Kelet-Magyarország, 1963. október (20. évfolyam, 229-255. szám)
1963-10-27 / 252. szám
A. TROUACSEVi Az első szívműtét Mindig, amikor három-négy embernél több gyűl össze az asztalnál, rendszerint akad egy élcelődő, aki rákacsintva a szomszédjára, felemeli az első kupicát egy hangos „No‘’...-val, és a következőket is; „Az új pár egészségiére” a születésnapokon. Ma Pjotr Averjanovics mondta, rákacsintva a feleségére: „Az ünnepelt egészségére!” — és felemelkedett. Természetesen nem is álmodtam arról, hogy az egész napot a saját kívánságom szerint töltsem el. Alina amikor emlékeztet — a saját születésnapomra — még hozzátette azt is, hogy a vendégek is meg vannak híva. Kényelmesebb lett volna, tudod, ha magunk maradunk, de vigye ördög. Születésnap ez, ráadásul nem is az utolsó.. És a vendégek pedig... Azok, hogy-hogy — hát vendégek. Mindannyian derék emberek. Itt van például az öreg Pjotr Averjanovics a feleségével, ideális szomszédok. Úgy nevetni, hahotázni pedig csak Nyina Anataljevna tud, városunk egyetlen szülész főorvosa. Csodálatos, hogy a kövér emberek milyen ragályos jóízűen tudnak nevetni. No, és a feleségem, ügyszerre beszélget és nevet az egész tál-sas ággal, és meg tudja, mintegy Önkéntelenül a kezemet is simogatni. Róla nem fogok mondani semmit Öt egyszerűen csak szeretem. Különben, mindenki szereti. Jól érezzük magunkat Mindenki csodálatos! Jó, hogy senki sem háborgat; lehet felelőtlenül mosolyogni. Ami azonban Júlia Szergejevna „szemeit” illeti, amelyeket, — ha hinni lehet a feleségemnek, — ha rád szegez, akkor lehetetlen észre nem venni. Valóságos csoda ez a Júlia Szergejevna. Mi ő, olyan szép, az egész egyéniség, az egész asszony olyan elragadó, hogy megnyerte a tetszésemet? — Nyikolaj Andrejevies! Miről gondolkodik egész idő alatt? Gyerünk, táncolni kellemesebb! — Örömmel, Júlia Szergejevna. ...Már a harmadik táncét járjuk egyfolytában. Nemi vagyok képes mondani, hogy ez terhemre van, különben is, amikor a feleségemmel táncolok, akkor sem támad olyan gondolatom, hogy meg merjem-e mondani, vagy nem, hogy engem ez untat... Megszólal a telefon!... — Bocsásson meg Júlia Szergejevna, odamegyek a készülékhez. Telefon ebben a városkában — hatalmas fényűzés, és néha éppen jókor cseng. — Igen, doktor Amoszov vagyok. Igen! Jó, Ljuba. Elküldte? Jó. Azonnal. Ez aztán jókor jön! Hogy, hát még pihenni sem engednek egy kicsit. Legyen csak házszentelés, vagy szülét ér - uap, vagy csak egyszerűen hozd össze a társaságot, a kórházban azonnal szükség van sürgősen a sebészi-e, sebész pedig ebben a városkában a feleségem és rajtam kívül nincs senki. Eh. Lenne csak a feleségem gépírónő, vagy egyéb, a családban mindjárt a felére csökkenne a telefonhívás. — Barátaim, legyenek kedvesek, folytassák valameddig nélkülünk... — Természetesen a kórházba? 6 C7>|agyar©rs2ág 1563. október 27.. — Igen... Alja, készülj, azonnal itt van a kocsi. Belső vérzés. Barátaim, minden az életért van. Igaz! — Júlia Szergejevna — határotottan jó asszonyka különösen mikor ilyen kedvesen fúj valamiért. — Térjenek vissza legalább mire a pezsgőre kerül a sor. Alinocska, ellátom helyetted a háziasszonyi teendőt, de ettől függetlenül igyekezzetek vissza minél hamarabb. A „Moszkvicsában meleg van és kényelem. Mi Aljával hallgatunk. Belső vérzés... lehetséges, hogy jelentéktelen, de lehetséges, hogy... — Semmi közelebbit nem mondtak? — Nem. Annyit... önkéntes rendőr. Itt a kórház. A műtő ablakai világosabbak a többieknél. Itt a mi műtőnk. Az én műtőm. Az én sebészeti osztályom műtője. Az igaz, hogy nékem csak egy sebész alorvosom van, és az is az én tulajdon feleségein. És mégis... Menetközben szedik le ró-' lam a felöltőt és adják rám a műtőköpenyt. Alina egyenesen a rajtalévő ruhára — úgy tűnik taft — ölti fel a fehér köpenyt. A habkönnyű blúz nevetségesen hat a fehér mütőköpeny alatt. íme itt van a beteg. Az első tekintetre meg lehet állapítani, hogy „sebészeti beavatkozás” szükséges. > Sebész vagyok. Ez az én betegem. Az én betegem, és én felelek érte. Nincs mit tenni. Kinek tartozom felelősséggel?... Az én páciensem. Nagyon roszszul van. Igen fiatal — húsz év körüli, nem több. Gyorsan, de hiábavalóan fáradozik körülötte két nővér és Galina Ivanovna ideggyógyász. Ma ő az ügyeletes. Ö ma, a mi családunk pedig ma is, holnap is, éjjel is, nappal is, huszonnégy órákig. Nincs mit tenni: Sebész család, a sebész férjhez ment a sebészhez. Tudja az ördög, hogy mit csinált! ...Igen rosszul van, alig él. Ilyen fehér arcokat csak a műtőben lehet látni néha és mindig — a tengeren. De a műtőtermekben ezeken az arcokon erős, hideg veríték ül ki. Ez pedig az én „munkafrontom” — centiméteres egyenes nyílt seb a bal oldalon, vér alig látható. Ez rossz: tehát belső vérzés... — Szúrt seb, Alina, késes. Készíts elő mindent. Automata — csodálatos dolog. Nem kell gondolkodni az apró, sőt még jelentős dolgokon sem. Az agy a legszükségesebbekre koncentrálhat. Tiszta szesszel fertőtlenítem a kezeim, és automatikusan öltöm magamra a Ljuba által nyújtott steril műtőkabátot. Semmit nem látok és nem észlelek e percekben, mert fürkészem ennek a legénynek a belsejét, próbálok belelátni a bőrén, az Izmain és a bordáin keresztül. Fel kell vágnom ezeket, szétfeszítenem, a legfontosabbat kell felnyitnom, — azt, ami alattuk van. — A szikékét. A negyedik és az ötödik borda között szőrtelenítelf, majd felmetszem a bőrt és az izmokat egyből, mint a papírt. Tudom, tudom, hogy mit csinálok, hogy felvágom. Ezt mind át lehet vágni, ez összeforr. Sietni kell, beljebb. A kapcsokat! Alina nagyszerű segítő. Jó, hogy nem kell beszélni. Vele én most teljesen egy ember vagyok, akinek négy keze van. Négy keze — húsz ujja, és mindegyes ujj tudja, hogy mit és mikor kell tennie. — Pulzus? Vérnyomás? — Nincs, doktor... „Nincs doktor... Nincs doktor”. Nincs pulzus és nincö vérnyomás. Tarts ki legény! Nagyon rosszul vagy. tudom. Tudom mindjárt jobban leszel, megkönnyebbülsz. Érzéstelenítve vagy, és még lélegzel. Még pontosabban, érted lélegeznek. Irányítható légzés. Ember feletti dolog! Aha! Letörölték a ( homlokomról a verítéket. ' Végre, hogy rájöttek, már teljesen elöntötte a szememet, magamnak letörölni ezt nem lehet: hisz itt minden steril, most az egész mellüreg mélyen nyitott, mint egy barlang. Ide még emberi szem. ilyen közvetlenül nem tekintett. Most jön a „műrepülés'' a legmagasabb, a legnehezebb — majdnem a lehetetlenségig nehéz. Érzem, hogy sérült a szív, olyan meggyőződéssel és erősen érzem, hogy majdnem tudom. Látható, már elég tapasztalt sebész vagyok, tökéletesen érzékelem. A szív... Régen készültem már erre, úgy tűnik, az egész életemben ezért lélegeztem, mozogtam, húzódtam össze és nyúltam ki, mint a rugó, hogy ma ezt elvégezzem... Minden eszközt ki kell cserélni újakra, s legsterileb bekre. — Mindent átcserélünk. Belső vérzés! És ebből a szürke tüdő által ritmikusan táguló és összehúzoSó hatalmas felnyitott üregből kimerek három marék fekete, félig alvadt vért. Még egy marókkal, még... Most már lehet a szívvel foglalkozni. Ugrál, remeg a tenyeremen, ruganyos és kicsi. Szörnyű érzés. Lehetséges, hogy hasonló érzést érzett Iván Cárevics amikor Kascsejev életét vagy halálát tartotta a kezében, vagy akkor ő is remegett.. — Varrni! íme, itt van a varrás a szíven. Gyorsan varrni, amig remeg ez az izomcsomó, amíg veríték ül ki a legény fehér arcán. Két öltés... Három.. Ez lesz a negyedik és egyben az utolsó öltés. Négy öltés a szíven. Kész! összevarrni ezeket az élő szöveteket sokkal fárasztóbb, mint felnyitni. Mint mindig, helyrehozni nehezebb, mint létrehozni. Varrni centirőleentire, rétegenként, pontosan, gyorsan. — Pulzus? Vérnyomás? Van pulzus is és vérnyomás IS. — Kapcsokat a bőrbe. Már a bőr? Milyen megnyúlt, vérzik mindenütt a széle. Petyhüdt. Tehát hamar kész leszünk. Most már lehet érezni a gyengeséget a térdekben, a torokban a szárazságot, lebet vágyni egy cigarettára. Túléled legény! Sajnos, nem tudok imádkozni, de mintha valaki könyörgött volna érted. Túléled! Mutatom a nővéreknek, hogy hogyan töröljék le a vért, bár ők ezt jobban tudják, mint én. Most Itt fogunk őrködni e legény mellett egész éjjel, holnap egész nap és még egy éjjel. Senkinek nem adjuk át a körülötte való inspekciózást. Ez az első szívműtétünk. Magunk fogunk őrködni, egymás után: Alina alszik, — én Inspekciózom, azután én alszom — ő teljesít szolgálatot. Ha hinni lehet a szüleimnek, akkor huszonkét évvel ezelőtt, ugyanebben a pillanatban születtem. Érdekes, vajon mikor született ez a legény? Mi Aknával lehúzzuk az áttetsző ötujjas kesztyűt, lerántjuk az arcunkról a maszkot. Az én legényem még mindig önkívületi állapotban van. Ott vannak körülötte a nővérek is. Alina odanyújtja nekem a fonendoszkópot, hogy meghallgassam a szívet. A kötésen keresztül semmit sem hallani. Félek is hallgatni: mi van ott az én öltéseimmel? Hisz azok az egész idő alatt mindig munkában vannak, dolgoznak. A pulzus egész' idő alatt rendes. Tudod, én mintha elfáradtam volna. Alina azonban erős. Lent már vár bennünket Ljuba és a kocsivezető. A meleg kocsiban azonnal aludni szeretnék. Szörnyű. Hisz teljesen meg vagyok győződve, hogy csak egy perc telt el, csak egy perc az operáció megkezdésé óta. Még a kezemet is lusta vagyok bedugni a zsebembe cigarettáért. Nagyon elfáradtam. Ebből látható, hogy hosszú perc volt. Nyitott szemmel alszom: újból operálok, újból ugyanazt a legényt. A vér elöntött mindent, és sehegysem tudom elállítani. Azt sem tudom honnan ömlik. Keresni kell Gyorsabban. Gyorsabban. Nyikolaj Andrejevies meg' 'tekertünk! Megérkeztünk Nyikolaj 'Aridrejevies! A. „Moszkvics” vörös iámpácskája valahonnan a vak, távoli sötétségből ködlik fel előttem. Milyen jó, hogy a lépcső mellett van korlát: ha belekapaszkodsz a kezeddel, sokkal könnyebb felemelkedni a fokokon... A lakásunk. Azonnal telefonálok, hogy van ott a legény... A vendégek, hát ők! Hisz nálunk vendégek voltak! Megfordítom a kulcsot és készülök feltűnés nélkül eltűnni a borgőzös zajban és elkerülni a felesleges kérdéseket. Senkit sem találok. Teljes rend van. Minden a helyén. Az asztalon — két borospohár, egy megkezdett pezsgés üveg és utóirat: .',Gyerekek! Itt van minden, amit sikerült megmentenem a számotokra.” Aláírta Nyina Anatoljeva, városunk egyetlen szülészorvosa. „Gyerekek” —i ez a szó a szavajárü* sa. Le sem vetem a kabátom, töltök egy egész pohár illatozó, még kellemesen hideg pezsgőt. Kitűnő bor! Szerétéire méltó vendégek. A születésnapot pedig újból megünnepeljük. Még ezen a héten. Most fel kell hívnom a kórházat, azután levetkezem és aludni. Különben holnap nehéz lesz. Fordította: Sigér Imre. Esztergom 1963. Esztergomi vár. Tanácsháza.
