Kelet-Magyarország, 1963. július (23. évfolyam, 152-177. szám)

1963-07-07 / 157. szám

A legkevesebb az, hogy szit­kozódtak, de közben meg is taposták a kegyelmes urat — Mondtam neked, hogy fogd az apád kezét! A kegyelmes úr megtapogatta fe­kete lakkcipőjót és bizalmatlanul meredt át könnyein a szemben ülő piaci kofára, akinek lába közt há­rom eladatlan kacsa lihegett SIPKAY BARNA: cÁ kegyelme $ úr édesanyja Pokoli volt a forróság. A kegyelmes úr apja pedig hátra­dőlve cigarettára gyújtott Elégedet­ten szúrt végig pillantásával a nyi­tott oldalú fürdő villamoson. Odalt még nagy tömeg maradt, mert for­galmas volt ez a vasárnap. — Nincs meleged? Miért pont ezt a napos helyet fogtad ki? — kér­dezte ingót mélyebben kigombolva. A válasz elmaradt, bár a kofa­asszony figyelemre méltó kíváncsi­sággal fürkészte a lakkcipős egyéni­séget akinek arcán e pillanatban megnyerő bájjal keveredett a dac a múló fájdalom valami megneve- zetlen szomorúsággal. — Kérdeztem valamit! A kegyelmes úr azonban úgy tett, mintha nem is élne. s mintha nem ő ülne a negyven fokra hévült desz- kapadon, az induló villamoson. A kofa ezekután a kegyelmes úr apját kezdte vizsgálni tüzetesen, miközben zsírosán csurgó arcát tö- rölgette egy göbrekötött végű tar­ka zsebkendővel. Előbb a férfi cipő­jét nézte, melyen ez a tündöklő va­sárnap forró pora ülepedett, aztán a duplán vasalt élű nadrágot, a ki- vinget sötétkék és piros rácsaival s végül a tompakörmű erős kezet, amely úgy fricskázta el orra előtt a Kossuth csikket, hogy a kofa önkén­telen hátrgjcapta a fejét. — Pardon! — nevetett derűsen a rácsosingű férő. — Valami baj van? A kofa figyelme ismét a kegyel­mes úrra tért vissza, aki olyan szo­morkás fennséggel szemlélte a mel­lettük futó utcát, mintha nem is vadul csörgő villamoson, hanem moziban ülne. — Odanézz! A rácsosingű férfi teljes karhosz- 6zal mutatott az útra, ahol vei ük párhuzamosan egy külföldi motor­csoda száguldott napszemüveges, bőrsisakos vezetővel. — Ez igen! Mit szól hozzá, ke­gyelmes uram?! A szólított némi érdeklődéssel, de valami mélyről fakadó unalommal pillantott a motorcsoda után. shogy tegyen éppen valamit, kibontott egy forintos csokoládét. A kofa azonban jól látta, hogy beleharap­ni már semmi kedve nincs. — Ne féljen kegyelmes úr, fel­vágódunk mi is £gy ilyen benzinló­ra.- és úgy repesztünk neki a he­gyeknek, hogy nem győzöm majd fizetni a büntetést. Mit szól hozzá? A rácsosingű magához ölelte a kegyelmes urat — Semmit — Hogy hogy semmit? Hát nem akarsz egy ilyen rohadt vacakot? — Mondtam, semmi baja! Van valami bajod, kegyelmes úr? — Nem. Nincs. A lakkcipő gyöngéden lóbálózott a kocsi nyitott oldalán. A kofa elhallgatott. De a rácsosingüt nem hagyta nyugton a megkezdett beszélgetés. Zsebrevágta az újságot. Dühösen méregette a parasztasszonyt — Kicsit kényes a gyerek, ennyi az egész. Elkényeztették! A kofa nem szólt, az erdőt nézte, ahol már csörömpölt velük a villa­mos. — Igaz, fiam? — ölelte meg a gyereket a rácsosingű, s szégyenlő­sen megcsókolta a haját. — Na. Annyi baj legyen. Ezentúl másként lesz. Mi? A kegyelmes úr zsebrevágta a kezét és szintén az erdőt kezdte nézni. Az apja meg a kofát. Egyre tü­relmetlenebbül. Üjabb cigarettát szívott, elképesztő slukkokban. — Miért? — kérdezte egyszerre. — Valami nem tetszik a gyereken? — Dehogy — védekezett a kofa kényelmetlenül. — Szép gyerek. — Na tessék. Ezek maguk, nők! Anyák! Szép gyerek. Mi a fenének kell ilyesmit mondani a gyerek előtt? Maguk miatt van minden. — Nem mindig — jegyezte meg a kofa és erősen az erdőt kezdte nézni. — Én tudom. Én aztán tudom! Hat hónapja elváltam az asszony­tól, de mondhatom, azóta mintha üdülőben élnék! Mi, kegyelmes uram? Igaz? A kofa a gyerekre kapta tekin­tetét De semmit sem látott Értelmes gyerekszem bámult az er­dőbe. — Azelőtt meg? Azt csak mi tudjuk, ketten. Jól kerestem, be­csületszavamra, húsz forint zseb­pénzt vettem el a fizetésemből, pe­dig szakmunkás vagyok, itt dolgo­zom a tejüzemben, — de húszadiká­ra fuccs! Egy vas se maradt a ház­ban. Elsején meg csirke, hal! Nekem beszélhet hogy így a nők, meg úgy a nők..; Hat hónap alatt négyezer forintot tettem félre! Ez a beszéd, az istenig Pénz beszél. — Sápadt a gyerek. — Mi? — Meredt a kofára a rácsosingű. — Hogy hogy sápadt? Azt akarja mondai«t, hogy nem adok neki enni? Mondd meg neki, ke­gyelmes uram, mit reggeliztél? Mondd meg! — Szalámit, kávéval, zöldpapriká­val — Na?! — kacagott fel a férfi. — Hát nekem ne beszéljen. — De sápadt — Keveset volt napon, ennyi az egész. De most fürdeni megyünk. Olyat pacsiké zunk, hogy még a bé­kák is megirigylik, mi?! Megintcsak megölelte a fiút. A kofa készülődni kezdett. Je­gyét. amit eddig markában szoron­gatott, eldobta, Zsebkendőjét gör­csölte szorosabbra. Pénz volt annak a csücskében. A férfi komoran bá­multa minden mozdulatát — Persze, az idén először va­gyunk a napon. De mi az istent csi­náljon az ember, ha egyedül van egy kölyökkel? Dolgozni csak kell, és hát már nem vagyok gyerek, hogy örökösen vele lógjak. Erre volna az anya. Vagy maga szerint nincs igazam?! A kofa nem felelt A kacsákat igazgatta. — Nincs igazam? — Hagyjon már békét — mond­ta a kofa közönyösen. — Leszállók. — Maga is jópofa — vélte a fér­fi. — Nem tud felelni, hát hagyjak magának békét. — Nem vagyok jópofa! A villamos megállt, a kofa le­lépett Aztán fütty, s az utol­só rugaszkodás. A férfi ingerülten nézdegélt körül, végül is megfog­ta a fia vállát. — Mindenki okosabb akar lenni nálunk. De mi tudjuk a magun­két, mi, fiam? Mi tudjuk. Jól meg­vagyunk ketten, jobban sem kell. Gyűjtjük a pénzt, veszünk, ami kell, úgy élünk majd, mint Marci Hevesen. Felülről nézte a fia arcát aztán halkan hozzátette: — Anyádról pedig nem beszélünk. Ahogy megállapodtunk. Nem ér­demli meg. Hiszen tudod? Nem bántjuk, de nem is beszélünk róla. Okos fiú vagy, az én fiam. Az én fiam! Mi? Ezzel befejeztük. Várt. A gyerek csak az erdőt nézte, zsebre vágott kézzel, meg se moccant — Gondold meg. anyád... rendben van, mégis csak az anyád... de ha egyszer csak rosszat tanultál tőle? Van ilyen ember is, meg olyan is... na. Két férfi, kegyelmes uram, gon­dold meg, két férfi! Micsoda éle­tünk lesz! Megvesszük a motort, megyünk, ahová parancsolod. Ha akarod, megveszem neked a kerék­párt is. Részletre. Egye fene. Mit szólsz? — Ahogy akarod, apu. — Hát nem örülsz neki? — De. — örülsz a fenét Olyan sava­nyú vagy. hogy elfacsarodik tőle a szám, ha csak rádnézek. Megszorította a gyerek vállát — Idehallgass! Ne vágj nekem örökké ilyen képeket! Hát nem ér­ted meg, hogy a bíróság is nekem ítélt téged?! Ellőtted kell igazolnom magam minduntalan?! Jó, az anyád volt. de hát az anyád istenit te kö­lyök, ez nem tréfa, ez komoly do­log! Érted?! A gyerek szája megrándul. A rá­csosingű elengedte. Pár percig va­dul csikorgott, de elfordult hogy senki se lássa. Aztán megsimogatta a fia fejét — pidd el. kegyelmes uram, nem olyan könnyű nekem téged kiszol­gálni. Mert ki pucolja most a ci­pődet? Én. Ki ad reggelit? Én. Ki vasal neked inget? Én. Ki visz az iskolába? Én. Ki a fene kérdi meg, mit csináltál délután, mit akarsz vacsorázni, van-e könyved, mész-e moziba? Én. Egyszer még kezetcső- kolsz nekem mindezért Persze, ez az anyád dolga lenne... de erről ne beszéljünk. Majd egyszer megérted hogy az anyád hűtlen lett hozzám. Hozzám!! Énhozzám, aki., de még gyerek vagy. A fürdő állomásán rohanni kel­lett Az apa kézen húzta a gyereket, hogy az elsők között érje­nek a pénztárhoz. A kegyelmes úr valósággal úszott a levegőben, tér­dét bevágta, de harmadikként állt meg a korlátok között. — Na látod! — kacsintott rá büszkén a rácsosingü. — így kell azt kegyelmes úram. Aki udva- riaskodik az lemarad. Az élet: harc! Az győz, aki az erő­sebb. De mi ketten! Mi? A fürdőben mégis azt közölték velük, hogy már nincs szekrény. — Hogy hogy nincs szekrény? — meresztette a szemét a rácsosingü. — Mi az, hogy nincs? Amikor én megváltottam a jegyet?! Hol a pa­naszkönyv?! — Kérem — a kabinos egészen belesápadt — Tessák megértem, hogy™ — Nem értek semmit! Van, vagy nincs?! A becsületes dolgozót ma­napság már nem lehet falhoz ál­lítani! Szerencsére van egy két is­merősöm, aki majd. — Tessék várni — mondta a ka­binos. — Na, te kölyök — kacsintott az apja a gyerekre. — Látod? & az. Van szekrény. Az ember ne hagyja magát letaposni. Anyád bez­zeg...! Tőle éhen haltál volna, ha ne­ki ítél meg a bíróság. De a bírónak volt esze, én mondom, a keservét? Amikor azt mondtam, hogy nem látom biztosítottnak a jövődet mert az anyád olyan, hogy tőle az utolsó falatot is kicsalhatja akárki­dé te ezt úgyse érted. Na van? — Van. Tessék jönni. Tíz perc múlva belemerültek a vízbe. — Ha akarod — mondta az apja —, megtanítalak úszni. Akarod? — Nekem mindegy — mondta a fiú. — Csak ezt ne hallanám! Mintha az anyádat hallanám! Usszol, vagy nem?! Egyenes beszédet kérek! — Igen, apú. — Ez mindjárt más. Na, feküdj a kezemre. Ne úgy! Hosszan. Ne félj a vízitől, te szerencsétlen! Értsd A kegyelmes úr alig észrevehe­tően megrántotta vékonyka, sovány vállát Szinte bocsánatké- rően egyszerre bekapta az egész, maradék csokoládét, amely már olvadt. Rövid töprengés után zseb­revágta összegyűrt papírját — Töröld meg a szád — mondta az apja. és nyújtotta a zsebkendőt Aztán a rácsosingű ember nyol­cadra hajtogatott újságjába mélyedt. A kofa hosszan tűnődött a lakk­cipős egyéniség látható szomorúsá­gán, míg végűi megkérdezte: — Hány éves vagy, fiam? — Tizenegy — mondta halkan a kegyelmes úr, s bocsánatkérően az apjára nézett. De az nem figyelt — Beteg voltál? A rácsosingű hirtelen felnézi. — Nem! — mondta szárazon. — Semmi baja sincs! — Csak azért, hogy a gyerek olyan lehangolt. Nekem hét gyerekem van. tudom, hogy..; Berecz András rajza. PARKBAN meg! Ne félj!! Nyújtsd ki a lábad!! Nyújtsd ki! Te... ne várd meg, amíg én... Ügy!! N éhány erőtlen karcsapás után a kegyelmes úr feje víz alá bukott. Felugrott, hápogott köpött és a szemét dörgölte vadul. Az apja elkeseredve nézte. — Tisztára az anyád vagy. Na, eredj, csinálj amit akarsz. Hosszú tempókkal úszni kezdett; a tó közepe felé, ahol egy cölöpök­re épített tutajon seregnyi ember napozott már. Nem sok idejébe teli, erőteljes karcsapásokkal közeledett. Megragadta a tutaj szélét, s egyet­len, izmos lendülettel felkapaszko­dott. Végighevert a forró deszkán, széles mellét a napnak tárva. Li­hegett. Karját kicsapta oldalra. Meleg testhez ért. — Pardon — mondta, és odané­zett. Kellemes, barna nő mosolygott vissza. — Nem tesz semmit A barna nőnek nemcsak a szű­rne volt szép, világoskék, hanem megfelelően domborított a combja és kellően hegyes a melle. — De hideg a kezem — mondta a férfi, s felült — Jól esett. A férfi mosolyogva a vízre né­zett, egy darabig úgy tűnt, az osz­lopokat csapkodó, különös szagú hullámokat nézi. De gondolkodott. — Ebben a melegben igazán jól esik a víz — mondta végül. — Persze — mosolygott a barna nő. — Maga még lány? — Nem. Asszony. De szabad! — Elvált? — Igen. És maga? — Furcsa. Én Is. R okonszenwel könyököltek a víz fölé. Arcukon vibrál­tak a fények. A tartó oszlopokról ázalékokat sodort a nyugtalan hul­lámzás. — Miért vált el? — kérdezte a férfi. — Miért? Nem tudnám meg­megmondani. És maga? A férfi a barna ázalékok kavar­gását figyelte, még mindig moso­lyogva. — Én tudom. Tévedés volt Azt hittem, megcsal, őrület volt A nő csodálkozott —Azt hitte? És nem csalta meg? — Nem. Soha. Sőt! Szeretett De ez csak a válás után derült ki. — És? — Gondolkoztam miit tegyek? Elvegyem újra? Még mindig élt bennem kétely is, hiszen az ügyvé­dem olyan remekül bizonyított Az­tán ő világosított fel: ártatlan volt a feleségem. Micsoda?! Hördültem fel. Nem akart elválni? Vagy igen? —kérdezte az ügyvédem. Hát — el, mondtam én. Na, akkor rendben van. Aztán... ennyibe maradt — De miért? — Rájöttem, hogy nem hozzám való. Nem értettük meg egymást ö soha se akart semmit neki min- denhogy jó volt csak velem legyen. Mire halad így az ember? Ha már elváltunk, próbáljuk meg így, kü­lön. Az asszony ráncolt homdokkal simogatta kezét. Száraz volt — Es? Megy? — kérdezte soká­ra. — Nehezen; — Szereti? — Nagyon szeretem. — Vegye el ismét A férfi hátára fordult. Mosoly­gott — Utálom a gyengeséget Csak piszkoskodnék vele, ha elvenném megint Ismerem már a természe­temet. Jövőre üzemvezető leszek; aztán áthelyeztetem magamat a központba. Menni fog. Csak érteni kell hozzá. A partközeiben tömeg gyűlt ösz- sze a vízben. Mentőcsonak is érke­zett Az asszony azt figyelte. Percek múlva újabb úszó kapaszkodóttt meg a tutaj szélén. — Mi történt ott? — kérdezte a nő. — Valaki belefúlt Nem tudott úszni, mégis csak ment ment neki a mély víznek, hiába ott a tábla.' Látták eltűnni, de azt hitték, csak víz alatt úszik. Aztán keresték. A férfi határozottan az asa- szony kezére kulcsolta erős tenye­rét Az asszony megriadt, de hagy­ta. — Mit csinál ma este? — Ma este? — kérdezte az asz- szony. — Még nem tudom. Az úszó hátradörgölte vizes ha­ját és felhúzódott a tutajra. — Aligha nem gyerek, ahogy messziről láttam — mondotta. 6

Next

/
Thumbnails
Contents