Kelet-Magyarország, 1963. december (20. évfolyam, 281-304. szám)
1963-12-08 / 287. szám
Mit küldene a Marsra? Körkérdés egy szovjet ifjúsági lap ötlete nyomán Még kissé utópisztikus, de rendkívül érdekes közvélemény* kutatást rendezett a közelmúltban egy szovjet ifjúsági lap. Milyen tárgyakat küldenének a Marsra azért, hogy megismerhessék a Mars lakói Földünk XX. századi civilizációját, (feltételezve, hogy a Mars lakók a földi emberéhez hasonló fejletségi fokon áill nak). Az ötlet alapján mi is kérdéseket tettünk fel nyíregyháza fiataloknak — diákoknak, ifjúmunkásoknak. A kérdéseinkre adott válaszok alapján megállapíthattuk, hogy az ifjúság kit tart korunk legnagyobb alakjának, melyik technikai találmányt, munkaeszközt vélik korunkra legjellemzőbbnek! SZÁZADUNK ÉS NAGY EMBEREI Első kérdésünkre —, arra, bogy századunk mely eseményéről számolna be az a dokumentum fénykép, amelyet a Mars lakóknak küldenek — a válaszadók többsége az 1917-es oroszországi forradalom egyegy pillanatfelvételét találta erre legalkalmasabbnak. Többen javasolták a Vosztok 1. fellövéséről készült fényképet és az atomcsendeg’yezmény aláírásának riportfelvételét. T. Árpád IV. osztályos gimnazista egy ENSZ-gyűlés fényképét juttatná el a másik bolygóra, Z Ferenc ipari tanuló pedig a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti „forró drót” üzembe helyezésének pillanatát megörökítő felvételt. Korunk melyik nagy emberéről szóló elbeszélést juttatná el á Marsra? A válaszok igen különbözőek voltak. A Ciolkovszkijról, Fidel Castróról, Nóbel Alfrédről, Einsteinről szóló elbeszéléseket sokan említették, azonban a megkérdezettek közül legtöbben Lenint és Marxot nevezték meg az elküldendő elbeszélés hősének. V. István középiskolás diák Majakovszkij: Lenin című elbeszélő költeményével ismertetné meg a Mars lakókat A Curier házaspárról T. Károly főiskolás és B. Péter fiatal esztergályos küldene elbeszélést A FÖLD ÉS KULTÚRÁI A Milyen technikai találmány modelljét küldené el? Az erre a kérdésre adott válaszok annyira eltérőek, hogy nehéz lenne valamennyit felsorolni. Az atomreaktorra és az elektronikus számológépre sokan szavaztak. A szputnyik modellt F. Dénes, R. János ipari tanulók és P. Imre technikumi hallgató küldené a Marsra. Néhányan a „Lenin” atomjéktörőt javasolták, mások a radar és a műszív mellett döntöttek. A Marsra küldendő tárgyak között egy korszerű munkaeszköznek is kell lennie! Körkérdésünk részvevőinek többsége egyetért abban, hogy századunkra az automatika és az elektronika a legjellemzőbb. Automata szerszámgépeket, elektrostatikus festékszóró pisztolyt, elektronikus számológépet' ajánlottak arra, hogy ezek segítségével bemutassuk az idegen bolygó lakóinak az emberi munka, gondolkozás fejlettségét. Egy 16 éves nyíregyházi diák mosógépet, egy ifjúmunkás pedig kalapácsot juttatna el a Marsra. Milyen sportszert helyezne el a Marsrakétában? A futballabda valamennyi vetélytársát messze megelőzte. A földi szurkolók szinte kivétel nélkül szeretnék nemes szenvedélyükkel megismertetni a Mars lakókat. A javasolt sportszerek között nagyszámmal megtalálható a sakk is. K. Imre gimnazista egy úszómedencéről készült fényképpel mutatná be a Föld lakóinak sportéletét. ÉS MÉG MIT? Ha a Mars rakétában szépirodalmi alkotást is elhelyeznénk Tolsztoj „Háború és béke”, Solohov: „Csendes Don” című művek között kellene választanunk. A megkérdezett fiatalok 80 százaléka ezt a két művet javasolta. H. Mihály ipari tanuló Jókai: Es mégis mozog a föld ‘mű művét, K. Béla gimnazista pedig Verne: Némó kapitányát ajánlaná a Mars lakóknak. Néhányan Hemingway, Roger Martin du Gard műveit javasolják. Milyen építészeti alkotás makettjét tenné az űrhajóba? A válaszok nagyon eltérőek. A Varsói Kultúra és Tudomány Palotájának, a moszkvai Lomonoszov egyetem, a párizsi Eiffel torony, a Notre Dame makettjét említették a megkérdezett fiatalok. K. Béla fodrász, J. István, M. Tibor, M. József diákok az ENSZ palota makettjét mutatnák be a Mars lakóinak. F. Elemér az 514 méter magasan felépítendő moszkvai tv adóállomás makettjét juttatná el a Marsra, R. Imre fiatal segédmunkás pedig a Bratszki vizierőmű kicsinyített mását. Az űrhajóban maradt egy üres hely. Mivel töltené be? Valamennyi megelőző kérdés az élet meghatározott területére vonatkozott ez az utolsó, kérdés viszont szabad teret biztosított a fantáziának. Itt mindenki kifejezésre juttathatta legsajátosabb gondolatait és vágyait. íme néhány válasz a sok közül. Egy dokumentumfilmet küldenék, az „Orosz csodát” — válaszolta V. István a Vasvári gimnázium III. osztályos tanulója. NYOLC ISMERTETŐ A FÖLDRŐL Egy másik diók filmfelvevő gépet küldene. N. János ifjúmunkás saját maga ülne be a Mars rakétába, vinne magával egy filmfelvevő gépet és visszatérve a Földre bemutatná a Mars lakók életét. F. Ferenc, Herskó János ültetné be a rakétába jutalomképpen a Párbeszéd című íimjéért. A válaszokat összesítve megállapítottuk, hogy végül is mi lenne az a nyolc dolog, amelyet a Mars lakóinak elküldenénk, hogy ezekből megismerhessék Földünket. Elküldenénk a Nagy Októberi Szocialista Forradalom fényképét, egy Leninről szóló elbeszélést, egy atomreaktor modelljét, egy elektronikus számológépet, egy bőrlabdát, Tolsztoj Háború és békéjét, az ENSZ palota makettjét és végül az űrhajóba beültetnénk N. János ifjúmunkást. Szilágyi Szabolcs 17. Nőttön nőtt az áradat, csörömpöltek a bezúzott kirakatüvegek. — Le az éhségdiktatúrával! Hirtelen, mint va^szilánként a mágnes, valami megfoghatatlan erő Összerántotta a sodródó csoportokat. Százan, kétszázan, ezren gyülekeztek csatarendbe. Aztán újra meglazultak az osztagok, az emberek szétszóródtak, hogy távolabb újra és újra összegyűljenek: — Munkát! Kenyeret! A Nemzeti Színháznál már feketéllett az úttest a Dohány utca felé tartó tömegtől. A New York kávéház üvegkirakatai mögött ijedten felugráltak a vendégek. Többségük nem tudott uralkodni a kíváncsiságán, kilesett az utcára. Egy délceg fiatal férfi Izgatottan kérdezte kínosan feszengő társaságtól. — Was ist los? Jan Kiepura volt, a híres operaénekes. Ezen a napon készült bemutatkozni a Magyar Királyi Operaházban Massenet Manon-jának szerepében. Elhúzta a száját: — Pilsudsky országában, otthon a szeretett Varsóban is gyakori az ilyesmi — mondta. Dübörgés hallatszott, kék rendőrkocsik érkeztek a Keleti felől. — A kor — mondta elgondolkozva az énekes —, amely az ember legközvetlenebb szükségleteit sem biztosítja, nem alkalmas arra sem, hogy reneszánszt teremtsen a művészetben. Mélyet sóhajtott. Kísérői udvariasan elhívták az ablaktól, lekisérték a kávéház utcaszint alatti részébe, a „mélyvízbe”. Badanti és Papp Feri is ott voltak a tüntetésen. Ott volt Ferivel Kati is. Éppen azokban a percekben váltak al. A fiú el akarta kísérni, de a kislány azt mondta, maga megy. Időt sem adott Ferinek az elhatározásra: —- Ne félj — mondta —, semmi bajom se lesz, átvágok valamelyik keresztutcán, délre otthon vagyok. Feri nyugtalanul nézett utána. Nyújtogatta a nyakát, nem akadt-e fenn a kislány a nagy zűrzavarban. Már bánta, hogy elhívta. Este említette neki: — Reggel nem megyünk munkába, készül valami. — Nem hitte maga se, hogy ilyen nagy megmozdulás kerekedik. Kati kérlelte: — Vigyél magaddal. .. Szeretnék ott lenni, veled. Hiábavaló volt a fáradozás, tam, hogy naponta egy doboz Kossuth, az havonta harminc, és ugyanennyiszer harminc fillér, az kilenc forint Ez pedig Írót pohár sör. Nem tetszett, hogy sehol egy darabka utat nem látok. A barakkok is úgy bűzölögtek az éktelen forróságban, mint össze-vissza szóit, játékkockák. Csak később fedeztem fel ebben némi rendszerességet A folyó felé nézett kettő, emögött éllel három, és úgy a többi. Az enyém az erőmű felé eső szélső volt, s az üres mederre bámultak az ablakai, izzadton, hályogosan, mint ilyen forróságban az öregasszonyok. A sarkon, a mély keréknyomok egyikében posványos víz is volt Hogy honnan került ennyi homok közé, meg nem foghattam. A barakknak két ajtaja közül megnyitottam az elsőt Nem engedett. A másik sem. Benéztem az ablakon, ládákat, fogasokat, székeket és tálakat, papírcsomagokat, nagy rendetlenséget láttam. Az egyik szoba sarkában térdig érő szeméthálóm, mellette egy seprű. De ember sehol. A fáradság még inkább rám tört, s a nap után ítélve Jó kilenc óra lehetett már. Ha most lefekszem, talán háftxm órát álhatóm délig, s utána munka, azt sem tudom, micsoda. Elkeseredve ácsorogtam az egyik ajtó előtt, amikor qdajött egy öregember. Szomorú vadászká 'yát juttatott az eszembe, lógó könnyzacskóival, figyelő és mégis kifejezéstelen szürke szemével, arcának, fejének alkatával. Piszkos szürke ruha volt rajta, begombolt, szennyes fehér ing. Én izzadtam, az ő homloka száraz és ráncos volt — Mit akar? — kérdezte végtelen türelemmel. — Bemenni — mondtam ingerülten. — Mi az istent csukóznak annyira, amikor odabent sincs semmi, csak a piszok. — Mert lopnák — mondta az öreg és kulcsokat szedett elő. Csörögve göbözte. — Maga új? — Egy új baba —, mondtam, jelezve, hová tartozom. — Akkor idevaló — intett az öreg. — A múlt héten is elloptak egy takarót, meg két szappant. Alkulccsal nyitottak be, hiába vigyáztam. Hátha nem vigyáznék. Maga új ember, figyelmeztetem, hogy vigyázzon, különösen a pénzre. Azt még némely brigádban is ellopták egymástól. — Az enyémben is? — Nem. Ebben nem lopnak. Havonta majd ad nekem négy forintot, ez a kapupénz — hangtalanul, döcögve nevezett. — Olcsó, annyiszor megy be, ahányszor akar. . Intettem, hogy rendben, aztán beengedett. — Magára csukom, aludjon. — De délben fel akarok kelni. — Délben jönnek a többiek is, fel kel, ha akar, ha nem. Rámcsukta az ajtót, s végre egyedül maradtam a nagy tolongás után. Körülnéztem, kerestem az ágyat, amelynek úgy tűnt, nincs gazdája. Ezt abból is gondol'am, hogy pokróc nem volt a szalmazsákon. De nekem csak egyetlen vágyam volt, aludni. Leültem a csupasz szalmazsákra és kinyúltam. A tekintetem így pontosan a nagy darúra esett, szürkére mázolt idomaira, csak a csigáin, igénybe vett részein csillant fel a fény, amint olajat ért. Csendesen kúszott a darú, óriás karja átnyúlt az épületen, s a malteros kocsi mint apró madár, szállt a vörös téglafal felett. „őrültség, gondoltam, darút egy ilyen építkezéshez.” De aztán ezzel sem törődtem tovább. Az ólom szédülete lökdösött valami peremen, amibe minden pillanatban belezuhantam, hogy közben valóságosan is rugdaltam a szalmán. Pokoli sár lehet itt ősszel és tavasszal, valami ilyesmi járt az eszemben, hogy az ablaküvegen át hallottam a dömperek rekedt köhögését. Kár volt összeveszni a vízvezetékszerelő kátéesz elnökével. Már akkor tudtam, amikor kijöttem tőle az irodából. Rendes ember volt különben, de érzékeny, mint valami nő. Én azt mondtam neki, hogy ostoba marha, s találok én magamnak jobb munkahelyet. Ö nyakáig elvörösödött és azt felelte: hát akkor próbálja meg. De még ezt Is el lehetett volna simítaná, ha nem beszélek neki tovább, hogy mit erőszakoskodik velem, mégha elnök is. Nagyot réndültam a szalmazsákon, s erre egy raj légy szondult fel a lábamról. Altkor éreztem, hogy az arcomat is csípik. Eső lesz, gondoltam, olyankor szemtelenek a legyek. Nyugtalan belső ösztönzés egyre arra űzött, hogy húzzam le a rollót, mint otthon, a városban, az albérletben. Csakhogy itt nem volt rolló, még papír sem. De meleg az igen. A fa körül tüzelt, mint a kályha, hamarosan kivert a veríték, s a mellemen tócsába gyűlt. Levetettem az ingemet, nadrágomat, s majdnem anyaszült meztelenül hevertem a szalmazsákon. Egy idő múlva olyan érzésem volt, hogy fakir vagyok, s a zsákból ezernyi tű áll ki, a derekamba; minden szalmának három vége ’ehetett, csak így magyarázható, hogy ennyire szúrtak. De tűrtem hősiesen. Aludnom kell. Pélután munka A kutya is jó dolgában vé3Z meg, szokták mondani, hát én is akkor vesztettem el a fejemet. Igaz, hogy napi tíz órát, sokszor tizenkettőt melóztam, de aránylag megfizettek. Az albérletem megfelelt, szolid öreg nyugdíjas házaspárnál laktam, különbé járatú szobában. Természetesen fürdőszoba használattal. Még azt is elnézték, ha nőt hoztam haza. Igaz, hogy a fürdőszobát ingyen csináltam meg nekik, s örömükben az első hetekben szinte naponta fürödtek, amíg az öregaszszony meg nem fázott, Heti kétszer mozi, kétszer a vendéglő, nem részegségig, de ami belefér, a haverokkal. Olykor maszek munka, hogy legyen az embernek pénze a csinibabákra, mert ha az ember harminckét éves, erre sem szabad sajnálnia a pénzt. Csupasz mellemen ügy rajcsúroztak a legyek, miht valamikor mi diákok a tó partján, madarak fák napján. De nem volt annyi hogy lebeszélje. Meg kellett Ígérnie: reggel megvárja, együtt jönnek be a városba. — Te Tóni — kérdezte Feri nyugtalanul —, csak nem lesz valami baja? — Ne félj — nyugtatta Badanti —, már messze jár. „Nem kell nekünk moslék konyha, csak segély, vagy rendes munka!” — kiáltották ütemesen a tüntető fiatalok. „Pusztuljon az éhségdiktatúra!” „Le a statáriummal!” rendőrök és póruljárt lovasok dühödten vetették magukat a tüntetők közé. Villogott a kard hideg vasa. Hátracsavarták az emberek kezét, ráncigálták, taszigálták őket. Kaszás Kati a Gichner szőnyeg és paplanüzlet előtt ment. Egy Hír járt szájról-szájra: a Rákóczi úton mar verekszenek. Bezúzódott a Meister ruhabolt, a Miklós Béni, a Beregi, a Hauer cukrászda, meg a Metropol kirakata. Az egyik detektívet ölben vitték a rendőrök a Rókusba. Riadalom, harsány nevetés viharzott az Ernke sarkon. Egy szakasz lovasrendőr közeledett a Népszínház utcából, de mielőtt elértek volna a Körútra, lovaik ágaskodni kezdtek és úgy rugkapáltak, hogy többen kibillentek a nyeregből. Az Állatkert elefántja vonult az úttesten, a közeledő rendőrcsapat láttán harciasán felemelte az orrmányát. A megvadult lovak már gazdátlanul vágtattak. Még nagyobb lett a zűrzavar. A rendőrök kétségbeesetten szaladgáltak: egyik-másikuk erősen bicegett. Riadóautón érkező gyalogos erőm, hogy elhessentsem őket. A rosszabb, hogy szomjúság kezdett gyötörni. A seáiraz hőség kifullasztott, mintha futottam volna. Egy csepp nyálam sem volt már. De hol lehet Itt vízhez jutni? Az ingemmel csapkodtam a hátam és víz után kezdtem kutatni. Észrevettem, hogy egy ajtó nyílik a szobából, nyilván másik, hasonló helyiségbe. Benyitottam. Tényleg ugyanolyan helyiség volt, csak kisebb. Jóval kisebb. Mindössze két ágy volt benne, s amint szemügyre vettem elképedtem. Nem pokróc takarta, hanem valami vászon. Csipkepárna volt a végükben. Azt hiszem, ennél nagyobb csodát itt nem láthattam volna, hát kimeresztettem a szememet. Valóban, az asztal is tiszta, leterített, mellette a székek Is másként álltait, mint nálunk. Mosdóállvány, tiszta lavórral, vasalt törülközők, tükör a falon és a szekrény. S akkor hirtelen megértettem: a szekrény oldalén fogason egy női ruha csüngött. Nyilván a brigádvezetőnk lakik itt az urával.. Ez aztán a szomszéd! Behúztam az ajtót, pedig odabent egy kanna vizet láttam, s mellette kis asztalkán poharakat. Ez itt egy hálószoba, gondoltam, ml a fenéért nem csukják be? Végre nálunk Is találtam egy kannát, de abban olyan meleg ée már büdös volt a maradék víz, hogy képtelen voltam inni belőle. Elhatároztam, hogy fertőzők. A kantinban Is perzselt a hőség. A sör lustán csörgött idősebb embert úgy talált el a kardlap, hogy vérző nyakkal összeesett. A kislány megtorpant. A kardlapozó rendőr fújtatva elrohant mellette, otthagyta lekaszabolt áldozatát Egy kapu alól szaladtak ki érte. Bevonszolták. Kati tovább ment, aztán megállt. Nem messze tőle egy asszony slkoltott. A lány látta, amint egy keménykalapos férfi durván vállon ragadta és vonszolni kezdte. Az asszony szabadulni próbált, rimánkodott. De ahelyett, hogy elengedték volna, most már egy rendőr is rávetette magát. A lány rémülten nézte a jelenetet. Futni kezdett. Már közel volt a sarok, be akart fordulni. Széttárt karú, magas férfi állta útját: — Megálljunk kicsikém, hová szaladsz? (Folytatjuk) a pohárba, hab, gyöngy sehol, pedig anélkül nem sokat ér. A kantinosnő nagyokat böfögött a fasirttól, amit kenyér nélkül evett. Kövér parasztasszony volt a faluból, fehér kötényben, kontyba font hajjal. Még vagy hárman üldögéltek ott, rajtam kívül, sör mellett. Engem figyeltek, hogy nyámolgok. — Na ml van — mondta egyikük, vékony nagykezű ember, hitieres sörtibajuszszal. — Nem jó? — Rodhadt — feleltem közözönyösen. — Uj.flú vagy? — érdeklődött a nngykezű. — Még nem igen láttalak. Megmondtam, hogy új baba vagyok. Ez is tetszett nekik. — Eredj ki a kantán mögé —, mondták — ott van egy kút. Páratlanul jó vize van. Kicsit vasas, dé az a jő. A nagy kezű még megállított egy kicsit: — Most jöttél ide? — Most. — Sajnállak. Remélem, te nem leszel olyan hülye, mint a többi. Mert a Baba agyondolgoztat benneteket. Fogadd meg a tanácsomat, pajtás, ne dolgozz, csak amenynylt nagyon muszáj, mert gyorsain rongy lesz belőled. — Honnan tudod? A nagykezű a többivel összenevetett. — Voltam én is baba egy darabig, Na menj, igyál és ne feledkezz meg arróli amit mondtam. 1963. december 8.
