Kelet-Magyarország, 1963. szeptember (23. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-22 / 222. szám
Távirat Nyíregyházi szobrok Leányka „Tulajdonképpen nincs abban semmi különös — válaszolta a hölgy kissé felengedve. — Csak egy telefonszám áll benne és az a kérés, hogy a címzett hívja fel ezt a számot. Ennyi az egész.” — Egy ideig habozott a lány, de aztán mégis felolvasta az egész táviratot. Apám neve volt aláírva, s a címzett egy bizonyos Jurcsenko, aki , Moszkvában, a Jakimankán lakik.- — A telefonszámból rájöt■ tem, hogy a távirat feladója az Ukrajna Szállóban lakik. Telefonáltam neki. Senki sem vette fel a kagylót. Akkor el- 1 határoztam, hogy azonnal . elmegyek a Jakimankóra. — Ödön moszkvai ház, az egykori „városi” lakások kiszolgált épülete előtt álltam. Szemüveges öreg ember nyitott ajtót. — Jurcsenko elvtárs itthon van? — kérdeztem, s közben ; úgy éreztem, szétfeszít a düh. Most megmutatom neki — gondoltam magamban. — Micsoda aljasság: egy becsülettel meghalt ember nevét felhasználni ki tudja, milyen szeny- nyes ügyhöz..! „Itthon van — felelte az öreg. — Tessék egyenesen a konyhába menni. Jévgenyija Alékszandrovna! — kiáltotta. — Magához jöttek!” — Éltes, ősz hajú, telt asz- szony állt a tágas konyhában, a tűzhely mellett. Arca szelídnek, komolynak látszott, szemében lágyság fénylett, szinté átsugárzott rajta a bizalomteljes, tiszta lélék. Zavartan, de csöppnyi csodálkozás nélkül nézett rám, g én ebből azonnal megértettem, hogy ez az ismeretlen asszony valahonnan ismér engem. — Jurcsenko élvtársnő? — kérdeztem határozatlanul. „Igen, én vagyok az — mondta az asszony kellemes, lágy hangon. — De ne álljunk itt a konyhában... Menjünk a szobába.” — Régimódi, lakájos bútorokkal volt berendezve a szoba. A falakon metszetek és sok fénykép függött rámában. Egy nagy karpsszékbe ültem, az ablak mellétt. Az aaszony rámnézett. Szeme most figyelmesnek és szomorkásnak tűnt. S megint csak éreztem a tekintetéből, hogy ismer engem. — Ön kapott egy táviratot, amelyet megboldogult apám nevében küldött valaki — mondtam. — Véletlenül jutott a tudomásomra. Ki tette ezt? 1 Milyen jogon? „Igen — felelte Csendesen az az asszony. — Nemsokára egy éve lesz, hogy meghalt az édesapja. Megértem magát, természetesen... — Lesütötte a szemét. 7 avartnak éreztem ma- *-J gam. Szótlanul ültem. Negyven évvel ezelőtt — felelte az asszony, s egy pillanatra elcsuklott a hangja. — Nem olyan könftyű mindent megmagyaráznom önnek. Vissza kell pergetnem egész eddigi életemet, hogy megértsen... Kis szünetet tartott,' aztán elkezdte élete sorolását. S minél tovább hallgattam, annál nagyobb izgalom fogott el.. Láttam magam előtt a Vol- ga-partí várost, ahol apám született, s láttam apámat és Kólja bácsit — fiatalon, vidáman, amilyennek a fénykép megőrizte őket. Ugyanabban az Utcában, a Volga partján lakott Jévgenyija Alek- szandrova is, akit abban az időben Zsenyának szólított az egész környék. Ok hárman jó barátok voltak, együtt jártak színházba a kakasülöre, együtt csónakáztak... Ki tudja azt megmondani, mikor lopózik az ember szívébe 'a szerelem 2senge lonib susogását idéző mámoros, boldog zsongása? A három barát közül kettőt választott ki Ámor: Zsenyát és Kolját. S mint az gyakran lenni szokott, mér el sem tudták képzelni, hogy valamikor nem kéz a kézben jártak, egymás nélkül telt az éietük. Apám volt a legfőbb bizalmasuk. Egyszer lement a Volgára halászni. Ekkor történi a baj. A két szerelmes elhatározta, hogy elmennek az operába. De Zsenyát -reggeltől kezdve kínzó fogfájás gyötörte. Estére feldagadt az arca. tüzelt a láztól. Kendót kötött rá. Otthon kellett maradni. Hogy értesítse a színháznál várakozó Nyikolajt. elküldte barátnőjét, Ljuszját. Nem tudni, hogy a fiú akarta-e mindenáron megnézni a Pique Daniét, vagy Zsenya barátnője mutatott váratlan érdeklődést, dé Kolja és Ljuszja együtt ment be az operába. Aztán már minden úgy történt, ahogy a regényekben szokott. Zsenya — könnyek között — csalással vádolta Kolját, ő pedig a bizalmatlanságért tett szemrehányást... Az ártatlannak indult szóváltás veszekedéssé fajult. Apám hasztalan próbálta őket beid tgétrü. Közben Zsenya elutazott a városból, vakációra ment. Amikor visszatért, együtt látta Nyikólájt és hitszegő barátnőjét; a korzón sétáltak. Egy hórnap sem tolt belé, Zsenya bejelentette, hogy feleségül megy egy fiatal mérnökhöz, aki szakmai gyakorlatra érkezett a városba, s Moszkvába megy vele. Elutazása után hamarosan megnősült Nyikolaj Ivanovics is. Akkorra már apám is, ő is elvégezte a főiskolát. v A mikor mindezt elmondta, Jévgenyija Alekszand- rovna kis szünetet tartott. .Néztem halovány arcának lágy vonásait, ősz hajét, tisztára mosott, gondosan vasalt nagy- rriámás kötényét, amelyet időnkirtt hosszan elgondolkodva végigsimított a térdén. — Ki nem csinál butaságokat fiatal konában? Ki ne érezte volna az élső szerelem varázsát? — folytatta elmerengve. — De aztán mindent elfelejt az ember, jön a felnőtt kor, az otthon, a gyerekek gondja— Tíz évig nem láttuk egymást. Mintha teljesen kicserélték volna: testesebb lett, a haja megritkult. Hétágra sütött a nap, de rajta sötét öltöny volt és barna cipő. És mégis: ez a pacuhán varrt, provincializmust árasztó öltöny, ez a megritkult haj, az az ismerős bátortalanság, határozatlanság, amellyel átment az úttesten, mindez olyan vonzó volt nekem, annyi melegségét sugárzott szét bennem, hogy szinte a torkomban dobogott a szivem a boldogságtól. • ö is azonnal észre vett engem. Úgy repültünk egymás felé, mint a hazai fészekre vágyó madár. — Jev- genyija Alékszandrovna ismét kis szünetet tartott, révetegen nézett maga elé. — Látszatra minden úgy ment, mint eddig: gondoztam, neveltem a gyerekeket, elláttam . a férjemet, aki gyomorfekéllyel betegeskedett, dolgozni jártam, könyveket olvastam... De valahol belül egy másik asszony élt bennem: boldog és mégis boldogtalan, telve nyugtalansággal, szüntelen várakozással. Mindig vártam, mikor jön Nyikoláj Moszkvába kiküldetésbe. Rendszerint az ön édesapjánál szállt meg. Akkor még élt az ön édesanyja Is. Nyikolaj mindig értesített az érkezéséről: telefonált a munkahelyemre. Vegy lapot küldött hozzánk a lakásra. Megállapodtunk, hogy minden esetben az ön édesapjának a nevét használja. így biztonsáVárosunknak legkisebb, de talán legszebb szobra, Med- gyessy Ferenc bűbájos kis leányka-aktja eléggé kívül esik a napi forgalmon: az erdei sétálók, a sóstói villamos utasai a kitérő előtt óz egyik villa kertjében láthatják ki* fehér foltként felvillanni. Ha a tanács tüdőkórházánák a gyermekosztálya, s a szobor elhelyezését ez magyarázta. Ezt a kis remekművét int tézmény, a megyei tanács egészségügyi osztálya vasú rolta, és hozzátehetjük, hogy eredetileg az SZTK gyermekrendelője számára, A kis márványszobor csapa báj, csupa finomság: felhúzott féltérddel, lófarkas frízu- rás fejét félrefordítva, mintha valami kis állatot figyelne a fűben. Egészséges kis teste mintázásában a nemrég elhunyt nagy mester kerül minden súlyosabbá tévő aranyváltoztatást és problémát, mintha mintázás közben neiii is felüdülést jelentett volna ez a műve. S há ez ft nem ts tipikus Medgyessy-állásjógla- lás, — ez természetes nem értékelési — a mester legjobb kvalitásai a szobor minden részletében árulkodnak: ' a plasztikai felfogás tisztasága, a klasszikus görög szobrászat intenzív ereje, a lelki élmény tökéletes visszaadása. A sajátos Medgycssy-lira, mely a természetes derült ég alatt megjelenő emberi létről énekel. Koroknay Gyula (Foto: Hammel József) 'Termetes szőke férfi nyi .-tott a szobámba. Allahs- gyén kis gödröcske látszott Kissé zavartan, meggörnyedvt lépett be az ajtón, mintha resteüné, hogy ilyen magasra nőtt. — Igyekszem a lehelő legkevesebb idejét elrabolni — mondta. Az’án gondolataiba révedt, s olyan sokáig ült szót anul. Végre felocsúdott, bocsanat- kerően nézett rám, s elkezdte, amit mondani akart: — Egy évvel ezelőtt halt meg az apám. Régóta nem együtt laktunk, még diákkoromban megnősültem és a te- leségemhez költözködtem. Mikor meghalt az anyám, apani egyedül maradt á kis lakásban. ö nagyszerű ember volt: végtelenül rendszerető, okos, jólelkű. Nagyon szerettük egymást, olyan meghitt viszony volt köztünk, amilyen csak testi-lelki jó barátok között alakulhat ki: nem volt titkunk egymás előtt. Nincs rá szó, milyen fájdalmas volt az elvesztése. Látogatóm hangja megremegett. — És képzelje él, néhány nappal ezelőtt telefonált nekem az a mérnök, aki apám volt lakásában lakik — folytatta. — Azért hívott, mert egy level jött apám nevére. Néhány pillanatig úgy tűnt, mintha még élne ő, de aztán a keserű feleszfflélés következett, s arra gondoltam, hogy valamelyik barátjához nem jutott el a halálhír... „Tulajdonképpen ez nem is levél •— mondta kissé zavartan a telefonba a mérnök —, hanem értesítés arról, hogy a táviratot, amelyet az édesapja küldött, nem kézbesítették, mért a címzett nem lakik a megjelölt helyen.” — Szépen dolgozik a mi távirathivatalunk is — fakadtam ki. — Eltelt egy esztendő, mire rászánták magukat, hogy értesítést küldjenek... Kinek volt címezve a távirat? „Azt itt nem írják — válaszolta a mérnök még zavar- tabb hangon. — Annyit meg lehet állapítani belőle, hogy nem egy évvel ezelőtt, hanem csak tegnap adták fel..” — Azonnal ott leszek — mondtam. — Hosszan forgattam a kezemben az értesítóblankettát. Rajta apám neve, pontos lakcíme... Miféle távirat lenne ez? Ki irta alá egy halott nevét? És miért? Elrohantam a távirdába. Fiatal, komolyodó szépség ült az ablak mögött. — Szeretném megtudni, kinek volt címezve ez a távirat? — mondtam neki. „Ki a feladó?” — kérdezte vissza hűvösen a lány. — Az apám. „Akkor jöjjön el az édesapja. Idegeneknek nem adunk ilyen természetű felvilágosításokat.” — De az apám már égy éve halott.„Né tegyéfl bolonddá,, ké- refii — válaszolta a szépség még kimértebb hangon. — Egy halott nem küld táviratot. itt pedig világosan megállapítható: tegnap. Í5 óra harminckor adták fel.” J ó időbe telt, ámíg végre megértette a lány, hogy ml történt. Megegyeztünk, hogy beszél a főnökévéi, s aztán felhív a munkahelyemen. Másnap délelőtt csengett a telefon. „Táviratot kézbesítettük a címzettnek — hallottam az ismerős hideg hangot. Kiderült, hogy a hézszámot rosszul továbbította a felvevőhivatal. De most már mindén rendben van.” — Hogy-hogy „minden rendben van”? — kiáltottam a telefonba. — Feltétlenül tudnom kell, mi van a táviratban és kinek kézbesítették. Hiszen már elmondtam ma- latiak, bogy._ gosabb volt. Tudom, maga bizonyára elítél engem... De az édesapja nem ítélt el bennünket. Nyikolajnak három gyermeke volt, nekem kéttő. Szegény örökké betegeskedő férjemnek is szüksége volt a gondoskodásomra. Köztem és Nyikoláj között már más életek követeltek jogót maguknak. Néha egész esztendő is élteit, hogy nem láttuk egymást. De el tudtam volna-e felejtem őt? Hiszen, ha el Is veszti az ember a fél karját, él tudná felejteni, hogy volt Valamikor? Sorsom megtanította Vélem, mi a szerelem: boldogság és keserűség, remény és reménytelenség^ szüntelen — mint a szomjúság — és kiapadhatatlan igyekezet mindent megosztani vele, mindent közösen átélni... Mindent tudtam Nyikolaj életéről, munkájáról, tervrajzairól, tervezeteiről, örömeiről és bánatairól; ' ismertem minden könyvet, amelyet Ő elolvasott, tudtam minden egyes új S2ót, amelyet gyermekei kiejtettek... Én közben eltemettem a férjemet. Nyikolajnak is, meg nekem is már unokáink vannak. És mégis... Lehet, hogy kinevet bennünket, de mi ugyan azok maradtunk egymás számára, mint voltunk. Akárcsak évekkel ezelőtt, most is él-eljön Moszkvába, s ml ülünk egymás mai lett, két öreg ember, és végnélkül sorolunk egymásnak mindent, ajni csak történt körülöttünk, amióta nem találkoztunk. S úgy tűnik, hogy ugyano’/tin fiatalok vagyunk, mint egykor régen. Mi választhat szét bennünket? Ha csak nem a sír. De én úgy érzem, Onnan is felkelek, ha 6 hív, ha szüksége lesz rám. I? lfordított a a fejét, s ki•*-* nézett az ablakon. Nem tudtam, mit mondjak neki. Visszaidéztem emlékeimbe Kolja bácsit, ősz haját, testes alakját, szolid arcát, amely műidig olyan közelinek, megnyerőnek tűnt nekem. Amikor Moszkvába jött, rendszerint nálunk szállt meg, s Ilyenkor mindig hozott nekünk füstölt vóblát, amelyet anyám annyira szeretett. Ezeken a napokon velünk együtt ebédelt Kolja bácsi is. Éorspá- linkát iszogattak apámmá 1, csak úgy ptroslott tőle az arcuk, s csendes-kettesben regi Volga-környéki dalokat énekeitek... Még gyerekkoromból jól emlékszem rá. Ismenem egész életét, de lám, ném ismertem teljesen. És apám, aki — úgy éreztem — nem hallgatott el semmit előttem, hűséggel őrizte barátja titkát — És most megint ut van Moszkvában, — szólalt meg ismét Jévgenyija Alékszand- rovna, s melegség áradt a hangjából. — Itthon nincs telefonom, így hát táviratot küldött, hogy én hívjam fel Őt. S mint ahogy mindig szokta, legjobb barátja nevét íríi a távirat alá. — Jévgenyija Alékszandrovna rámemeite tekintetét. — Látja, nekünk kettőnknek élő maradt az édesapja, —■ mondta szelíden. — Miköí jön ide Nyikolaj Ivanovics? — kérdeztem, de magam sém tudtam, miért. — Ma, ha vége a megbeszélésnek a központban, — válaszolta csendesen, s hirtelen olyan tiszta, fénylő létt a szeme, mintíia könnyékké’ félt volna még. S ezért a megviselt arcon váratlanul a régi Zsenya dacos elevenséggel, reménnyel, fiatalos izgalommal teli vonásait fedeztem fel. Ez.-k á vonások hirtelen törtéit élő mirt felhő mögül a fénysugár, dé a pillanat tört része alátt is megragadtam őket, hógy örökre emlékeimbe véssem IV1 ilyen hatalmas ereje Vafi ennék a mély, önze’ién, gyötrélmes szerelemnek, amely olyan tiszta, mint a hegyi forrás! És bizonyos, hogy amíg ez a forrás csobog, éltető vizével táplálja áz ember szívét. És ez a szív mess 2e- hangzóan dóbog, és nin :s félette hatalma sem az i döfték, sém az öregségnek, sem a kitartó, hosszú távoliét magányénak. Tatjana Tcszsz (Fordította: Szathmári Gitic i 7 1963. szeptember 22.
