Kelet-Magyarország, 1963. június (23. évfolyam, 126-151. szám)

1963-06-09 / 133. szám

ÁSDI SÁNDOR A „korunk lánya" Gili és a cipő ári szünidő vége felé, 3alaton menti táboro- tlusi nagymamától trtcánkbeli gyéré­in ötlettel szervez­őtek és így fogal- eg elhatározásukat: ott hasznosítjuk ahol arra csak le- álkozik. A nyug- ? elromlott rádió- a szervizbe, a Hornyákné hu- Jiázsa német brikett- kézikocsin szállították a „kására és utolsó darabig lehordták a pincébe. Suvik- szot, a kóbor és otthontalan farkaskutyát pártfogásba vet­ték, közösen etették, fizették az adóját és fogadkoztak, ha igaz az, hogy kicsinyei születnek, utódjairól is gondoskodni fog­tak. Részt vettek az utca ren­gésére irányuló társadalmi nkában, amellett gondjuk t az amputált lábú Czikány sira is, aki egyedül élt, az Ebként nagyon elfoglalt 'dók jóindulatára utal- öreg előfizetéses ebéd­nél tva vitték el a Sza- ’Stteremből; ha Bakán- •sbérló, nem ért rá, obáját is kitakarítot- más, a brigádvezér, a ki a fiúk között a ;t, de Gili, a hosszú os arcú Gili, parancs nél- is tudja, mit kell tennie, többiek már réges-régen ha- -íentek, vagy másutt telje­nek vállalt munkát, Gili ébe veszi a seprőt, ha vég- t a takarítással, elmossa likány bácsi vacsoraedé- 'ét, Mrázza a vánkosát, •»igazítja a fekhelyét. Bizo- os, hogy a korán elárvult, igyanyjavai élő Gili, minde- pj otthon érzi magát. Czi- ; bácsi szobájában szek- £ zár, nyit, mindenbe be­szagol és negyednap tudja ár, hol tartja az öreg a tisz- i fehérneműt, hol a szennyest 5 ha az amputált lábú kéri: Add ide, fiam a pipámat”! - nyújtja a dohányzacskót, az ingyújtót. Az öreg, nekivetve átát a vánkosoknak, fújja a istöt: — Köszönöm a fáradozáso- t, fiam— Gili a neved — Cu,ifnevem, de csak sze­letből hívnak így a pajtá­it m. — Meg is érdemied, hogy veressenek, mert szíves vagy s ügyes. Bizonyos, hogy ha rlek rá megtalálod a szek- iy alján a maszek susztér­ti csináltatott cipőmet. Pu- a borjúbőr, a sarkán gumi. ’ízszer se volt rajtam, mert... Mert, látod-e, így jártam a tavasszal, oda a két lábam, lines mire cipőt húzni. Mégis, tjrt&nám, ha kikezdené a •'%z. Kiteszed a napra, es- éliazajön a gyárból Ba- ’ visszarakja a helyére, lízza csak énrám. Czi- ácsi, én mindent meg- Ha nagyanyám el- valahol az ollót, vagy „nüveget, szól nekem és teszem is elébe. :ép cipő, a talpán lát­szik, hogy alig viselte iája. Varrott talpú cipó, ra szinte lakkosán fé- Gili megy vele az ud- i, kiteszi a virágágyás re, ahova bőségesen süt augusztusi nap., A külvá- ház udvara üres, csak a fzkából épült fáskamra előtt két kisleány. A fűrdőruhás .rkét szorongat az ölében, mondja a kisebbiknek: „A ••• »ya alatt is megnézem, ott tt a tetű lenni...” \ néznek errefelé. Gili megragad a cipőn, ad- "g gusztáleatja, míg lé- vandálját és felpró- nyes orrút. Nem he- j, nem divatos, de nu- ,re, amellett vadonatúj. 1963. június 9. Az utca felól lépések köze­lednek, Gili nagysietve vissza­teszi a virágágyás szélére, be­megy a szobába: — Czikány bácsi, leeresz­tem a rollót, az ágya mellé teszem a friss vizet, indulok haza, hátha nagyanyámnak is segíteni kell. Valamely lakásból harmóni- kaszó hallatszik, a két kis­leány még mindig a csirkével bajlódik. A harmonika elhall­gat, valaki énekel: „Hogyha téged _ el tudnálak feledni...” Gili szíve hangosan ver, jobb keze megmarkolja a maszek­suszternél csináltatott cipőket. Az utcán futni kezd, aztán ■ meglassúdik a lépése. Vissza-visszanéz, senki nem jön utána. A vászonkabátkája alatt jobbról is balról is, egy- egy cipő... Czikány bácsi nem viselhet többé sem varrót tal­pút, sem másikat... cipő csak annak kell, akinek lába van... Hiába gondolja mindezt., a hó­na alját parázsként égeti a lopott holmi... Visszavihetné, ha akarná, odatenné újra a napra, a cipő nem kiáltana: ..Engem el akartak lopni”. Ha faggatnák, ha a rendőrségre megidéznék, sértődötten visz- szavágna: „Mit tehetek róla, ha eltűnt? En csak azt tettem, amit Czikány bácsi rám paran­csolt. Nem vagyok felelős ér­te... Nem vihette el a szőnyeg­árus cigány, vagy valaki más”? Szerencsére nagyi még nincs itthon. Gili a mosókonyhában, az üstház alá rejti a cipót, örökké otthagyja? Hogyisne! Éppen a lábára illik, öröm lenne viselni a sötétszürke ünnepi ruhájához, de ha ezt nem lehet, hát eladja az Ecserin. Vesz az árán légpus­kát... az is lehet, hogy két csirkét. „Főzzél belőle nagyi, amit akarsz, úgyis mindig a baromfilevest és pörköltet em­legeted...” Nagyi kérdezi: „Hol vetted a pénzt, hogyan sze­rezted?” Bizonyos, hegy elpi­rul majd, de félrefordított fej­jel is lehet felelni: „A HÉV- állomásról csomagot vittem, nagyon-nagyon messzi utcá­ba...1' D akánné hangja reszket az indulattól: — Hült helye a cipőnek... De úgy kell magának, Czikány bácsi, mert mindenféle nép­séget idecsődít... A két uno­kám a fáskamra előtt játszott, látták, hogy az a hosszú fiú a lábára húzta. Czikány bácsi kérdezi: — Abban ment el? — Bolond lett volna! Zsák­ba^ vagy valamibe belecsa­varta. Érti az ilyen tolvaj a módját. — Hiába pőröl velem Ba- kánné, maga is hitt volna ne­ki, olyan szíves, kedves... Az utcabizalmi is mondta, hogy jóra szervezkedtek a fiúk, a brigádvezérük Buru tanácstag fia, kiskora óta ismerem a Tomit. — Tisztességes család, futok oda, talán kézrekerítik a tol­vajt, cipőstől együtt. Czikány bácsi hosszat só­hajt: — Fényes orrú, szép cipő, el akartam küldeni Zalaeger­szegre, az öcsém fiának... Ezt már nem is hallja Ba- kánné; amennyire fájós lábá­tól telik, siet a társadalmi munkával helyrehozott gya­logjárón és meg sem áll Eu- ruék vaskerítéses házáig. Be se kell mennie, Tomi az udva­ron a közös kutyát, Suvikszot keféli. Azonnal abbahagyja, a gyökérkefe kiesik kezéből meglepetésében és csak dadog­ni tud: — Té... tévedés lesz... Gi- liék keservesen élnek, de ő becsületes fiú, én felelősséget vállalok érte..-: De, ha..” ha estig nem lenne meg a cipő, a közös kasszából megtérítjük az ävßX Czikány bácsinak... A mig Bakánné visszafelé £X' menet azt meséli, amit a két unokája látott, odahaza tetőpontjára hág az izgalom. „Czikány bácsit meglopták... Kirámolták az amputált lábú szekrényét... Lába kelt zsebbe való ezüstórájának is..” — ilyesféle hallatszik az udvaron, egyik ajtótól a másikig és Eu- dasné, aki még súlyos balesete előtt veszett össze az akkor még épkézláb Czikánnyal, ha­ragot felejtve, siet hozzá; azt remélve, hogy kifeszített zára­kat, feltört szekrényt talál a lakásán. Amikor kitűnik, hogy mi történt és ki a gyanúsított, némi csalódás érződik szavá­ból, aztán dühbe csap át és, hogy fontosabbá tegye fellé­pését, kiáltozni kezd: — A nyakigláb Gili? Annak a szeme sem áll jól. Mondas­son misét, hogy a pár száz fo­rint megtakarított pénzéért nem gyilkolta meg. — Olyanfajta? — kérdezi az öreg: az egykori haragos ránt egyet a vállán: — Olyanfajta, mint a leg­több mai fiatal. Mozi, szórako­zás, fagylalt, krémes süte­mény... Pedig az öreganyja nem ilyenre neveli. Kovácsné, leánykori nevén Derhány Bor­bála, nagyúri házakhoz járt mosni, vasalni, de annak a kezén egyetlen zsebkendő meg nem ragadt. Czikány bácsi alatt nagyot nyikkan az ágy. Csodálkozás­sal vegyes ijedtséggel bukik ki belőle a szó: — Derhány... Derhány Bor­bála? Rüdasné egyik meztelen lábfejével a másiknak a tal­pát vakarja: — Mi csak Birinek hívtuk. Koszorúslány voltam az es­küvőjén... Szegény Biri, nem sokáig örülhetett a Szerencsé- jenek: a jól kereső asztalos- mester-urát elvitte a spanyol­járvány, ő meg visszakerült a mosóteknő mellé. Az amputált lábú már meg is feledkezett a csaknem új fényes orrú cipőjéről, úgy kezdi, mintha nótára akarna rágyújtani: — Biri... szép • szőkehajú Derhány Biri... — Talán maga is ismerte? — En nagyon is ismertem... Mindent gondoltam volna, csak azt nem, hogy Gili az unokája. Szépen öltözteti, mint valami úri csemetét. A beszéde is olyan: „Kérem szé­pen, Czikány bácsi... Nagyon szívesen Czikány bácsi”. Va­jon bele mer-e nézni a sze­membe? Bakánnét elszalasz­tottam a brigádvezérükért. — Sem Bakánné, sem a brigádvezér ide nem édesgeti cukorral sem, ha csak rendőr nem kíséri. Dehogy is kellett rendőri A veszedelmesnek nyilvá­nított tolvaj ott áll Bakánné és Buru Tomi között. Nem néz senkire, a földbe mered. A brigád vezér kezdi: — Elhoztuk Gilit és a ci­pőt is... A barátom azt állít­ja: ajándékba kapta, azért, mert ebédhordáson kívül több­féle munkát vállalt. Az öreg nagy keservesen felül az ágyon, úgy, hogy bal kezével megkapaszkodik az oldaldeszkában, a jobbot nyújtja a megszégyenített gye­rek felé: — Azonnal gyere ide! Tomi is közelebb lép: — Bántani ne tessék. A büntetés a brigád dolga. — Minek bántanám? Gyere ide. fiam. Gib húzódik, végül megin­dul. Áll, nézi a feléje nyújtott kezet. — Hajolj le fiam, mert túl­ságosan nagyra nőttél. hogy isten tartson meg a száz- ’-ósz esztendőig. 'p'ílszegen lehajol és akkor 1 a megnyomorcdott em­ber megérinti a szeplős ar­cot; onnan, a füle mellett el­indulva, a fejét simogatja, szeretettel, egy kicsit játéko­san is. Két ujja elbabrál a homlokba lógó hajfürttel. Úgy, mintha a boltban eléje tett szövet minőségét próbálgatná. — Ha nem is szőke a ha­jad, de éppen olyan selyem­tapintású, mint... — legyint, a többit lenyeli. Bakánnénak nem tetszik az öreg ellágyulása és ezt ki is mondja: — Ahelyett, hogy jól nyakon verné, még hízeleg is neki? Czikány bácsi Tamás felé fordul: — Te vagy a brigádvezér? — Gilit most akartuk elő­léptetni, lehetett volna a helyettesem, ha el nem követi ezt a... ezt a baklövést. — Miféle baklövést? Lép­tessétek csak elő, mert az még nem baklövés, ha valaki elfo­gadja az ajándékot. Ki tiszto­gatta a pipámat, felmosta a szobámat: megérdemelte azt az ócska cipőt. — Ócska, ez ócska? — jaj- dul fel Bakánné és olyan ma­gasra tartja a lábbelit, mintha az egész világot tanúságul akarná hívni. — Négyszemközti beszédem lenne a gyerekkel — így az öreg és türelmetlen kézmoz­dulattal nosztat kifelé min­denkit. r^lyan csendbe borul a szo­w ba, hogy az ablakköz­ben hallatszik a darázs dongá- sa, az is. hogy szárnyával ne- ki-nekiütközik az üvegnek. — Mire gondolsz, kisfiam? — Mindenfélére, Czikány bácsi... Arra is, hogy bánom, amit tettem... Ne tessék én reám haragudni. — Apróra egye meg a fene azt is, aki haragszik. De azt nem bánnám, ha megmonda­nád, mire szántad a cipőt: vi­selésre, vagy inkább az árára számítottál? — Czikány bácsi kérem, könnyű annak, akinek nem­csak az anyja, de még az ap- ja is él... Nekem sem ez, sem az.... Igaz, az én nagyim kap nyugdíjat, de minden drága és hiába keres hozzá mosás- sál. vasalással, ha ruhaféle kell, a gyomrunkon spórolja meg. „Ne nézzenek ki maguk közül a pajtásaid” — ilyeneket mond, ha reám adja az űi ruhát. Gili belelovalja magát a szánandó árva szerepébe és azon erőlködik, hogy könnyet préseljen a szeméből. — Ne sírj, kisfiam, — Csak azért, mert... Czi­kány bácsi kérem, miért tet­szett hazudni az én kedve­mért? — Nem hazudtam. A cipő a tied. —■ Mit csináljak vele? He­gyes orrú a divat. — Eladod nekem száz forin­tért. így mindketten jól já­runk. Én elküldhetem a láb­belit Zalaegerszegre, te pedig vehetsz a pénzen amit akarsz. Na nyúlj érte, fogadd el bát­ran. Örülök, ha adhatok an­nak, áld ha meggondolom, könnyen az unokám lehetett volna. De hát a jól kereső asztalosmestert többre tartotta Derhány Biri a kis fizetésű pályamunkásnál. — Tetszik ismerni nagyit? — Ismertem... Harmincöt évig haragot tartottam vele, de most már tudom: nem volt igazam, mert bolond az, aki búzakenyér helyett zabke­nyérre szegődik. — Lehetséges, hogy eljön nagyi, hoz majd krumplis po­gácsát, az olcsó és laktat. Az öreg sóhajt: — Köszönöm fiam, de az én gyomromat megfekszi a krumplis pogácsa... Ne fárad­jon a nagyanyád, ne jöjjön el. Minek lássa, hogy mivé lett az, akivel rezgőcsárdást tán­colt egy majálison, akire úgy nevetett rá, hogy most is be­leiéiül a szívem... Gili megy kifelé, kezében szorongatva a nagybankot. Az udvaron odaszól Bakán­né fűrdőruhás unokájának: — Szia, csirkepásztor... Csak a szárnya alatt keresd a te- tűt, akkor nem fáradsz hiába.» Az Asszonyok című, tíz nyelven megjelenő szovjet képes folyóirat szerkesztősé­ge múlt év januárjában nyil­vános pályázatot hirdetett. A pályázat tárgya korunk lá­nyainak, asszonyainak ábrá­zolása volt rajzban, fénykép- ben, vagy képes riportban. A nemzetközi pályázaton százötvenheten vettek részt a Szovjetunióból' és tizenhét or­szágból. ö tszán egy ve nh at pá­lyamunka, rajz és fénykép érkezett be. A zsűri Oreszt Verejszkijnek, a Szovjet Kép­zőművészeti Akadémia leve­lező tagjának, a folyóirat szerkesztőbizottsági tagj ának elnökletével bírálta el a mű­veket. A nyertes japán, szovjet, kínai, holland éts amerikai művek közt van egy magyar metszet is, amelyet a zs-űri a 100 rubeles II. díjjal ju­talmazott. Készítője nyíregy­házi képzőművész: Margittal Jenő, civilben általános is­kolai tanár. — ötletszerűen, barátaim unszolására küldtem el Moszkvába a metszetet, s őszintén szólva meglepett a II. díj — mondja, amikor munkahelyén, a III. sz. isko­lában beszélgetünk. S többet nem is mond erről, 'barátai­ra, művésztársaira tereli a szót: Berecz András vezetésé­vel dolgozgatunk néhányan — Huszár István, Sipkay Barna — a Megyei Képző­művészeti Csoportban. Időn­ként összejövünk a műte­remben. s megbeszéljük közös dolgainkat, segítünk egymás­nak. Most éppen az Országos Grafikai Kiállításra készü­lünk. — Mikor szokott dolgozni? — Tanítás után. Van egy kezdetlegest magamszerkesz- tette gépem, amellyel sokszo­rosítom a kész metszeteket. — Hány metszete van már? — Nem tudom. Sok. 1952. óba foglalkozom komolyab­ban a képzőművészettel. — S hogyan értékesíti mü­veit? — Sehogy. Ha valakinek megtetszik egy-egy, nekiaián- dékozom. Aztán minden év­ben van egy megyei kiállítás — azokon valamennyien részt veszünk. Hiába próbálom újra és új­ra a nyertes, „Könyvbarát című metszetre terelni a szót, nem beszél többet róla, szerény ember. De ha ő nem mondja, mondjuk el mi, hogy ez a siker Margittai Jenő nyíregyházi képzőművész te­hetségét jelzi, s jelenti azt is. hogy megyénk mai kép­zőművészete ápolja és követi a megyei hagyományokat Ratkó József Kiosztották az idei Álpár Ignác emlékérmet Az Építőipari Tudományos Egyesület szombatom a Tech­nika Házában ünnepséget rendezett, amelyen dr. Rados Kornél, az egyesület elnöke átadta az idei Aipár Ignác érmeiket az építészeknek. Az egyesületben végzett kiváló társadalmi munkáért és az építészetben szerzett érdemei­ért az Alpár-érem első-foko­zatát kapta dr. Gabos György és Sédy Tivadar, a második fokozatot Messinger Géza és Rosivall Ferenc, s a harma­dik fokozatot dr. Letényi Ár­pád, Marosán Ede és Wiir- schinger Zoltán. Az ünnepségen megjelent dr. Trautmann Rezső építési- ügyi miniszter, aki a Tudo­mányos Egyesület elnöksé­gének javaslata alapján az építőipar kiváló dolgozója kitüntető jelvénnyel még tíz építészt tüntetett ki.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents