Kelet-Magyarország, 1963. december (20. évfolyam, 281-304. szám)

1963-12-15 / 293. szám

Az újat éli, tanulja Kisar Aídk itt laknak, még ma is jól forgatják az evezőlapátot, meg az ácsszekercét Nem le­het azt elfelejteni, vér szerint öröklődik, s természete az embernek. Hogy mióta? Ki tudja. De úgy tartják, az isten is pogány volt még. mikor itt az első csónakot faragták, hogy megnyergeljék vele a Tiszát Megnyergeljék...? A Tisza nem volt kezes jószág. Sok­szor jelezték messzi látszó tü­zek, s félrevert harangok. S a szomszédos Túr sem volt különb. Ez a két folyó ed­zette, keményítette, tette szí­vóssá és kicsit gyanakvóvá a kisariakat De ha medrükbe húzódtak ismét a folyók... Nem. Itt nem kellett úgy kényszeríteni a földet, mint másutt — termett az bőven. Főleg fákat termett, s ízes gyümölcsöket a fák. Itt volt hona a kenézi almának, szil­vások erdeje nőtt, s ahová csak diót pottyantott ember vagy varjú, fa lett abból esz­tendőkre, A fák alatt fű ser­­keót, s a dús gyapjú réten gulyák szaporodtak. Azaz, hogy a pénz szaporodott. Ezt hozták a szekerek, amelyek Kecskemétről jöttek almáért a faluba, ez csordogált a kis­­üstokból, ezért ácsoltak tu­tajt a kisariak, hogy Szegedig vigyék a diót a veszélyes fo­lyón. Tehetős község lett Kisar. így mesélték nekem a fa­lubeli öregeik, akik már sok áradást és apályt megértek a Tisza-partan, szóval akik tudnak egyet, mást a világ­ról. Különösen erről a világ­ról, árrá itt nyújtózkodik a végeken, két folyó karjában. — Tudja-e, kérdezték, hogy ilyenkor, dermesztő télben szétrepeszti a fagy a diófákat, s némelyik úgy szól, mint a? ágyú... Na, nemsoká halljuk már... A szántást, vetést gát­ló diófákat kivágják a határ­ból. Fáj az öregeknek. Tu­dom. De mást is tudok. — Újból telepítenek diót, több száz holdon. — Mit ér — vágja rá vala­ki — nem nő az úgy, mini a szilva, alma. Diófát csak örökölni jó. A kisaríak sok diófát örö­költeik az ősöktől, s hozzá szi­laj, dióverő kedvet. De hogy lesz-e dió és minden más egyéb, az már nemcsak az ősökön múlik. A községben féltik az öreg diófákat, de féltik az egész határt is, ami századok óta létalapjuk. Dehát mitől, kitől féltik? A Tiszát, Túrt már régen gátak közé szorították. Vagy van szilajabb ár is a víznél? Van ám. A szívet fe­szítő vér, amellyel naponként meg kell küzdeni. Legjobban akkor kellett, mi­kor letették az asztalra a termelőszövetkezetek belépési nyilatkozatát. Dehát nem lett másé a föld, a fák a ve­tések, Csak idő kellett, mig ezt megértették és úgy, ahogy megszokták. Igazán talán csak most értik, hogy meny­nyire az övéké maradt ez a föld, mikor már hároméves az Uj Élet Termelőszövetke­zet. S hogy panaszkodva sok bajt emlegetnek? Nos, a bir­toklás az mindig gonddal jár. Törődtek-e a szövetkezet­tel, mig dolgoztak is, meg nem is? Három évvel ezelőtt a félmilliós mérleghiány nem váltott ki olyan vitákat, mint most a 40 forintos munkaegy­ség. Nemcsak azért, mert ak­kor még tele volt a kamra, pince, hanem azért is, mert akkor csak névleges /olt a szövetkezet, s ma már szövet­kezetben termelnek. De nem elég csak így termelni. Job­ban kell. Azért, hogy jobb legyen, több legyen, de azért is, hogy folt ne essék a kisari nép becsületén. Mert szégyen az, hogy most nem az a község áll az élen, aho­vá virtust jártak tanulni más­honnan is. Ha jól termett a föld tízholdas darabokban, miért nem teremnek a száz holdak? Különösen azért, mert ma már alig kisebb a szorgalom, mint régein. Esti diótörés, pálinkafőzés közben hányszor, de hányszor ismét­lik ezt a kérdést Kisarban. S mi lehet a. válasz? Meg kell tanulni a .nagy­üzemi gazdálkodást. Attól kezdve, hogy a mun­kacsapat tagjai pontosan ér­keznek a területre, hogy a lovat szerető kocsisok nem pocsékolják a tengerit, hogy nemcsak a részes művelés a fontos, meg kell tanulni a tervezést, a növények táblán való elhelyezését, egészen az önköStségSEámításig mindent, mindent meg kell tanulni.­Hogy ebben a tagoknak jut-e fontosabb szerep, vagy a vezetőknek...? A vezetőknek kell kezdeni jó példával, hozzáértéssel, őszinteséggel , és viszonozzák jezt a tagok szorgalommal, jó­akarattal. A fegyelemről sem szabad megfeledkezni. A szer­telen Tiszát gátak közé szo­rították. Most már nem hoz­hat áldást, vagy romlást kényre-kedvre. Vize csak akkor zuhoghat a földeken, ha termékenyíteni akarunk. Az emberi szilajság és vérbó indulat is csak akkor elhet gátak nélkül, ha alkotó kedv-, vé, építő munkává képes ki­forrni. S, hogy képes-e Kisarban, ahol ' 50 mázsa bab rothadt meg . gondatlanságból, ahol egész tábla búzát silóztak be takarmánynak, ahol egyenlőt­lenül oszlik meg a munka­egységek száma a növényter­mesztők és az állattenyész­tők között, ahol ma még a minél több részes művelésnél áhitozzák, s ahol a zárszám­adás 40 forintjából csak 16 forint lesz a pénz. Mindez sok gond, s nagyon nehéz. De Kisar mégis képes helyet foglalni a jól dolgozó közös gazdaságok sorában. Elégedett falu persze még soká lesz. Nem is volt az igazán soha, hiszen a n.igy lehetőségek nagy terveket ko­vácsolnak, s ma még nagyob­bak a lehetőségek, mint vala­ha. De a tervek is kezdenek valóra válni. Három éve fél­millió volt a mérleghiány, ma 40 forint a részesedés. Kégen nádas házak, ma palateíők. Léckerítések — ma betonosz­lopok. Kenézi alma — ma jo­natán. Évekig komp, majd szükséghid. S ma Kisarban épül az ország második leg­nagyobb hídja Tanterem gon­dok — ma új iskola És a pa­dokban nemcsak apróságok, hanem munkától fáradt fel­nőttek is, akik tanulnak és újat tanulnak. Mert élni, ta­nulni kell az újat, hogy vé­révé váljék az embernek, mint a szekerce forgatás, az evező húzás. Kisarban már eddig is so­kat tanultak. Á kocsisok már nem restéinek vasárnap be­fogni. Vetés idején éjjel nap­pal dolgoztak... A most lesze­relt katonák traktorosnak je­lentkeznek. S nem véres bá­lok vannak a községben va­sárnaponként, hanem szellemi vetélkedők. Gyarmati Béla Portré Komoly, — az első ■pillana­tokban talán túlságosan ts ko­molynak tűnő — tekintetű egyéniség Perei Klára. Egy kis lélekszámú községnek, Nagy­hódos közügyeinek kisebb-na­­gyobb gondjaiból vett vállára. Immár egy éve látja el a ta­nácstitkári teendőket. Nincs hát tele tarsolya évtizednyi gyakorlat tapasztalataival, mé­gis magabiztosak, a község ügyeit előrevivők tanácsai, in­tézkedései. Bizalommal van­nak iránta. Hivatásnak érzi munkáját, s érettségi bizonyít­ványa mellé további ismeretek­kel egészíti ki tudását. Heten­ként pénzügyi technikumba jár — jól lehet a távoli köz­ségből ez igen hosszú, fárasztó utazást jelent —, * község KISZ-fiataljainak lelkes agitá­tora és még a könyvtárt is ő kezeli. A könyvtárosi munka egyik szórakozását is jelenti, maga is szívesen olvas, külö­nösen kedveli Rabindranath Tagóre és Ady verseit. Hammel József — Ez az. Azt hiszem, az enyéim is ilyenek. — Ne haragudj — nyugtat­ta meg Kálmán. — Nem úgy értettem. Feri Ilonkáról meg Katiról Beszélt. Maga sem tudta, mi­ért tette. Hiszen azok ketten éppen olyan fiatalok voltak, mint ő, aligha várhatott tőlük segítséget, tanácsot. Vagy ta­lán éppen az bírta őszinteség­re, hogy Aliz és Ká’mán olyan nagyon egyszerűen, olyan na­gyon természetesen átlépték azt az árkot, amelyet 6 még áthághatatlannak érez? "ár ök együtt jártak, szemláto­mást becsü’ték egymást, volt erejük hozzá, hogy együttesen állíar.ak egy nagy cél szolgá­latába. — Féltem, hogy a szülők megszó’nak. afféle csélcsap alaknak tartanak, akik előbb az egyik, aztán a másik lá­nyuk után szalad. De hát... — Azzal ne törődj — nyug­tatta meg Aliz. — Szerintem a fiatalabbik lány illik hoz­zád Kati, ahogy elmondod, stramm gyerek. Neveld meg. Fen há’ásan nézett Alizra. — A szülei szegények, de nagyon kispolgáriasan gondol­koznak, ez a baj. Mert, az még érthető volna, hogy féltik Katit, hogy azt szeretnék, olyannal járjon, akinek komolyak a szándékai. De... túlságosan szá­mítók is... és a nővére olyan emberrel jár... — Mifélével? —* kérdezte Kálmán. — Valami úriszabó gavallér. — A lánnyal beszélj — ta­nácsolta Aliz —, ne a szülei­vel. ö értsen meg, az a fon­tos. Ha szeret, melletted ma­rad, ne félj. akármi lesz is. — Igen, de... — Az úriszabó? — kérdette Csabai. — Ronda alak. Felfuvalko­­dott fráter —. mondta Feri. — Sajnáld le. Mi közöd hoz­zá? Nem neki udvarolsz. — Ez igaz. — Hát akkor?.., Ká’mán a kiteregetett la­pokra mutatott. — Hány le­het? — Száznál jóval több — mérte fel tekintetével Feri. összerezzentek, hallgatóztak. — Nines semmi baj — szólt Aliz. Motorzúgás hallatszott. Erő­södött. aztán fokozatosan el­halkult. — Tényleg érzelgősség, ha az ember ilyenekről beszél? — kezdte újra Feri. — Aligha — vonta meg a vállát Aliz... Kivel beszélnénk őszintén, ha nem egymással? — Ha nem értjük egymást — szólt Csabai — hogyan érthetjük a többi embert? Ne­künk neip lehetnek titkaink egymás előtt. Sok az ellen­ség, kevés a rendes ember. Feri bólintott. — Sokat töröm a fejem. Forradalom, szeretet össze­fér-e? — Szerintem el se választ­ható — mondta Aliz. — Lehet. Akikért harco­lunk, akiknek esak jót aka­runk, azok szerethetnek ben­nünket Ha nem szeretnek, akkor vagy nem értik, mit akarunk, vagy... Altkor vala­mit rosszul csinálunk, vala­mi nem tetszik nekik. — Ilyen nem lehet — kapta fel a fejét a lány. — Mindent úgy csinálunk, ahogy kell, hiszen különben miért is tennénk akármit is. Az öreg vekker a sublódon tizenegyet mutatott. A ké­ményben dúdolt a szél. A Körvasut-sor felől vonatfütty hallatszott. A lakás nagyon kihűlt — Az öregek — rezzent össze Aliz. Hagyni kellene, hogy lepihenjenek. — Bizony — helyeseit Fe­ri, — Odakint rostokolnak. — Még ezt az egy csoma­got — mutatott az asztal sar­kára Kálmán. — Negyven­ötven papír lehet... A megszáradt röpiratokat Aliz gondosan egymásra rak­ta. Labdát gyúrt az elrontott példányokból, a padlón szét­dobált, hibás papírból. A kályhában újra fellobbant a láng. De meleget már nem adott Vargháék szemmel látha­tóan szívesen fogadták a bejelentést: — Mindjárt megvagyunk. De egy szóval se sürgették őket. — Egy cseppet se nyugta­lankodjatok — szólt Vargha. — Aminek meg kell lenni, az csak készüljön el. — Elkészül — nyugtatta Feri. — Akkor rendben van — bólintott a kazánkovács. — Miattunk ne siessétek el. A papír elfogyott. A nyo­mokat eltüntették. Meleg gátlók ezt —, könnyítés azok­nak a sorsán, akiknek rosszul megy: a kisparasztén, a váro­si kispolgárén is. Ám a párt iránti hűség arra kötelezte mindannyiukat, hogy fegyel­mezetten kövessék a kong­resszus utasításait. Valameny­­nyien hitték, hogy Magyar­­országra is érvényes Marx megállapítása; „Az ellenfor­radalmi talaj is forradalmi talaj.” Az események valóban azt mutatták, hogy a mind el­vizet hoztak lavórban a kony­hából. — Jó erősen — bíztatta Fe­ri szakértelemmel Alizt és Kálmánt. Átcsúsztatta ke­zükbe a szemcsés, lúgos, ház­nál főzött mosószappant Sokáig mosták a kezüket, mint az orvosok műtétnél. A gép is visszakerült a helyére. A papírba csomagolt, gon­dosan átkötött röpiratokat rongyba csavarták és ideig­lenesen Vargha szalmazsák­jába dugták. Valahová a vánkos alá, fejhez, ahol nem gyúródik. Bűcsúzkodtak. Előbb Aliz és Csabai, aztán néhány perc múlva Feri tette be maga mögött a léces kertkaput ★ Az országban félmillió do logtalan tengődött. Horthyné megindította 3 „nyomoreny­hítő” akciót, a gyűjtést a Royal Apollóban és a Viga­dóban rendezett ünnepélye­ken. Az eredmény: új leves­osztók a Zita-telepi barak­kokban, a Józsefvárosban, a Bezerédy utcai iskola alag­sorában és másutt A kommunisták röpiratai a nélkülözőkhöz szóltak: Csak önmaguk változtathatnak sor­sukon, össze kell fogni az erőket Két éve, hogy a pártkong­resszus meghányta-vetette az ország sorsát. A küldöttek mindent jól láttak, de követ­keztetésük nem volt megfon­tolt: nem vették figyelembe, hogy milliók élnek az or­szágban, akiknek szemében mumus a forradalom, akiket rési szokások, hagyományok fékeznek, előítéletek tartanak béklyóba. Egyes csoportokban liven jelszó kapott lábra: „Kötél ellen golvóval védekezünk.” De az ilyen tervek valóra váltásának hiányoztak a fel­tételei. A párt programja azt hirdette: meg kell valósítani a Második Magvar Tanács­­köztársaságot! Csakhogy sok becsületes, odaadó harcosban kétség élt: Vajon van-e, lesz-e éhhez elég erő? Nem kellene-e olyan cél, amelyet sokan követnének, nemcsak a kommunisták? Előbb talán demokratikus átalakulás vol­na célszerű — sokan fontol­viselhetetlenebb állapotok forradalmasították a tömeg­­hangulatot. A Kazinczy utcában, a ne­mesfémeseknél ülésezett a* ESZE vezérkara. Az előszo­bában őrjég állt nemesfém­­ipari munkásokból. Úgy in­tézték, hogy a tágas terem­szerű helyiségben a szavaló­kórus próbázzon, mialatt a kisebbikben az értekezlet fo­lyik. Eszerint irányították az érkezőket. Ott volt az ülésen Madzsar József orvos, a nagynevű szociológus, a Társadalmi Szemle szerkesztője és az Egyesült Szakszervezeti El­lenzék sok más vezetője. Munkatársai tudták Madzsar­­ról — már a rendőrség is gyanította —, hogy évek óta az illeeális kommunista párt tagja. Kizárták a Szociálde­mokrata Pártból, mert igaz forradalmár: gyűlöli az egyezkeöőket akik, hogy a kormány szemében jó fiuk m are'1 hassanak, fékezik a városi munkások harcát, ho­mokba dugják fejüket a fa­lusi szegénység szenvedései láttán. 1— Forradalmasodé töme­gek, megalkuvó vezetők — mondta Madzsar, aki ezúttal a világpolitika alakulásáról tájékoztatta az egybegyűlte­ket. Ott volt az ESZE ülésén Fürst Sándor, Palotás Imre, Németh János, Tóth Gyula, Kruzslák Béla, Berger Irén, Kámány János, ott volt Bs­­danti Tóni és Papp Peri is. Kámány János szakszerve­zeti bizalmi, a KMP üzemi sejtjének szervezője volt a Kaszab féle Csavar- és Vas­árugyárban Angyalföldön, a Bencze utca 5-ben, a mai El­­zett gyár helyén. Idősebb Szarka Károly és fivére, László, Ambrus József és mások tartoztak az üzefn il­legális szervezetéhez. Maga Kámány szintén vezető sze­repet töltött be az Egyesült Szakszervezeti Ellenzékben. Folytatjuk 1963. december 15.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents