Kelet-Magyarország, 1964. május (24. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-01 / 101. szám

Szikár, nagycsontú, szívós ember Tomasovszky András. — Mindig ilyen voltam. De erő, az van. Nem sokat apadl tíz év óta. — Hogy lett zsákoló? Bizalmat kérőén néz rám. — őszinte legyek?... önké­nyes volt a munkakönyvem. Ügy kerültem ide a Gabona­felvásárló és Feldolgozó Vál­lalat nyíregyházi kirendeltsé­géhez. Ha másképp alakul, talán nekem is könnyebb ke­nyér jut — mondja elgondol­kozva. Faggatom, hogyan történt. — Akkor még a dohány­gyári építkezései-.' dolgoztam. Innen vonultam be katoná­nak. Mikor leszereltem, már befejezték a munkát Átirá­nyítottak Sajószentpéterre. Nem akartam itthagyni a csa­ládomat. A barátokkal írtam egy kérvényt a vállalathoz. Felsoroltam benne minden in­dokot. Nem fogadták el. Postán kaptam meg a munka­könyvemet. — Azelőtt soha nem zsá­koltam. Az első hetek nagyon megtörtek. De belejöttem. Csak a kezdő napokon éreztem ma­gam úgy, mintha agyonvertek volna... Mert higgye el, ezt is kell tanulni. Fortélya van, mint minden más munkának. Eleinte dupla erővel dolgoz­tam. Még kacagtak is a töb­biek. Nánási Miska, Bankó Jani, aztán megszántak. Meg­tanítottak a fogásokra, mert bizony előtte nem egyszer megtörtént, hogy elejtettem a nyolcvankilós zsákot... De hadd MII EMBEREK BOGÁR FERENC, FARKAS KALMAN, SAMU ANDRÁS ES TOTH ÁRPÁD RIPORTJA HAMMEL JÓZSEF FELVÉTELEI Negyven szerelvény terhe repüljön a zsák, csak az em­bernek ne történjen semmi baja — oktattak akkor. S így tettem. Első perctől úgy kellett zsá­kolnia, mint a régieknek, ha meg akart élni. Az elmúlt csaknem tizennégy esztendő alatt annyi tehert cipelt a vállán raktárakból ki, padlá­sokra fel, vagonokból, gépko­csikról, hogy negyven vonat- szerelvényt lehetne vele meg­rakni. — Nekünk nem nagyon van vasárnapunk, vagy ünnep. Most is itt töltöttem a szil­vesztert, a húsvét hétfőt. Nem állhatnak a vagonok kirakat- lanul. Sok pénzt jelent. Meg várják a malmok, cseretele­pek, a szövetkezetek a búzát, gabonát, kukoricát. — Negyvenhét raktárát, 4 malmot, s kilenc cseretelepet kell ellátnunk — szól közbe Búzák Mihály, a kirendeltség helyettes vezetője. — Ilyenkor tavasszal, nyáron még hagy- ján. De képzelje el télen, fagyban, sárban ezt a munkát. Sokszor már én sajnáltam az embereket, amikor este a ki­lenc órai zsákolás után azt kellett mondanom: fiúk, ki kell menni Kótajba, Deme- cserbe vagy Rakamazra, • s ennyi vagy annyi gabonát be­zsákolni. És mentek. Dolgoz­tak éjszaka is. Tomasovszky és a többi zsákoló reggel hétkor kezde­nek mindennap. — Otthon reggelizek. Egy kis sült szalonna, tojás, vaj, tej, mikor mi. Az ebéd aztán A csoportvezető télen, nyáron mindig szalon­na. Valamikor ilyen darabo­kat megettem — mutatja nagy kezét kinyújtva. Har­minc-negyven dekát. Ma már tíz deka is elég. Nem esik jól évről évre a száraz koszt. Ráun az ember. Lehetne ide hordani valamelyik üzemi konyháról, ha kiszámítható lenne a munkánk. De hát egyik órában itt vagyunk, a másikban mór valamelyik fa­luban. — Kereset? — Hát az is változó. Ha­vonta úgy kétezer körül. De dolgozik a feleségem is a konzervgyárban. így aztán ki­jövünk. Két gyermekünk van. A lányom most ősszel megy iskolába. A fiú, Bandi, festő tanuló, ö már tanult ember lesz. Nem úgy mint az apja. A nyolc általánost én is elvé­geztem volna, mert csak hat elemim van. De hát ebben a munkában nincs már az em­bernek arra se ideje, se ere­je. Olvasni nagyon szeretek. Különösen a történelmi köny­veket. A gyerek hordja haza, mert ő beiratkozott a könyv­tárba is. Sokszor azonban eh­hez sincs kedvem. Haza megy az ember, megmosakszik, eszik s bedül az ágyba. A rádiózás a szórakozásom. — Vettem egy Danuviát is. Három napig azzal járok be, hármat pedig a kerékpáron. — Miért? Mosolyog. — Nem vagyok iszákos, mindenki ismer. Néha azonban megkíván az ember egy fél­decit. S ha kerékpárral van, megengedhető — s mosolyog. — Hát ezért. — Nem unja ezt a zsáko­lást? — Fene se tudja. Ha rend­ben mennek a dolgok, akkor nem. Ha éjszakázni kell, túl­órázni, akkor zsörtölődök, „itt hagyom, nem csinálom to­vább” — hajtogatja magába, de aztán lecsillapodik. Dol­gozni kell. Munka nélkül nem élhet az ember. Őszintén szól­va nem jut idő még szórako­zásra sem. Hányszor jártam már úgy, hogy megvetettem a mozijegyet a feleségemmel, s benn kellett maradni. — Ezt a munkát nem lehet gépesíteni? — Vannak már gépek, egyes helyeken felvonó, nem kell lépcsőzni. Mert ez, az emeletre mászás csinálja ki az embert. Itt a nyíregyházi telepen kevesebb a cipelni való. De kint a járás területén Üjfehértón, Kótajban, Halász­ban még meg kell mászni a raktárakat — magyarázza, — Beteg volt-e már? — Kisebb megfázás. Más nem... Néha a derekam fáj. Két évvel ezelőtt zsábám volt. Aztán tavasszal és ősz­szel két esztendeig vissza­visszajött. Most vártam mi lesz.. Mert rettenetes nyava- ja. De úgy látszik megszűnt. Ennek örülök. S, hogy van erőm. — Meddig? Rámnéz. Mosolyog. — Míg bírom magamat. Épül a baktalórántházi gimnázium. Tarpal vezetéket szereli. Gyula a vín Pihenőben Tizenhárom éves volt* amikor először felvették időszakos munkára. Napi hetven fillérért szedte a hulladékot, tisztította a do­hányleveleket a válogatók után. Boldog volt, hogy ez­zel is enyhített a nyolc ta­gú család megélhetési gondján. 1932-őt írtak akkor. Balázs Katalin azóta sem dolgozott más munkahe­lyen. Mégis majdnem más­fél évtizednek kellett el­telnie, amíg véglegesen is magáénak mondhatta az üzemet. 1946-tól kapott végleges beosztást a vásá- rosnaményi dohánybeváltó­ban. Az idő mégsem telt el nyomtalanul. Volt szertá­ros, csoportvezető, meós. Tíz éve már, hogy újra csoportvezető. Harminc em. bér vezetője, fontos szállít­mányok összeállítója, irá­nyítója. Mert innen „uta­zik” az illatos dohányle­vél Debrecenbe, Sátoralja­újhelybe, Egerbe, Pécsre és Lágymányosra, az NDK-ba, a Német Szövetségi Köztár. saságba, Hollandiába, Cseh. Szlovákiába, Franciaország­ba és a Szovjetunióba. Mi­nőségi kifogás még sehon­nan sem érkezett. Pedig szakértők veszik át az árut, mindert átvevőnek megvan a maga speciális kívánsága. Használt gömgyszerben egy bála sem hagyhajta el s határt, át kell öltöztetni az árut Legigényesebbek a franciák, akik még azt is előírják, hogy a bevarrt bá. Iákat még külön kötéllel is átkössék. S nem is akár­hogyan; kettő vastag és egy vékony, csak így veszik át Pontosan, precízen. Az elmúlt évben egy hol­land gyár vásárolt na« gyobb mennyiséget, most a Szovjetunió kért 34 vagon árut. Hatezerháromszáz bála ez, ennek az ellenőrzését átcsomago­lását végzik most kü­lönös .gonddal. Ugyanis a Szovjetunió az egyetlen ál­lam, ahonnan nem külde­nek átvevőt. Hosszú évek figyelmes, lelkiismere­tes munkájának az ered­ménye ez. Bizalom a jó munkáért. Kicsit büszke is erre Balázs Katalin, hiszen az elismerés az ő csoport­jának szól. A hollandok is elégedettek a minőséggel, többször küldtek már kö­szöntő levelet a központba. Pedig a dohány kényes áru. Még a különböző illa­tokra is érzékeny, csak ki­mondottan tiszta vagonok­ban lehet szállítani. Vi­gyázni kell a levelek ned­vesség-tartalmára is, mert az ötven kilós, egy mázsás bálák belseje könnyen meg- penészedik, selejtté válik. Balázs Katalin már gya­korlatból tudja: a lapos túl kemény bálákat minden esetben fel kell bontani, mert abbarí valami nincsen rendjén. Olykor a szaga Is elárulja* hogy a bálában penészes az áru..• Az üzemben ő kapta meg először a Kiváló dolgozó jelvényt, de úgy érzi, mindannyiuknak szólt. Az ő külön kitüntetése a törzs­gárda jelvény arany foko­zata, amelyet harminc év becsületes munkája után kapott meg. Jelvény a tokban Lgronőmusok. A klslétai Rákóczi és a márfapőcs! Zöldmező ísz mezogazil iái közösen vitatják meg a tavaszi tenni­valókat. Tavaly a mándi Rákóczi Termelőszövetkezet tagjai kaszálták a takarmányfé! é- ket. A kaszát markoló fér­fiak között ott volt egy asszony is: Szilágyi Lajosné. Az akkor hatvanhat eszten­dős asszony olyan szénaren­deket kaszált, amelyben a férfiak sem találhattak ki­vetni valót. Kora délután van. Szilá- gyiné rugós ásóval forgatja a főidet. az udvaron lévő kis­kertben. Igyekszik, hogy. a tehenek tojáséig végezzen a munkával. Közben arra gon­dol, hogy vele egykorban levő fejőtársa ott lesz-e ide­jében, s ma ugyan ki fogja megfejni a rugós tehenet. Tudja, ismét neki kell alá­ülnie, mert a férfit a te­hén valami oknál fogva, nem tudja megszokni. Szilágyi Lajos, a bénult emberek apró, idegrántaita lassú lépteivel kerül elő a kertből. Néhány éve leesett a tetőről, amikor egy ké­ményt épített. Azóta keze- lába rokkant. A termelőszö­vetkezettől 260 forint rok­kantdíjat kap. — Kétszázötven pedig a párttól van — mondja las­sú, halk beszédével. — Ti­zenhétben, a Vörös Hadse­regben, Bugyonijnál szol- . galtam. Huszonegyben jöt­tünk haza Terézzel, a fele­ségemmel. Valahol Vityebszk kör­nyékén állomásozott a lo­vasezred. Szilágyi Lajos itt ismerkedett meg későbbi fe­leségével, egy árva kislány­nyal. Szilágyiné, több mint negyven esztendeje él Mán- don, de beszédén, kiejté­sén erősen érződik a régi anyanyelv. — Hétfőn volt esküvő, szerdán Lajos in­dult a front — szedi elő emlékezetéből a pontos dá­tumot. — En sírtam, ő ment. Halálhírt hozták, utána ő jött Férje még mostani keser­vében is elmosolyodik, ami­kor az- asszony visszaidézi aggódását. Ez a mosoly az együtt töltött hosszú-hosszú éveknek szól, a gondokban- bajokban való egymásmel­letti hű kitartásnak, amely ma sem fakult meg. Teréz néni az utóbbi években tel­jesen támasza lett férjének, s odaadó tagja a termelőszö­vetkezetnek. Tavaly a tojás mellett jutott ideje a föl­Valamennyien túl vannak már a hetedik x-en. A kemény munkával eltöltött esztendők után a megérdemelt pihenést élvezik. „Mi úi'ság, fiatalember V* Amikor bekopogtattunk Oláh Jenő nagykállói lakására, csak a felesége volt otthon. Jénő bá­csi az MHS járási értekezletén vett részt. A délutáni órákban került elő. — Én is tag vagyok — ma­gyarázza. — Meg szoktak hívni. Bajusza, minden hajszála hó­fehér, Fiatalos mozgású, telje­sen friss, szemüveget ritkán használ. 79 éves. A nyugdíjas hétköznapjairól kérdezem. — Aki egyszer megszokta a munkát, sohasem tud meglenni nélküle — mosolyog. — Hosszú éveken keresztül méhészked- tem, de azt is abba kellett hagyni. Hiába, a 79 év nagy idő. Néhány perc múlva meg­kontrázza saját kijelentését. — Amikor kijön az SZTK főorvosa, mindég megveregeti a vállamat és azt mondja: „Mi újság van, fiatalember?” Pedig igencsak a lányom lehetne. A kertben rendszerint van munka, gondozza kedvenc ga­lambjait is. — Két éve leszoktam a do­deken is dolgozni, s a ház körül, a férje körül is el­látta a tennivalókat. Télen — beteg volt a társa — egyedül, Rózsika, unokája segítségével végezte a te­henek körül a teendőit. Ke­zei — kérges férfimarkok! A fejés, a szerszámforgatás nem tette lággyá azokat, kérgesek, kirepedezettek. És a bal karja meg van erőltetve. Hogy, s mint élnek? Nem panaszkodnak. — Szűkösen lehet kijönni, de jó — mondja Szilágyiné. — Amíg bírod — veti közbe férje. — Bírok, bírok, ne búsuljál Ha Rózsika férjhez megy, fogadunk majd másik uno­ka. Gyerek? Volt sok. Van kettő. Inkább mi segítenénk ókét, mint ők nekünk. A kis rózsaszínű kártya maszatos a sok fogdosástól. Igazolvány ez. Az van ben­ne, hogy Szilágyi Lajosné, a mándi Rákóczi Tsz fejő­nője 1964 március 8 óta a „Kiváló termelőszövetkezeti tag“’ jelvény tulajdonosa. Az igazolvány már megko­pott, de a piros tokban lé­vő jelvény • csillog. S míg a 67 esztendős asszony a jel­vényt nézegeti arra gondol: sok egyéb munkája mellett lesz-e ereje, ideje az idén is megfogni a kaszát a széna betakarításakor? hányzásról. Sok volt a napú két csomag Terv. Ezért a fele­ségem hálából minden héten megajándékoz három lottószeL. vénnyel. Már volt néhány ket­tesünk, meg egy hármasunk. A múltkorábah 5000 forintos vá­sárlási utalványt nyertünk. Jój jött, kevés az 591 forint nyug­díj... Mamika Töpörödött anyóka élvezi a simogató napfényt a Kossuth tér egyik padján. Felette is el­járt az idő, a 73. életévét tapos­sa. Dézsi Istvánné, vagy ahogy a család nevezi, Mamika, min­dennap megteszi ezt az utat a lakása és a Kossuth tér között. — A napfény életet ad. Ha javul az idő, rendszeresen el­üldögélek itt néhány órát. Ott­hon is van egy kis kert, de ez valahogy más. Az emberek kö­zött vagyok. Olykor leül mel­lém egy-egy hasonló korú nyugdíjas, jólesik elbeszélgetni vele. — Ez az egyetlen szórakozá­som. Meg a virágok. Nagyon szeretem a rózsát, szegfűt. Ha az unokáim kedveskedni akar­nak, meglepnek néhány szállal. Csintalan gyerekek, de azért jó szívük van. A legidősebb orvos akar lenni. Mindég mondogat­ja: Mamikám, ha beteg leszel* én foglak gyógyítani. ÍOO évig is élni fogsz. — Pedig nem akarok én lOff évig élni, csak még egy keve­set. A családom boldog, s úgy érzem, mindent megtettem ér­tük. Kerf, gyümölcsfák Simon Lajos bácsi régi vasas. Több, mint 30 évet dolgozott Csepelen. Kérges keze kemény munkáról árulkodik. — A gyerekek szétröppentek az országba. Egyik lányom a Dunántúlon lakik, a másik Nyíregyházára jött férjhez. Na­gyon szeretem mindkettőt, s alig várom a tavaszt, hogy meglátogassam őket. Pesten még csak elmegy a tél, de a nyár!... Magas házak, sok em­ber, villamosok. Ügy érzem ma­gam, mintha be lennék zárva. — Munkatársaim megbecsül­tek, most is szeretnek. Néha összejövünk egy pohár sörre. Tisztességes nyugdíjat kapok, megélünk belőle a feleségem­mel. Ruha, bútor alig kell, csak az élelemre valami. Világéle­temben egy kis családi házra vágytam. Kertre, néhány gyü­mölcsfával. Sohasem sikerült elérnem. — Ahogy lehet, pótolom. Mindkét lányom kertes házban lakik. Minden tavasszal szépei! rendbehozom nekik. Ügy te* kintem, mintha a sajátom leni ne. Este egy-egy mozi, s utána kiadós séta a Bessenyei tér ár­nyas fái alatt, - legalább még 20 évig. j Szabó László, a nyírbátori 1 Vörös Csillag Tsz traktorosa < tavasznyilás óta kettős mű­szakban dolgozik váltótársá­val a földeken.

Next

/
Thumbnails
Contents