Kelet-Magyarország, 1963. augusztus (23. évfolyam, 178-203. szám)

1963-08-25 / 197. szám

Legfőbb célunk a kommunizmus

A Pravda cikke

Moszkva, (TASZSZ):

. A Pravda szombati számában terjedelmes cikk jelent meg „Legfőbb célunk a kommunizmus” címmel. V. Sztye- panov, a cikk szerzője megállapítja, hogy az SZKP által kitűzött feladatok elméleti kidolgozását elsősorban az SZKP XXII. kongresszusának határozataiban és az SZKP új programjában fektették le. „Az SZKP programja a korszerű tudományos marxista— leninista elmélet legfontosabb eredménye.”

A világ haladó erői — állapítja meg Sztyepanov — jóváhagyólag és lelkesedéssel fogadták ezt a programot, a testvérpártok korunk kommunista kiáltványának nevezték. A nemzetközi reakció akárcsak Marx és Engels kommunista kiáltványa idején, minden erejével rágalmazta a programot, pártunkat. Megjelenésének napjától kezdve a SZKP programja . a különböző színezetű reakciós támadásainak célpontjává vált. Minden csak azt erősíti meg, hogy programunk helyes, utunk világos.

„Az SZKP program reakciós bírálóinak ha-rrtisan sféngő kórusához >esatlakoznak rossz, in- dulatú nyilakozataikkal a Kínai Kommunista Párt vezetői is, akiket cseppet sem zavar, hogy milyen társaságba kerültek -és kikhez csatlakoznak.” A kínai sajtó zúgolódik amiatt; hogy a szovjet lapok és folyókátok keményen fellépnek a kínaivezetők antimarxista, jobboldali opportunista nézetei ellen. Miért ez a zúgolódás? Erre számítani kellett, mivel ők kezdeményeztek nyílt harcot az SZKP és más kommu- nistá' pártok- ellen.-.„AZo. SZKP-: .programjának, elméleti megállapításai nem elvontak — hangoztatja a Pravda cikkírója. — Mögöttük áll 3 kommunizmust építő szovjet emberek millióinak élő gyakorlata. Aki az SZKP programját támadja, az lényegében a lenini párt, a szovjet nép, a kommunista építés ellen támad.”

A cikk szerzője megállapítja a továbbiakban, hogy a nemzetközi imperializmus a kommunizmus meghamisítására és lekicsinyítésére mozgósítja minden erejét, rámutat: ..A reakciós ideológia aktivitásának fokozódása összefor- rottságot, egységes cselekvést követel a kommunista mozgalomtól. . • ■

Megmagyarázhatatlanok _és fantasztikusak a KKP vezetőinek szakadár cselekedetei, amelyekkel gyengítik a kommunizmus erejét. Vélemény- nyilvánításaik a szocializmusból a kommunizmusba való átr menet kérdésében a kommunizmus ellenségeit segítik a marxista—leninista elmélet és a szocialista országok gyakorlata ellen folytatott harcukban.

A KKP Központi Bizottságának június 14-i levele lényegében tagadja a különbséget a szocializmusba való átmenet és a kommunizmusba való átmenet között, a szocializmust nem úgy fogja fel, mint a kommunizmus első szakaszát, csupán mint a közös átmeneti időszak egy mozzanatát, s ezzel elferdíti a szocializmus és a kommunizmus jellegét egyaránt.”

A cikk a továbbiakban hangoztatja: „A kínai vezetők értelmezésében a szocializmus -supán valamiféle közbeeső állomás a kapitalizmus és a kommunizmus között, átmeneti forma: „nem kapitalizmus és nem kommunizmus.”

A KKP vezetői az elmélet elferdítése folytán nem látnak különbségeket a szocialista origók között és az új társadalom építésének gyakorlatában. Kern veszik figyelembe,

hogy egyesek eme országok közül valóban az átmeneti szakasz feltételei között élnek, mások befejezik a szocializmus építését, a Szovjetunió pedig, amely elsőnek lépett a szocialista útra, a kommunizmus kibontakozó építését valósítja meg.

Ami Kínát illeti, világos, hogy ez áz ország még egyáltalán nem zárta le az át' meneti szakaszt és óriási munka áll előtte a szocializmus építésében. Ez azonban nem jogosítja fel a kínai vezetőket, hogy csupán saját országuk helyzetének szemponjából értékeljék a többi országot, csupán saját feladataikat nézve, figyelmen kívül hagyva a nemzetközi tapasztalatot, azt állítsák, hogy „minden szocialista ország nagyon mész sze van még a kommunizmus magasabb fokától. Nem kétséges, hogy Kína számára ez egyelőre még távoli perspektíva. A Szovjetunió számára azonban a kommunizmus építése ma már gyakorlati programfeladat, amely később napirendre kerülhet más orszá gokban is, köztük Kínában. Miért kellene szemet hunyni mindezek felett”!

„A KKP vezetői anélkül, hogy befejezték volna a szó cialízmus építését, kiadták a kommunizmusba való átmenet jelszavát. Az átmenet legjobb szervezeti formájaként néhány évvel ezelőtt a kommunákat jelölték ki — magabiztosan állították, hogy Kínában megtalálták a kommunizmusba való átmenet legjobb szervezeti formáját.

Már akkor, amikor a kínai vezetők először vetették fel a kommunák kérdését a kommunizmusba való átmenet legkiválóbb módjaként, .világos volt, hogy helytelen útra lépnek, eltérnek a marxizmus- leninizmustól, amely régen bírálta már a kommunizmusba az egyenlő elosztás alapján történőd, átmenet kispolgári kísérletét. A kommunizmusba való' átmenethez hatalmas anyagi technikai 'bázis meg teremtésére van szükség, amely képes biztosítani a teljes bőséget, megtanítani az embereket a képességeik teljes kihasználásával végzendő munkára.

Az idő bebizonyította, hogy a kommunáknak mint a „paradicsomba vezető lépcsőknek a reklámja elhamarkodott volt: a kommunák nem igazolták önmagukat. Ez Kínában mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, és mégis tekintet nélkül minderre, a kínai vezetők nem tartják lehetségesnek az elkö vetett hibák elemzését.

Megváltoztatva falun folytatott- politikájukat, és lényegében eltérve a kommunáktól, a kínai vezetők a csaknem általános véleménnyel szemben mindmáig hirdetik a népi kommunák sok kárt okozott jelszavát.

A cikk szerzője hangsúlyozza, hogy a KKP vezetőinek „sajátos” szektás vonala a nemzetközi kommunista mozgalomban. távol esik a világ társadalmi fejlődésének fő irányától, elhajlást jelent a marxizmus—leninizmustól. Ez az irányvonal figyelmen kívül hagyva a munkásosztály küzdelmének világtörténeti tapasztalatait, a szocialista világrendszer fejlődését, csupán a saját tapasztalatokra számítva, elszigetelődéshez, a nemzeti korlátozottság zsákutcájához vezet.”

A Pravda cikkének szerzője befejezésül a következőket írja; „A szovjet ország ma erősebb, mint valaha, erejét a nép a párt és az állam egy ségének, hatalmas gazdasági és védelmi potenciáljának, a leninizmus diadalmas eszméihez való hűségének köszönheti.

A kommunista párt óriási világtörténelmi célja a kommunista társadalom felépítése országunkban az egész nép céljává vált. gyakorlati feladattá, a nép mindennapos munkájának céljává.

Imperialista ideológiai

diverzió

a szocializmus ellen

* Részletek Darvasi István „Eszmei harc' eszmék nélkül" című/ a Társadalmi Szemlében megjelent tanulmányából

Az ideológiai harcnaK nemcsak a szocialista országok tulajdonítanak az utóbbi időben hangsúlyozott fontosságot, hanem a tőkés országok politikusai és ideológusai is. Aligha kell bővebben magyarázni, hogy miért. A burzsoázia fél a 'marxizmustól, amely helyes választ ad korunk bonyolult társadalmi problémáira és ezzel megragadja a tömegeket. Fél a marxista elmélettől, amelynek igazsága valóban az élet próbakövén bizonyosodott be. Mondjuk csak ki nyugodtan, hogy az imperialisták az SZKP XX. és XXII. kongresszusán kibontakozott igazi leninista politikától félnek és attól, amit ez a politika hozott: a szocialista országok gyors fejlődésétől, a megváltozott erőviszonyoktól, a nemzetközi munkásmozgalom erősödésétől a felszabadult és a szabadságukért küzdő, harcukban a szocialista világrendszer erejére táinasz- kodó népektől.

Mivel pozitív mondanivalójuk nincs és nem is lehet, az, amit ők ideológiai harcnak neveznek, nem más, mint a kapitalizmus gátlástalan, eszközökben nem válogatós, erkölcsi normákat nem ismerő propagandája, közönséges ideológiai kártevés.

A „hidegháború” szakemberei három fő módszerre esküsznek. Az első — az a bur- zsoá felforgató propaganda, amelyet hivatalos propaganda- szervek és más állami intézményék folytatnak. A második — az állami szervek megbízásából különböző fedőszervek és magánszemélyek áltai űzött ideológiai diverzió. A harmadik pedig — az úgynevezett „fekete” propaganda, amely vagy nem létező „ellenzéki” elemeknek tulajdonított nézeteket terjeszt a szocialista országokban, vagy titkos rádiókat tart üzemben' és megpróbálja elhitetni róluk, - hogy ezek valamely szocialista ország területén működnek, vágy pedig közönséges rémhírterjesztéssel zavarkeltéssel, pánikkeltéssel foglalkozik.

Az Amerikai Egyesült Államok évente félmílliái'd dollárnál is többet fordít külföldi propagandára. Wilson P. Dizard, „The Strategy of Truth” <„Az igazság stratégiája”) című, 1961-ben megjelent könyvében azt írta, hogy az elmúlt tíz esztendőben az Egyesült Államok egész külpolitikai apparátusát úgy szervezték át, hogy minél nagyobb hatást tudjon gyakorolni a külföldi közvéleményre.

Az Egyesült Államok propagandaszervei között az 1953-ban alapított és ma több mint 11 ezer embert foglalkoztató USIA ügynökség foglalja el a központi helyet. Az USIA tevékenysége 94 országra terjed ki és körülbelül 230 úgynevezett tájékoztatási központtal rendelkezik, összesen 79 lapja és folyóirata áll a kommunizmus elleni küzdelem szolgálatában emellett számos országban fedőnév, helyi lakosok neve alatt tart kezében lapokat, ezenkívül óriási rádióhálózattal is rendelkezik. Kezében van az „Amerika Hangja’’ néven működő rádióhálózat, amelynek Amerika területén 30, külföldön pedig 57 rádióállomása van.

Mondanunk sem kell, hogy az Amerikai Egyesült Államok és más tőkés országok felderítő szervei is követlenül részt vesznek az ideológiai di- verzióban. Ezeket a legveszélyesebb és legaljasabb „lélektani hadműveletekre” specializálták, amelyeket titkos ügynökségek és más különleges felderítő szervezetek segítségével hajtanak végre. A hadügyminisztériumok és a katonai felderítő ‘szervek készítik elő háború esetére a felforgató lélektani akciókat.

Az imperializmus állam propagandaszervei mellett

számos nem. állami szervezet és intézmény is részt vesz az ideológiai kártevés munkájában. Ezen nem állami szervek

közé tartozik mindenekelőtt az úgy nevezett Szabad Európa Bizottság és annak rádió- hálózata, a hírhedt Szabad Európa Rádió.

Az Amerikai Egyesült Államok kezdeményezte egy egész sor nemzetközi antiköm- munista szervezet életre hívását. Ezek közé tartozik „A népek antibolsevista blokkja „Az ázsiai népek antikommu- nista ligája”, és „A kontinens védelmének amerikaközi konföderációja”. A nyílt anti- kommunista központok mellett vannak az Amerikai Egyesült Államokban olyan intézmények is, amelyek szintén antikommunista propagandát folytatnak ugyan, de a nyilvánosság előtt jótékony- sági, kulturális, közművelődési, vallási vagy kutató szervekként szerepelnek.

A szocialista országok elleni ideológiai harc fokozása érdekében az elnök mellett létrehozták mindezeken kívül a lélektani és politikai hadviselés úgynevezett törzskarát is.

Mindez eddig, hogy úgy mondjuk, a belpolitika szférája, vagyis a még hatalmon levő burzsoázia védekezése a szocialista forradalom ellen. Most követkézbe a másik terrénum: a harc a szocialista oi-szágok társadalmi rendjének megdöntéséért.

A háború kockázatos számukra. A kommunista államokban föld alatti ellenforradalmi aknamunka — mint a szerző megállapítja — „csak korlátozottan lehetséges”. A szocialista országok belső demokráciájának korlátozása nem áll módjában a burzsoáziának, és mint a propaganda kiviteli cikke, természetesen nem is használható. Marad tehát a szellemi szféra, az ideológiai .terület, Ott kell ' küzdeni,- de -nem azért, hogy ideológia győzzön le ideológiát, hanem' az ideológia fogalmát csaléteknek használva, azért, hogy a kapitalizmus visszahódíthassa pozícióit.

A kommunista államok — siránkozik a szerző — „jobban elzárják magukat a külvilágtól és így megakadályozzák tömegeik tudatának befolyásolását. A koegzisztencia korszakában azonban ez kölcsönös egyezményekkel elkerülhető”. Azaz- rendőri módszerekkel is üldözni kell a haladó erőket és a haladó gondolatot a tőkés országokban, de ki kell használni a szocialista országok békés egymás mellett élési politikáját, gazdasági és kulturális együttműködési készségét, visszaélni azzal, hogy ők — az ismert, a felszabadítási politika kudarcát követő úgynevezett fellazítási politika jegyében — szabadon csempészhessék be ellenforradalmi eszméiket ezekbe az országokba. Még világosabban: külső okokra fogni, kommunista felforgatásnak minősítve rendőri ügyként elintézni a tőkés országokban a dolgozó tömegek osztályharcát, a monopóliumok elleni küzdelmét, antifasiszta küzdelmét, békeharcát, még akkor is, ha ezzel lerántják a leplet a polgári demokráciáról — de egyben kiviteli cikk alakjában a demokrácia klasszikus mintájaként reklámozni ugyanazt az árut a szocialista országokban.

A szerző a burzsoázia szellemi fegyverzetét vizsgálgat- va arról panaszkodik, hogy „a nem kommunista világ valóban veszélyes gyengesége a szellemi és szervezeti összefogás hiányában rejlik”. „Hiányzik — írja — az ösz- szefogása annak, ami közös szellemi tulajdonunk, hogy ezzel a kommunista világban térítőkként működhessünk.”

Persze, ez a szellemi tulajdon nem valami gazdag; mint L. F. Iljicsov mondta az SZKP Központi Bizottságának ideológiai plénumán, sablonokból áll. Az első sablon szerint a társadalmi fejlődés marxista—leninista elemzése a „régi kapitalizmus” példáján

alapszik, de ma mái elavult mert az „embertelen kapitalizmus” már a múlté, és a szocializmus semmivel sem humánusabb, mint a mai kapitalizmus. Ezt már ísrperjük. A második sablon szerint a kapitalizmus „újjászületett”, és nem ismeri többé sem a társadalmi konfliktusokat, sem a „régi” burzsoá társadalom egyéb bajait. Az osztályok közötti határvonal elmosódott, és az új kapitalizmus a magánvállalkozás körülményei • között megvalósította az általános jólét, az egyenjogúság, az egyéni szabadság eszményeit. Ez is igen ismerős. A harmadik sablon szerint a szocializmus, amikor felszámolja a magántulajdont és a magánvállalkozást, ezzel megfosztja a társadalmat az élet- tevékenység ösztönzőjétől, és ezért kénytelen „totalitárius módszerekhez” folyamodni, konfliktust teremt az ember és a termelés között, megszüntette „a fogyasztók szuverenitását”, semmibe veszi az emberek anyagi és szellemi igényeit, elnyomja a személyiséget. Ez sem valami úi nézet. És végül a negyedik sablon azt hirdeti, hogy a szocializmus és a kapitalizmus, a közöttük fennálló gyökeres különbség ellenére, egyazon irányban fejlődik, „az általános ipari fejlődés kényszerítő gazdasági parancsa” fokozatosan a két rendszer „hibridizációjához”, „szintéziséhez” vezet, kialakul az egységes „vegyes” társadalom, mégpedig oly módon, hogy a szocializmus „belsőleg megváltozik”, a kapitalizmus pedig bizonyos „korszerűsödésen” megy keresztül. Természetesen. ennek a negyedik sablonnak sincs semmi köze a valósághoz, és mind a négy, egyébként . egymással összefüggő sablon ‘ közönséges szociális demagógia.

Ami a forradalmi munkásmozgalom és a szocialista országok elleni harcot illeti, a szerző a következőkben foglalja össze a teendőket: a forradalom lehetőségeinek tanulmányozása a kapitalista országokban, és különösen az ellenforradalom lehetőségeinek kutatása a kommunista oiszágokban; megfelelő ellen- forradalmi jelszavak kiválasztása; alkalmas személyek kioktatása a kommunizmus elleni szellemi harc különleges feladataira; az ellenforradalmi propaganda és agitáció központi irányítása; a nem- kommunista államok külpolitikájának egybehangolása közösen kidolgozott stratégia és taktika alapján. „Ahogyan a mi oldalunkon .meg kell akadályozni a forradalmi helyzet kialakulását, a meglévőt pedig enyhíteni kell, illetve .meg kell szüntetni, úgy a túloldalon, a koegzisztencia könyörtelen szellemi harcával, forradalmi helyzeteket kell teremteni és azokat „ki kell élezni”. A cél: a szocialista rend megdöntése.

Ideológiai békés egymás mellett élést hirdetnek kifelé, mondván: „Miért ne férhetne meg egymással a két ideológia?” Ez azonban átlátszó ravaszkodás. Befelé és kifelé egyaránt teljes nyíltsággal, kíméletlenül folytatják a harcot, mert csak egyetlen ideológiát hajlandók megtűrni: a kizsákmányolás szabadságának ideológiáját.

Ha mindeddig mégsem derült volna ki, hogy mennyire nincs szó eszmei harcról, akkor ez kitűnik abból, ami most következik és mindenre felteszi a koronát: „A modern propaganda minden eszközével lélektanilag ügyesen kell a kommunista államok közéletébe becsempészni eszméinket — írja a szerző. — A nemzeti különbségek, a vallási hagyományok és az emberi gyengeségek, kíváncsiság, női hiúság, szórakozási vágy kihasználásával elő kell mozdítani a közömbösséget a kommunista ■ államvezetés céljaival szemben, A kommunista államvezetésre jellemző gazdaságii, erkölcsi és más

visszásságokat könyörtelenül le kell leplezni abból a célból, hogy a lakosság passzív \ellen- állást tanúsítson („dolgozz lassan”), sőt szabotáljon. S ha a kommunista állam egyik- másik személy ellen eljár, akkor a jogtalannak látszó intézkedéseket lehetőleg nagydobra kell verni, hogy ezzel is rokonszenvet, illetve a kommunista renddel szemben újabb ellenszenvet lehessen kelteni. A kommunista állam szellemi dolgozóival kongresz- szusokon, utazásokon stb. fel kell venni a kapcsolatot. Ne kerüljük a vitákat. Ösztönözni kell a levelezést és a kulturális cserét, mert á Nyugat bízhat benne, hogy sok kommunista állam ifjúsága már a külvilág megismerésével és saját állam vezetése eszméinek bíráló összehasonlításával elidegenedhet. Ily módon a kommunista államok polgárai a nyugati eszmék tudatos vagy öntudatlan hordozóivá válnak, általános szorongó érzés alakul ki, s ez a feltétele annak, hogy erőszak alkalmazása nélkül meginduljon a belső átalakulási folyamat.’ Ezt a természetes fejlődést szüntelen és az ellenfelet ki- fárasztó munkával kell gyorsítani.”

Ez tömör kifejtése azoknak a módszereknek, amelyeket az imperialisták most, a „felszabadítási” politika nyilvánvaló 'csődje után alkalmaznak, és amelyeknek összessége a már említett fellazítási politikaként ismeretes. Így válik egy nyugati „eszmei harcos” cikkéből világossá, hogy kapitalizmusnak egyáltalán nincsenek eszméi, de nem azért, mert nem foglalták össze „a közös szellemi tulajdont”, hanem azért, mert ennek a társadalomnak filozófiailag, politikailag, és társadalmilag nincs és nem is lehet már emberi mondanivalója az emberiség számára. Teljesen megfelel ez annak a társadalomnak, amelyből sarjadt: a magántulajdon, a tőkés kizsákmányolás, a faji és nemzeti elnyomás, a háború és az ezekre épülő erkölcsi felfogás társadalmának.

Mélységesen és százszorosán igaz N. Sz. Hruscsovnak az OSZSZSZK ipari és építőipari tanácskozásán elhangzott megállapítása: v, Létrehoztuk az

új világ építőinek egyöntetű, életigenlő társadalmát, hatalmas gazdaságot teremtettünk meg és erős hadseregünk van. Előállítottuk a rakétafegyvert, az atom- és hidrogénbombákat, s az imperialisták most már félnek hozzánk nyúlni... Miben reménykednek még hát? Nos, megpróbálnak ideológiai befolyást gyalcorolni ránk. Igyekeznek megingatni a szovjet emberek hitét ab- •ban, hogy győzelmünk., kikerülhetetlen, megpróhálják.ma- guk mellé állítani az eszmeileg ingatag embereket”.

Mi a békés egymás mellett élés politikáját folytatjuk, kereskedni akarunk a kapitalista országokkal, szivesen cserélünk kulturális értékeket, érintkezést, idegenforgalmat akarunk. Szivesen találkozunk és vitatkozunk. Nem vagyunk annyira ostobák sem, hogy eleve elvessünk mindent, amit ma a tőkés országok tudósai, művészei léthoznak. A marxista kritika fegyvere lehetővé teszi számunkra, hogy hasznosítsuk a hasznosítót. Nem ijedünk meg az eszmék becsületes szembesítésétől sem, mert miénk az igazság. Naívság volna azonban azt hinnünk, hogy a másik fél is megtartja a tisztesség normáit.

Sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a békés egymás mellett élés politikája, a két rendszer békés versenye nem kizárja, és nem is tompítja az ideológiai harcot, hanem még nagyobb követke-» zetességet, éberséget, vitaké-z- séget követel ebben a he j- ban, s parancsolólag írja. c’ő, hogy jól használjuk esz ei fegyvereinket a burzsoá ideológia silány csempészáruival szemben.

1963. augusztus 25.