszövetkezetben. Csak hát lazítanak a spiritiszta kötelékeken. íme az egyik 14 tagú spiritiszta család keresztmetszete: a ’ 12

gyermekből egy a tervosztályon dolgozik, egy a földénű- vésszövetkeaet könyvelője, három ipari munkás, kettő ipari tanuló, egy fodrász, egy buszkalauz, és négy általános iskolás. A nagy lányok az apa beleegyezése nélkül mentek férjhez nem spiritiszta férfiakhoz. A másik tíztagú családból egy családtag rendőr, egy tisztviselő a tsz-ben, bárom munkás, egy ipari tanuló és két gyerek általános iskolás. Ilyen rétegeződésben a spiritiszta családtagok már megadják a testnek tetsző dolgokat. Például almát, szőlőt, sőt töltött káposztát is fogyasztanak.

Ügy tűnik, hogy a nyolc általános iskola, a művelődés oszlatja az ibrányi ködöt. Igaz is: harminc esztendeje

a lakosság 20 százaléka volt analfabéta, most .pedig az utóbbi nyolc évben 1305 fiatal végzett általános iskolát. Hogy pedig jó irányban fejlődik az iskolázás, hadd iktassam ide azoknak a neveit, akik 1946-tól mentek magasabb iskolába, vagy végeztek egyetemet: Puskás Dániel or- vqs, Baráz Erzsébet orvos, Zsíros Imre állatorvos. Hegedűs Eszter, Szabó Borbála, Hocza András, bölcsész-közgazdasági egyetem, Horváth János, Szász Judit,. Szász Gizella, Bene Kálmán, Nagy

Ferenc, Kormány Jolán a nyíregyházi pedagógiai főiskolán, Béres Géza és Hegedűs Ferenc a katonai akadémián tanul.

Különben az ibrányi változásokra mutat az ibrányi általános iskolát végzettek pályaválasztása is. -1961—62-ben a nyolc osztályt végzettek 33 százaléka középiskolába, 26 százaléka iparitanuló-intézet- be jelentkezett. 41 százalék maradt a mezőgazdaságban. Ez az arány 1963—64-ber, így módosult: középiskolába 30,2, ipari pályára 46,5 százalék jelentkezett. A mezőgazdaságban immár csak 23,3 százalék maradt.

Hadd említsem meg, hogy a spiritisztákat nagyobbára magábafoglaló Petőfi Tsz-ben meg 1960—1964-ig 60 pár kötött házasságot. De csak két „tisztavérű’1 spiritiszta pár akadt, ők semmiképpen, sem kötöttek „vegyes házasságot”. A többiek nem spiritiszta házastársat kerestek maguknak.

Kató Antallal, a Dózsa Termelőszövetkezet főkönyvelőjével az ibrányi változás okát summáztam:

— A művelődés alapjában változtatja meg a szektás embereket. Dehát a gazdasági érdekeltség is számottevő, hiszen a szocialista nagyüzemi gazdálkodásban a közösségi törvény az ember felemelésével párosul. A szocialista- nagyüzemi gazdálkodás észrevétlenül alakítja át a tagok háztáji gazdálkodását — szokásait is. Itt van például a sertésnevelés és hizlalás kérdése. Az emberek rájöttek, hogy kifizetőbb a zsírsertés helyett hússertést tartani. Aztán az alma, hogyne szakítanának a régi szektás törvénynyel, bizony már n,em irtják, de t^*pítik a gyümölcsöt, hiszen £sak a Dózsában hárommillió forintot jövedelmezett az almáskert, s ennek hasznát a spiritiszta tag is élvezi.

A gazdasági változás hatása

Maradjunk a példánál. Sertést harminc esztendeje, a spiritiszta tsz idejében is tartottak az ibrányiak. Pontosan 906 zsírseriést, de abból, a statisztikai hivatal jelentése szerint 639 darabot a maguk szükségletére vágtak le. Csak 117 került piacra. 1963-ban meg 693 hússertést hizlaltak a tsz-ek közellátásra. Ehhez még hozzászámíthatjuk a háztájiban hizlalt szerződésileg a közfogyasztásra szánt disznókat is és akkor hű képet kapunk a régi és a mostani árutermelés kpzött. Körülbelül ezer sertést adnak át az ibrányiak évente a közellátásra. Ez a változás az ibrányiak javát is szolgálja.

Az alma. A spiritiszta szövetkezet idején 70 holdas almáskertben 3427 almafa termett. 1963-ban pedig a Dózsa 80, a Béke 40, a Hunyadi 47, a volt spiritisztákkal megtűzdelt Petőfi meg 40 holdon termelt almát. Az elkülönített tsz-almáskertekben kb. 22 ezer fa ontja a gyümölcsöt. Az idén is jó termés ígérkezik.

— Már nem az a baj, hogy Ádám almát evett, a paradicsomban, de inkább az, hogy korlátozzák a gyümölcs telepítését — emlékszik Veréb Miklós, a Hunyadi Tsz agro- nómusa.

Harminc fokos hőségben érkeztem Ibráuyba. A határban 500 holdon esett az eső. Az emberek, asszonyok körbe állták a burgonyatáblát,

—- Ó, istenem, csoda ez, ámult a spiritiszta nénike.

— Nem csoda, technika — válaszolta a Dózsa szakembere, mert hogy a Dózsa burgonyatábláját áztatta a mesterséges eső, az öntözés.

— Nagy dolog? Ha a szocialista nagyüzemben mesterséges eső alkalmazásával 150 mázsa termést takarítanak majd be? De a mesterséges eső az embert is jobbítja. Oldja a szektás görcsöket, terjeszti az elmét tágító ismereteket. Balázs Árpád

Á muzikális kutya

Egyik nap déltájban egy csúnya, barna zongora tűnt szemébe Henrietenek az ebédlőben. Soha azelőtt nem látta itt. Fedelén egy kackiás baju- szú, keménygalléros úr fényképe állt. „Vettem valamit’’ — szólalt meg a szomszéd szobában Titus bácsi vidám hangon. „Látom — felelte Henriette, de azt hiszem, az egyik lába rövidebb.” „Miket beszélsz, hogy Edisonnak rövidebb az egyik lába?” — fortyant fel a bácsi, s besietett a szobába. „Nem, a zongorának” — helyesbített Henriette. „Semmiség — felelte Titus bácsi — viszont én a képről beszélek. Egész életemben az volt a vágyam, hogy legyen egy Edison képem. Végre szereztem egyet, de a tulajdonos' nem akarta másképpen eladni, csak a zongorával együtt,” „Igen, igen **- mondta Henriette, — de mit kezdünk ezzel a buta zongoráié. „Persze, eleinte én is azt hittem, hogy ez a Szeretnék szántani című dalocska.” „Tévedsz Titus bácsi, mert ez Kecskebéka felmászott a fűzfára” — védekezett Henriette. — De úgy hiszem, hogy kissé falsul fogtam a hangokat.” Titus bácsi' kisideig jobb cipőjének orrát figyelte, majd így szólt: „Azt hiszem, ennek nincs sok jelentősége”. „Ohó — szólalt meg a kisasszony, aki szintén jelen volt, — ne hagyja magát becsapni, uram, Henriette az egyik legtehetségesebb tanítványom. Nálam a legnehezebb szonátákat is el szokta játszani." „De miért nem játssza itt?” — csodálkozott Titus bácsi. „Tetteti magát” *** hazudta Sawatzki kisasszony. — „Dívái?” „Megtanulsz zongorázni rajta” — találta fel magát Titus bácsi, „De hisz nekem egyáltalán nincs hallásom?” — ellenkezet Henriette. „Minden ember muzikális hajlamú, mondja Sawatzki kiéásszony” — jelentette ki Titus bácsi. „Ki az a Sawatzki kisasz- szony?” — kérdezte Henriette bizalmatlanul. „A te zeneta- nárnöd” — felelte Titus bácsi,

Sawatzky kisasszony szobájában állt egy nagy fekete zongora. Mellette ült egy kis mopszli kutya és szomorú szemével kérdően nézett Henriettére. Aranyozott oroszlánman- csakkal díszített piros heverő támaszkodott a sötétzöld színű tapétázott falnak, amelyen nyomott lila virágok tarkáit- tak. Mindenütt faragott virágtartók függtek, amelyekből kü. lönféle növények eresztették lefelé nagy leveleiket. Egyetlen tárgy tetszett Henriettének az egész szobában: a forgatható zongoraszék. „Ülj le a székre, de ne forogj rajta” — mondta Sawatzki kisasszony. — Megkezdjük a hallásellenőrző gyakorlatokat. Felnyitotta o zongorát és lenyomott két billentyűt. Az egyik mély, dörmagő hangot adott, a másik magasabbat és derűset. „Melyik hang volt a magasabb?" —• kérdezte a kisasszony. „Egyelőre mind a kettőt egyformán magasnak látom — felelte Henriette, — aligha hiszem, hogy görbén állna a zongora.” „Istenem — sóhajtotta a kisasszony, — egyáltalán nem tudsz különbséget tenni a hangok között?” „Nem bizony” — felelte Henriette. — Legfeljebb annyit, hogy az egyik jobbról volt, a másik mag balról." E szavakra a mopszli kutya felkelt a helyéről, komótosan végigment a törökmintás szőnyegen és minden hang nélkül bemászott a szék alá.

Néhány hét múlva Titus bácsinak eszébe jutott, hogy meggyőződik róla, mennyire haladt a zongorázásban a kis Henriette. Henriette leült a zongorához és minden tudását beleadva játszani kezdett. „Kissé csalódtam benned — mondta Titus bácsi, — hisz ilyen hosszú tanulás után csak a Boci boci tarkát tudod eljátszani”. „Ez nem a Boc boci tarka volt” — felelte Henrietrekt csinálja, mert nem szeret tanulni.’' „Titus bácsi elnevet- te magát: „Akkor hát, Henrietté, ez sem segít rajtad, szépen tovább fogsz tanulni."

Aznap este Titus bácsinak dolga akadt a szomszéd faluban', s amikor hazafelé tartott az erdőn keresztül, már késő éjszaka volt. Hirtelen a távol- ■ból hangokat hallott. ügy tűnt, mintha kutyák ugattak, vonítottak volna. Titus bácsi beugrott egy bokorba és látta, hogy az erdei úton egy falka kutya fut. Egyesek koszorúkat, mások meg egy kurta koporsót vittek a hátukon. Titus bácsi elindult a falka nyomába és egy nyitott sírhoz ért, amelybe a kutyák nagy sírás-rívás közepette leeresztették a koporsót.

Az egyik kutya, amelyben Titus bácsi Heidentaufer lelkész fekete dakszliját ismerte fel, a sírhoz lépett, összekulcsolta kezét és megtört hangon így szólt: „Tisztelt gyülekezet, kedves hölgyeim és uraim. Ezen a napon visszaadjuk az anyaföldnek egyik kedves barátunkat. Sok jó tulajdonsága volt, de a legnemesebb tulajdonsága: nagy zeneimádata a vesztét okozta. Gazdája, Sawatzki kisasszony házában az élet szenvedéssé Vált a számára. Nap mint nap kínozták érzékeny füleit a csúnya lányok, akikből hiányzott a legcsekélyebb zenei tehetség. E lányok egyike végül is gyilkosa lett. Zongorázásától megszakadt szegénynek a szíve!” E szomorú beszéd után hat kutya állt a sír mindkét oldalára és hátsó lábával kaparni kezdte rá a földet, míg egész sírhant nem domborult fölötte. Emlékművet állítottak a sírra. A sápadt holdvilágnál bárki elolvashatta a feliratát. Titus bácsi is elolvasta nyomban: „Itt nyugszik Fidelio mopszli. A zenéért élt és Henriette miatt halt meg.”

Mánap délben, amikor Henriette hazajött az iskolából, Edison képe már a gramofonon állt. „Hol a zongora?” — csodálkozott. „Rájöttem, hogy nem illik fi fényképhez” — felelte Titus bácsi. „Végeredményben Edison a gramofont találta fel, nem pedig a zongorát, Mondd csak, nem tudod, miben halt meg Sawatzki kisasszony mopszlija?” „Szívelhá- jasodásban” — felelte Henriette. — Aki annyit zabái, mint ez a mopszli, nem zabái sokáig.”

Sárközi Gyula