Kelet-Magyarország, 1963. december (20. évfolyam, 281-304. szám)

1963-12-08 / 287. szám

John Steinbeck: A SKORPIÓ Megjelent az ALFÖLD decemberi száma Részlet a Nobebdíjas író Gyöngy című írásából Ä világ felébredt és Kinő is felkelt és elindult a fonott kunyhóba. Amint keresztül ment a kapun, Juana meg­állította a lángoló tűz ver­ménél. Coyotitot visszahelyez­te a függő bölcsőjébe, meg­fésülte fekete haját, két fo­natba összefonta és a végé­re vékony zöld szalagot kö­tött Kino a tűzverem mel­lett guggolt és össaeteker­­cselte a tésztát, valami szószt öntött rá és megette, és ivott rá egy kis gyümölcs­levet, és ez volt a reggeli. Amikor Kino befejezte, Ju­ana visszatért a tűzhöz és ő is reggelizett. Csak egy szót szóltak, de beszédre nem is volt szükségük ez csak min­dennapi szokás volt náluk. Kino elégedetten sóhajtott — ez volt a társalgásuk. A nap melegen sütött a fonott kunyhóra, a fény hosz­­szú csíkokban tört át a ha­­sadékon. És egy esik a füg­gő bölcsőre hullort), amely­ben Coyotito feküdt és a tartó zsinegre. Csak egy pará­nyi ösztön volt, hogy sze­mük a függő bölcső felé for­dult Kino és Juana mozdu­latlanná dermedt A zsine­gek alatt, melyen a gyermek bölcsője függőt, a tetőgeren­­dáról — lassan mászott egy skorpió. Szúró fullánkja egyenesen állt mögötte és az idő töredéke alatt lecsapha­tott vele. Kinő lélegzete sípolva tört át orrlyukán és kinyitotta a száját hogy megszüntesse. Tes'e megmerevedett szeme riadtan futkározott. Szívében új dal kelt az ördög dala, az ellenség zenéje, a csalód va­lamilyen ellenfele, egy ke­gyetlen, titkos veszélyes me­lódia, és lent a mélyről a család éneke sikoltott fel ha­marosan. A skorpió kényesen má­szott a kőtél alatt a bölcső felé. Juana lélegzés közben egyre ismételte az ősi va­rázsimát az ilyen ördögök el­len. De Kino már mozgott. Teste hirtelen átsurran t a szobán, nesztelenül és si­mán. Kezét maga elé tartva, tenyérrel lefelé, szemét me­reven a skorpióra szegezve. Ezalatt Coyotito nevetett a függő bölcsőben és feléje nyújtotta karját. Már majd­nem elérte, mikor Kino ösz­töne veszélyt jelzett. A skor­pió megállt, piros fullánkja csak egy kis lökésnyire állt már és a fullánk végén a görbe tüske csillogott. Kino tökéletes csendben állt. Hallotta ahogyan Juana ismét elmotyogja az ősi va­­rázsigiéket, hallotta az ellen­ség ördögi zenéjét Nem mozdulhatott, mig a skorpió mozgott, érezte a halál lehe­letét, amely egyre közeledett a gyermek felé. Kinő nagyon lassan és nagyon simán fel­emelte karját A fullánk tüs­kéje előrenyomult. És ebben a pillanatban a nevető Coyo­tito megrázta a kötelet és a skorpió lehullt Kino ugrott, hogy megra­gadja, de ujjal mellett le­esett, a gyermek vállára hul­lott, megkapaszkodott és le­csapott. Azután Kino fog­csikorgatva újjaival megra­gadta, és péppé dörzsölte ke­zével. Ledobta és lábával beletaposta a kumvhó földjé­be és Coyottto fájdalmasan sirt bölcsőjében. Ám Kino zúzta taposta az ellenséget míg teljesen elporlasztotta, mig el nem nyírkosodott a helye a sálban. Csikorgatta a fogát, a düh tüze égett sze­mében és az ellenség dala zakatolt fülében. Azonban Juana ismét kar­jába vette a csecsemőt Meg­találta a szúrást, már kez­dett pirosodni Ajkait a szúrásra szorította és erősen szívta és nyálazta és szívta újra, bár Coyotito Üvöltött Kino habozott: ügy efogyott és bizonytalan lett. A csecsemő sírása áthatolt a szomszédokhoz. A kunyhó­juk köré özönlöttek Kino ro­konai, Juan Tomas, a bátyja, és kövér felesége, Apolónia és négy gyermekükkel egye­temben ott gyülekeztek a kapunál, elállták a bejáratot mialatt... Jöttek mások is, próbáltak benézni, egy so­vány gyerek a lábuk közt furakodott előre, hogy lát­hasson valamit. És akik elől Sipkoy Barna: Rengeteg ember dolgozott az erőműnél. Majdnem töb­ben voltunk, mint a víz. Ha a folyó két partja között gá­tat vertek volna belőlünk és a politikaiakból, alignanem a zsilipre sincs szükség. Mi azt épí'ettük. Én már akkor kerültem oda, amikor a politikaiak ku­­blkkal és karral új medret áslak a folyónak, s néhány kőműves és betonos lerakta a zsilip alapját. Mondhatom, rettentő munka lehetett; de ránk se várt valami irodai munka. A parton megépíteni az erőmű falait, benne föld­szint és alagsor, — gondolom, így jobban megértik —, az alagsorban a turbinák, ame­lyek majd hajtják az áram­termelőké':, s az egész csak akkor lök iszonyú mennyisé­gű áramot a vezetékekbe, ha kész a 2silip, s összemarkolja a két partot. Egyelőre még annyi ára­munk se volt, hogy estén­ként megvilágítsa a oarak-Részlet a szerző most ké­szülő regényéből. 1963 december 8. kunkat, ahol aludtunk. Petró­leumlámpáknál vertük el az Időt, abból volt bőven, bár­milyen fáradtak is voltunk. A legközelebbi emberi tele­pülés, egy koszos falu, jó hét kilométerre porosodott tőlünk a nyári hőségben. Augusztus volt, az akác már sárgulni kezdett az aszály­ban, körül a téesz földjén csak a dudva zöldellt szinte; én a kukoricát szerettem, örül'em nagyon, hogy mindig lesz friss, amit süthetek, vagy főzhettek. Egyébként inamba szállt a bátorság, amint az egyik brigádba be­osztó'tak. Asszony volt a brigád veze­tő, már ez se tetszett. Úgy­nevezett komplex brigád volt a mienk, egy részűit kőmű­ves aztán vasbetonszerelő, ács, de volt köztünk segéd' munkás, tróger, egy lakatos és egy technikus is, no meg egy asszony. Azt gondoltam, hogy csupán „káder”, amo­lyan hájcsárféle, akinek egyetlen feladata, hogy zú golódós nélküli munkát biz­tosítson minden körülmények között, a szakértelem mellé' kés, hiszen ott van köztünk a technikus is. Már azért is erre gondoltam, mert hallot­tam, hogy az építkezésen kü­lön böeő funkciói vannak, gyűlésekre jár és az építés­­vezetőnél is bejáratos. A szokottnál is nagyobb terjedelemben, változatos és gazdag tartalommal jelent meg a Tiszántúl és Debre­cen irodalmi- és művészeti folyóiratának, az Alföldnek legújabb száma. A lap vezető helyén közli Veres Péter most készülő önéletrajzának második kö­tetéből A Kondoros partján című önálló részletet, mely éppen Debrecenben, a máso­dig világháború utolsó hetei­ben játszódik le. Mocsár Gá­bor izgalmas, mai témájú, hosszabb elbeszélésének, az Eszterék homlokának máso­dik részét, valamint Csegei Nagy József fiatal elbeszé­lő Hínárban című novelláját is közli ez a szám. Külön ér­dekessége a lapnak Kulin György , az ismert csillagász népszerűén megírt tudomá­nyos cikke: Sugárzások zá­porában élünk. Uj verseket ezúttal Dobi János, Erdélyi József, Ferenczi László, Hat­vani Dániel, Károlyi Amy, Rácz Zoltán, Rátz Ferenc, Ratkó József, Sebök Vilma, Tóth Endre, Vasadi Péter, Vas­vári István és Zimonyi Tibor tollából közöl a lap. A Valóságunk rovatban Szilágyi Gábor dr. a debre­ceni városi tanács elnöke Is­merteti a város vezetőségének terveit a tanyakérdés meg­oldására. Nagy Sándor dr. pedig a tiszacsegei Nagy­­majorról szóló részletes szociográfiáját fejezi b Bata Imre a Válasz cím folyóirat debreceni indulás; ról szóló tanulmányának b fejező részét közli, Beke A bért pedig két kolozsvá szobrászművész, Szervátiu; Jenő és Tibor munkásság; ismerteti. A Művészet rovatban Bői István beszámolóját olva; hatjuk Dobozi Imre: Holna folytatjuk című drámájána Csokonai Színházbeli bem; tatójáról. Bán Róbert az i; mert rendező a film lehetőst geiről írt érdekes tanúimén; A valóság korlátalan címei A Csók István emlékkiáll fásról Menyhárt Józse Szentiványi Lajos tárlatán Bőgel József, a Salgótarján képzőművészek debrecei vendég kiállításáról valamir Égerházi Imre és Velénj Rudolf közös tárlatáról pedi Kürti Katalin számol be. i Kritikai rovatban Bor bél Sándor, Kardos Pál, Bónyt József, Vass József, Fűlő László és Juhász Béla is merteti a Tiszta szigorúsó című antológiát, illetve Vas István válogatott verses köte tét, Szabó István elbeszélő seit, Stetka Éva új verseskö tétét, Gyurkó László novel­láit és Buda Ferenc első ver seslköletét. Jegyzeteket és glosszákat S-eékelyhidi Ágos­ton, Veress József, Krajcár Imre és Módis László dr. ír­tak e számban. V Az ember tragédiájáénak bemutatására készülnek Helsinkiben Magyar professzor a helsinki egyetemen John Steinbeck Nobel-sJíjas amerikai író, néhány napig hazánkban tartózkodott. Ellát ugatott a Parlament épülete elé, ahol a fotorlportcr megörökítette. voltak, hátraadták a szava­kat: — skorpió megszúrta a gyermeket! Juana nem ismerte a fárad­ságot és az éhséget mint Ki­no maga. A kenuban is olyan volt, mint az erős emberek. És most meglei» dolgot mon­dott: — A doktor... menjünk el a doktorhoz! A szavak átszálltak a szom­szédok közé, akik összezsú­folódva álltak a kunyhó mel­lett néhány mé'emyire. És megismétieUék egymás kö­zött! Juana elmegy a dók torhoz. Ez csodálatos dolog, az orvoshoz menni. Nevezetes dolog ez. Az orvos sohasem jön el a fonott kunyhók fal­­vába. Miért is tenné, van elég gondja a gazdag embe­rekkel, akik kő és vakolt házakban laknak a város­ban? „Nem jön el.” — mond­ták az emberek a kapuban és ez gondolatba ejtette KI- not — Nem jön el a doktor — szólt Kino Juanához... Fordította: Sényi Imre Először kint találkoztam vele az új medernél. Az épü­let déli oldalán egy lorony­­darú siklott a síneken, az asszony a darussal veszkő­­dött. Uj ember lehetett, se­­hogysem volt képes eltalálni A maltemskocsival az állvá­nyokat. Gyakran a falnak ló­dította tele kocsit, s a mal­ter ki röc csenve zuhant a földre. Az asszonyon rövid zub­bonyka volt, a zsebében ce­ruzák és malten», nagy fe­nekű munkanadrág. A hajat szorosan lefósülve hordta, körfésűvel szorítva nyakára. Dühösen veszekedett, de nem úgy, ahogy az asszonyok ott­hon szoktak, a férjeikkel, vagy gyermekeikkel. Nem ve­szítette el a fejét, méltóság, határozott felsőbbrendűség érzett rajta. Abban az első pillar,") ban gyűlöltem ezt az asszonyt, pedig már haragjában is szép volt, no nem valami lányos puhaságú szépség, inkább tálén Car­men, a késelő cigánylány le­hetett volna, de kevesebb szubjektivitással, forróséggal és több fáradsággal, hideg­séggel. Éles vonásé arcáról mindenesetre vastag, vörös száj nyitott rá hibátlan, fe­hér fogakra és . pokolian nyugtalanító fekete szem sü­tött az emberre, ha ránézett. — Maga mit akar? Ugyanolyan határozott, fá­radt utasítás volt ez is, mint az előbbi, a darúkezelőhöz. Benne volt; ha nincs dolgom, menjek a fenébe. — A maga brigádjába osz­tottak be — mondtam közö­nyösen. — Ségi István va­gyok. Az új baba — tettem hozzá. Megérkezésemkor kantinban hallottam —, hogy az asszony brigádjának tag­jait olykor babáknak is hív­ják, az asszony után. De rám nem tett hatást, ^/étúgnézett. Cigarettára nyúj­tott. — Micsoda maga? Vasbe­tonszerelő? — Nem. Vízvezetékszel elő. Furcsán rámnézett, nyilván azt kutatta, nem ugratom-e. S aztán megismételje: —-. Vízvezetékszerelő? — Mondtam. — És hozzám küldték? — Nincs kedvem tréfálni — kezdtem magam is bosz­­szankodni —, ma éjszaka egy szikrát sem aludtam, álltam a vonaton. Szeretnék lefeküd­ni. — Van magának fogalma arról, hogy itt annyira nem kell vízvezetékszerelő, mint mondjuk hajószakács, vagy rádióműszerósz sem? Talán a folyót akarja csapra ver­ni? Dühös mozdulatot tehettem, mert legyintett — Különben mindegy. Ott a barakkunk, keressen magá­nak egy üres ágyat. Délig el­halt, de délután dolgozni kell. — És mit csinálok? — kér­deztem, mert csakugyan szö­get ütött a fejembe, hogy mi is lesz a Sorsom. — Majd meglátjuk. Ért va­lamihez a vízvezetékeken kí­vül? — Mindent meg lehet ta­nulni — válaszoltam diplo­matikusan. — Ez nem Iskola! — tört ki. — Épp elegem van már a magafajtából. — De a személyzeti osztá­lyon... — Én vasbetonszerelőt kér­tem, nem susztert és nem 1959-ben kötötték meg a magyar-—finn kulturális cse­reegyezményt, amelynek alap­ján évről évre fejlődik a két ország kapcsolata a kulturális élet minden területén. Éven­te elkészítik a kulturális munkatervet —, amelynek alapján számos finn egyetemi oktató és hallgató érkezik ösztöndíjasként hazánkba, s ugyanaikkor több magyar pedagógus utazik Finnország­ba. Jelenleg Is Finnországban tartózkodik dr. Kálmán Béla professzor, a debreceni Kos­suth Lajos Tudományegyetem tanára, aki a helsinki egye­temen magyar nyelvet és iro­dalmat tanít. A közeljövőben jelenik meg a nemrég hazánkban járt Vainő Linna „Az északi vízvezetékszerelőt! És nem... — elharapta a mondatot. — Menjen, feküdjön le. Már nem tudtam mosolyog­ni, amikor elment mellettem, és végigsietett a víztelen meder partján, a kubikok, gerendák, szerkezetek, sínek, homokhegyek, teherkocsik, fehér cementes zsákok és vásámyi ember között. Nagyon Idegenül álltam ott, mert ketten is rámszó tak, hogy menjek onnan, külön­ben elütnek a dömperek, amelyek hörögve erőlködtek a kerékagyig éró liszt szerű homokban. Vakí'ó volt a nap, szinte tükörként verte vissza a part kvarc os tömege. Én azzal az elhatározással jöt­tem Ide, hogy semmi sem érdekel az egész világból. S most mégis dühös gyűlöletet éreztem. Ez megzavart, azért ócsároltam még mindig. — Te. Mit szívsz? — Kossuthot — mondtam önkéntelen engedelmességgel, s csak aztán néztem meg a kérdezőt Elálló fülü, valószínütlenül sápadt és sovány alak gyúj­tott rá egy cigare'tára mel­lettem. Lapátját a mellkasá­hoz szorította addig. Megfi­gyeltem, hogy sokáig égette a gyufát, s mielőtt a cigaret­tájához értette volna, letör­te a fejét-— Miért csinálod ezt? — kérdeztem. — A foszfor miatt. Az ember beszívja a foszfor füstjét és mérgezi magát. A foszfor erős méreg. Az ólom is. Nekem volt már ólom­mérgezésem, én tudom, mi az hogy méreg. Egy dömper farolt mellénk. sarkcsillag" című tri’óglá­­jának első kötete, össze] magyar íróküldöttség is járt Finnországban. — Finn nyel­ven is mind több magyar író műve jelenik meg, leg­utóbb Németh László „Iszony" és Illyés Gyula „Puszták né­pe” című munkáját adták ld Finnországban. Tervbe vet­ték magyar költészeti antoló­gia kiadását is. Toivo Lyy ültette át finn nyelvre Madách „Az ember tragédiája" című drámáját is, amelyet a ' tervek szerint 1964-ben mutatnak be Hel­sinkiben. A jövő évben Finnország­ban magyar könyvkiáll ítást rendezünk. Tárgyalnak ma­gyar és finn rádiós küldöttsé­gek rendszeres cseréjéről is. A dömperes az elálló fülüre szól: — Gyerünk! Már tele is pakoltad, érted? Ma még huszonkét fordulóm van, ha kevesebb lesz, te fizeted ne­kem, érted?! — Jó, jó — bólogatott kö­zönyösen a sovány. — Szó­val, mit szívsz? Kossuthot? Rendben van. Ne vegyél a kantlnban én harminc fil­lérrel olcsóbban szállítok ne­ked, amennyi csak kell. — Hogy, hogy? — Ne törődj vele. Keress engem a hetes barakkban. Keresd a nyomdászt. Nem értettem. — A „Nyomdászat — is­­mételte megmarkolva a la­pátot, amely nagyobb volt mint ő. — Ez a nevem. Hetes barakk. A lábam fájt. Egész éjsza­ka álltam a vonatban, s bakancsomban felgyűrődhe­­tett a bőr. Elindultam a sa­ját barakkomhoz, amelyen megfigyeltem, oldalt ez volt nagy fehér betűkkel írva: Jen Május 1. A mondat elejét zöld festékkel lefestették, amikor a barakk homlokzatát újra mázolták. .Tehát a Má­jus 1 barakle az enyém. Óva­tosan mentem a veszélyes te­repen, nehogy felbukjak, vagy egy kocsi rámszaladjon. Valami éles dologba se sze­rettem volna bele'enyerelni. De az építkezés képe is érde­kelt Itt fogok élni hónapo­kig, esetleg évekig. Visszanéztem a Nyomdász­ra. Csodálkoztam, hogyan tud megbirkózni azzal az isten­telen nagy lapáttal. — Rendben van! — kiál­tottam. — Majd megkeres­lek! Mert közben kiszámítot­i

Next

/
Thumbnails
Contents