Kelet-Magyarország, 1963. június (23. évfolyam, 126-151. szám)
1963-06-19 / 141. szám
GÉMEK I NÁDIVÉREBEK Idősek már a dobi halászok A szép mesterség dicsérete IVem lesz utánpótlás? Nesztelenül siklik a ladik az olajzöld vízszönyegen. Merül a lapát, csobban a víz. Csak ez zavarja a nyomunkba szegődött, nyugtató csendet. Szemerkél az eső. Napfényben fürdő csillogó vízfüggöny ereszkedik a holt Tisza-ágra Dob alatt. A part egyik oldalán nádas áU őrt. Gémek, nádiverebek, halászó madarak tanyája. Előtte opá- los a víz. Olyan mintha ködfelhő vonná be. Szinte érezni a párát. A második oldalon hatalmas fák lombja tükröződik a vízben. Odébb egy kis öbölben virít a sárga vízi tök s nagy levelei között pompázik a vízitündér, a viasztapdntású fehér kdyhű liliom. Rigó fütyül a fán, vad- galamb hívja turbékolva párját. A partokon végig, a házalt vízre tekintő űavara végében ladikok pihennek. A Tisza csalta vissza A tiszadobi halászok Velencéje. A sovány, napbarnítottá víziember, Rácz Imre kormányozza a keskeny ha- lászalkotmányt. Ö a dobi halászok brigádvezelője. — Engem is a Tisza csalt vissza — vallja. Miskolcon Is jó dolgom volt, de esténként elfogott a honvágy. Nem tudtam másra gondolni, csak a Tiszára. Sóhajt. — Minden esztendőben látni a Tiszát amint virágzik. Csodálatos. Együk partról nem lehet átlátni a másikra. Valóban olyan mint a nótában: temető. Szinte egyszerre halnak a vízbe az apró tiszavirág lepkék. Mindössze tíz-tizenöt percig tart. Mikor az első kirepül, mi halászok azt szoktuk mondani, kirepült a fickókérész. Utána aztán huszonegy nap múlva a dandár. Ezt nevezzük dandárké- résznek — avat a halászok feledhetetlen élményébe. Zaj nélkül szeljük a vizel;. — Mióta eszemet tudom, mindig halásztak a dobi em- berek. Éjfélkor újra á vizen ö is iskolás korában kezdte. Apjától leste el az ősi mesterséged. Híres halászojc lesték a vizet itt évtizedekig, Fankas Imre, a Rácz testvérek, s a nyomukba lépők, akik felett már ugyancsak elszállt az idő. Kilencen vetik a hálót, rakják a horgokat, varsákat, most is s hajnalonta már ott köszönti őket a felkelő nap a vízparton. Lesik a zsákmányt. Közülük kettő már nyugdí- jas: idős Rácz Benjamin és idős Kolozsi Márton. ' — Hamarosan búcsút mond a. Tiszának Zs. Kiss Józsi b&lyám is — mondja szomorkásán. Józsi bátyám minden halnak ismeri a járását. Kolozsi Márton bátyám is jó halász volt, csak már beteges. Ő is felül van már a hetedik X-en. Az öreg fabrikált egy új halszerszámot, a rácsát, amelyet pontyfogásra használnak. Én is ismerem, meg is tudom csinálni, de nem tudok vele dolgozni. Folyóvízre, a Szőke Tiszára azonban márcsalc néhanyan merészkednek az őre- ge'Jc közül. Imre bácsin kívül Magyasszai Zoltán, az öreg Mizsik és Rácz Béni bácsi. S közülük is csak ketten dől- goznak, apró horoggal. A többiek, mint Zsóri Sándor is, a holtágakban próbálkoznak szerencsét. — Kiveszi az erőt az emberből a kérészszedés — mondja Rácz Imre. Kihajlik a ladikból. Vízililiomot emel ki a vízből. — Éjjel nulla órakor szűnik meg a tilalom — újságolja. — Már elkészítettem a véghorgokat, a harcsahorgot varsákat. S mikor éjfélt üt az óra, már újra ott lesz a vízen. A Béni „elköszönt** —' Csak azt nem tudjuk mi lesz az új halásznemzedékkel — komorul el arca. — — Szívesen vállaltunk volna a gyerekvárosból is 10—12 fiút tanításra, de egyetlen jelentkező sem akadt. S bizony mi már lassan kiöregszünk. A fiatalabb Mizsik után én vagyok a következő. A többi már mind hetven felett. Nemrég jött egy fiú halásztanulónak, a Szabó Béni. Egy hétig volt Pázmány István keze alatt, s elköszönt. Ej, pedig de szép a halászélet. Szabad az ember mint a madár. Tiszta levegő, selymes, simogató víz, madárdal. glményt jelentő gazdag zsákmány. A csodálatos napfelkelte, a holdsugaras éjszakák a ladikban. S a holdfényben fürdő játszadozó, csil- lógó pikkelvű pontyok. No és a kereset. Mert ez nem megvetendő. Rácz Imre a múlt esztendőben több mint negyedszázezer forintot „halászott ki a Tiszábói”. Farkas Kálmán. Az illetékes válaszol Szocialista nobrigád Vaján Varga Gyula jánkmajtisi olvasónk levélben hívta fel figyelmünket, hogy a jánkmajtisi erdőben nagy pusztítást végeznek a hernyók és az erdőgazdaság nem tesz intézkedést a kártevők irtására. A Nyírségi Erdőgazdaság Igazgatósága vizsgálatot tartott ez ügyben. A pusztítást megakadályozni nem lehet, mivel a vegyi beavatkozás a biológiai egyensúlyt megbontaná. Ugyanis, az eddigi repülőgépes védekezésnél az volt a tapasztalat, hogy a 8—10 évenként fellépő tömeges elszaporodáskor végzett porozás teljesen elpusztította a kártevők ellenségeit, míg a hernyók egy része éleiben maradt. Emiatt a kártétel még évekre elhúzódott. Egyébként az erdőgazdaság gondoskodott a környék fáinak védelméről. Jól használja fel a nemrég létesített víztároló adta lehetőséget a vajai Béke Termelőszövetkezet. 35 holdas ke; - tészetet létesítettek a víztároló mellett, ahol 8 holdon paprikát, 5—5 hóidon hagymát és vöröskáposztát. 2 holdon paradicsomot és 15 holdon kései káposztát termelnek. Ezt a konyhakertet 25 telepíthető szórófejjel öntözik. Nagyrészt lányok és asszonyok dolgoznak a sok munkát kívánó kertészetben. Itt dolgozik Kun Béláné vezetésével egy 20 tagú szociaUsta nőbrigád, valamint Mizsei Erzsébet .és Demeter Magda 10 —10 tagú KISZ leánybrigádja, kívülük még mintegy 20 —25 asszony és lány. A brigádokban jó a kollektív szellem. Szórakozásban, munkában egyaránt összetartanak. A kertészet eredményeinek fokozása, a munkák még jobb és idejében való elvégzése érdekében egy újabb leánybrigád megszervezését tervezik. A termelőszövetkezet 950 ezer forint bevételt tervezett a kertészetből. Az eddigi terméseredmények, a lányok, asszonyok lelkiismeretes munkája alapján a terv megvalósulása biztosítottnak látszik. Kricsfalussy Béla tudósító „Néma“ harangok Egy délután a nyíregyházi evangélikus templom előtt népes, várakozó csoportra lettem figyelmes, úgy láttam nem nyíregyháziak. Amint később megtudtam, turisták voltak. Jó félóra múltán ismét arra mentem, még mindig ott álltak, és a templom homlokzatára épített harangSe pénz se cipó Egy pár úgynevezett balerina cipőt vásároltam 82 forintért a mátészalkai földmü- vesszövetkezet vásározó részlegétől még tavasszal. A jobblábas cipőt felpróbáltam, s mert megfelelt, becsomagoltat- tam. Ám, amikor másnap használatba akartam fogni új cipőmet, a bal lábamra nem tudtam felhúzni, mert annyira szűk volt. Két hónapig kellett várnom, míg a vásározó részleg ismét községünkbe jött, akkor kértem, cseréljék ki a használhatatlan cipőt. Az eladó azzal utasított el, hogy — ő ugyan belátja, hogy az egyik cipő kisebb a másiknál, de ez gyári hiba, — nem 6 cserélte el a párokat, így másikat nem adhat helyette. Számomra teljesen mindegy, hogy gyári hibából eredően, vagy téves csomagolás miatt, lényeg az, hogy a cipő nem használható — ez már nem mindegy! Kérem döntsék el, jogom van-e követelni, hogy cseréljék ki a cipőt, vagy adják vissza az árát. Gaal Zoltánná Tiszakerecseny. VÁLASZUNK: A földiaüvesszövetkezetek mátészalkai járási központja döntötte el a kérdést: becserélik a felemás pár cipőt. sort figyelték. Egyikük megállított és az iránt érdeklődött, hogy mikor hallható a harangjáték? Lassan már egy órája itt állnak, de a harangok mozdulatlanok. Mint Nyíregyháza egyik nevezetességét — hallották hírét a zenélő harangoknak, ezért is álltak meg itt. Csalódva vették tudomásul, hogy a szerkezet meghibásodott, így be kell érniük csupán a „látványossággal”. Ha már ennyire számon- tartják a városunkba látogatók, megérné, hogy az illetékesek megjavittassák. Nem hi« szem, hogy különösebb anyagi áldozatot kívánna ennek — az idegenforgalmi érdekesség számba is vehető — harangsornak a megszólaltatása. Szálkái Dezső Nyíregyháza A közönség szívébe zárta. Az elmúlt héten Nyírbátorban is jellépett a Vörös Zászló Érdemrenddel kitüntetett Néphadsereg Ének és Tánc- együttes. Az új gimnázium udvarán megépített hatalmas szabadtéri színpad nézőterén több ezer ember szorongott, hogy gyönyörködhessen a nagyhírű együttes műsorában. A közönség szűnni nem akaró vastapssal jutalmazta minden műsorszám után * honvédművészek feledhetetlen produkcióit. Ezúton is szeretnék köszönetét mondani az együttes valamennyi tagjának ezért ax előadásért Nyírbátor és környéke dolgozóinaik nevében. Arra kérjük őket, hogy máskor is látogassanak el hozzánk. Kovács Endre Hoó Bern át: KAAADAIG 7. Honfoglalás az új hazában Közben május lett. Az én családom is megérkezett május 4-én. A feleségeim aztán azzal foglalkozott otthon a háznál, hogy gyúrt a mi számunkra tésztát, azt átvettük tőle font- számra, és mosott reánk. Mi pedig irtottuk az erdőt egészen aratásig. Aratásra elszéledtünk, ki hova, aszerint, hogy ki hol kapott arat- nivalőt. Aratás és cséplés közén volt egy pár heti szabadidőnk, ezt az időt arra használtuk fel, hogy felkerekedtünk hatan együtt hamszté- dot keresni. Porkepájn és Brökdale környékére. Napok hosszát jártuk az őserdőket, uttalan utakon. Olyan helyeken is jártunk, vastag mohamezőkön, az úgynevezett masszkégokon, hogy hosszú fákat döntöttünk ki hídnak, mert máskülönben nem tudtunk volna áthatolni az erdőségen. Hellyel-hellyel olyan puha volt, hogy bizony elsüllyedtünk volna, ha fát nem döntünk a tetejébe. Sok helyen feneketlen mocsáron vergődtünk át. Puskát, baltát és ennivalót cipeltünk magunkkal és ahol reánk esteledett, ott aludtunk. Tábortüzét raktunk, szalonnát sütöttünk. Víz, az meg volt mindenütt, jutott még a csizmánk szárába is sokszor. Egy delejtűt is vittünk magunkkal, hogy tájékozódni bírjunk. Még erre, a rengeteg erdők kellős közepén is találkoztunk itt. élő . magyarral, Juhász Imre nevűvel. Meg is aludtunk a lakásán egy éjszaka mind a hatan. Ezen a vidéken nem találtunk alkalmas helyet letelepedni. pedig egész hétig csatangoltunk az erdőségben., Mikor vége lett a cséplés- nek, megint nekiindultunk hamsztédot keresni. Elosavarogtunk megint vagy nyolc napot. Míg végre aztán a mistatimi vasútállomástól északra, kéj-három mérföldre, találtunk olyan hat kvóder földet, amit érdemesnek láttunk arra, hogy megtelepedjünk rajta. Hatan voltunk, mind a hatan a mi falunkból, Hoó Károly, Olék- sza István, Nemes Samu, Tóth Béla, Orosz László és én. Visszamentünk még Star Citybe. Onnan másnap Mel- fortba, mert ugyanis ittMel- forton volt egy ofic, ahol be lehetett fizetni a tíz dollárt a hamsztéd-íöldre. (Ez voltaképpen a mérnök díja volt, különben ingyen adták.) Reá még nem költözhettünk, mert sem út hozzá, sem ház nem volt. így aztán nekiláttunk munkát keresni télire.. Gondoltuk, hogy valamelyik fűrésztelepen majd csak kínálkozik valami. November volt, mikor Ba- nockra költöztünk, és munkát is kaptunk. De olyan gazember szokást kaptak fel a deszkagyárcsok, hogy felvettek egy csapat munkást ezen a héten, a következő héten elbocsátották, másnap pedig újakat fogadtak helyettük. Mindezt azért: nehogy idejük legyen a munkásaiknak szervezkedni, sztrájkolni, nagyobb bért követelni. Felépítettem házamat 1928 nyarán és őszén. Mikor Mistatimban letelepedtünk, ott a környéken indiánok laktak legjobban. Az állami rezervába jártam egy időben szénát kaszálni, fel, északra. Mert a saját földjeinken az erdőt kiégettük, így ott nem kaszálhattunk. Ott a szénakaszálás közben találkoztam egy nagy csapat indiánnal. Ekhós szekérrel vonultak, nem is tudom, hány- nyal. Nyár kellős közepén lövöldözték le a múszt, a jávorszarvast. Lelőttek ott ebből a nagy állatból 152 darabot. Mert Kanadában ugyan az indián őslakosságnak nincs annyi joga, hogy bemehessen egy hotelbe egy pohár sört meginni, de annyi jogot meghagytak az erdei indiánoknak, hogy Kanada területén, akár tél, akár jiyár, mindenkor szabadon vadászhatnak. Az indián csiff, vagyis a többinek a feje — ezt elneveztük Indián Frenknek — meghitt bennünket, ahogy ott kaszáltunk a nagyobbik fiammal, hogy menjünk el hozzá ebédre. Alikor láttam, hogyan készítik el az indiánok a húst. Éles késsel felvagdal- ják olyan vékony szeletekre: ha a nap felé tartja az ember, át lehet látni rajta. Akkor zsinegre fűzve kiakasztják a napra száradni. De az volt a különös, hogy a kiaggatott húsra légy vagy bogár rá nem szállt. Valamilyen szerrel kenhetik be, ami elriasztja a férgeket. Amikor a hús megszárad, összetörik. Mint a pozdomyát. Vagy kővel, vagy baltával, egészen porrá törik. Azt a húsport sóval, paprikával, borssal, mindenféle fűszerrel olyan jó ízűre készítik, hogy a kanadai ember elmehetne hozzájuk egy kis szakácstudomá- nyért. Olyan jó ízű húst én még nem ettem. Olvasztott zsírral összeolvasztják, zsírba keverve, nagy kannákban, nagy bádogputtonyokban raktározzák el, és egész télen is azt eszik. Egy úgy tél utolján, ahogy a szénahordásból szekerezek hazafelé, látom, hogy előttem távolabb megyen egy ember, hátizsákkal a hátán. Megbíztatom a lovakat, hogy utolérjem mihamar és lássam, kicsoda az. — No üljön már fel a tisz- teletes, ne gyalogoljon, ha már így összehozott a sors bennünket ismét. Mi járatban van errefelé? És mi a hír Saskatoonban? Elkezdte mindjárt, hogy 5 missziós papi minőségben jön most Mistatimba. Hallotta, hogy a környéken sok magyar él, és ő egyházat akar itt alapítani az Egyesült Egyház keretein belül, és hogy én mit szólok hozzá. Mondom neki, hogy az én részemről semmit sem szólhatok, annál többet, hogy nekem mindegy, ha lesz egyház, ha nem, de azért megpróbálhatja a tiszteletes úr. Közben hazaértünk az én házamhoz, bemutatkozott a feleségemnek, és nálunk vacsorázott és aludt is azon az éjszakán. Közben meginvitált minket is másnapra, vasárnapra, Zatopekéknél, merthogy ő isteni tiszteletet fog tartani. Amikor vége lett a szertár- tásnák, a pap felhozta, hogy ő akarna templomot is építtetni a mistatimi magyarság számára. Voltunk ott jelen az asszonyokkal jó néhányan férfi is. Király Imre, Lengyel István, Hegyes Berti, Kovács Jeromos, Kulcsár Sándor stb. Megbeszéltük a dolgot, hogy mi férfiak csak abban az esetben egyezünk meg a pappal, ha az az építendő templom egyben táncterem is lesz szépszámú fiatalságunk számára. A pap rá is állott. Ezen a nyáron aratásra én is kimentem, 35 mérföldre Mistatimtól. Egy francia származású, gazdag farmernél dolgoztam. Megvettem tőle két lovat is szerszámmal együtt, 225 dollárért, hitelbe, hogy majd az őszön erdőt irtok neki a 225 dollárért. Irtani hozzáfogtam még aratás közben. Cséplés után is még irtottam éq. erdőt, egyedül magam. Héba-korba hazanéztem a családhoz is. Az egyik alkalommal, hogy otthon voltam, Bavalics István, kisvár- dai származású jó barátomat találtam a háznál. Mindjárt ajánlkozott, hogy egy hétig segít az erdőírtásban. Közben megalakítottunk Mistatimban egy United Farmer League-t. Ez magyarul annyit jelent, hogy Egyesült Farmerek Szervezete. Annak én lettem a titkára magyar részről. 1933 januárjának egyik napján nálam volt két szomszédom, Lengyel István és Mikler Joe. A sorsunkról tanácskoztunk, arról beszélgettünk, hogy és mint legyen, amikor két polic beállított a házamhoz, és felszólítottak, hogy menjek be velük a másik szobába, mert nem akartak ott a két ember előtt velem beszélni. Azzal kezdi nekem ott a másik szobába a polic: — Miért álrtál te 'bele ebbe a szervezetbe? — Azért álltam be, mert követeim akarunk. — De ha ezt a szervezetet el nem hagyod, nem fogod a relifet (vagyis államsegélyt) kapni. Nagyon kifakadtam erre: — Mi az istennek nem adtatok ti nekem addig segélyt, amíg be nem álltam a szervezetbe? Most akartok adni, amikor már tagja vagyok? Hiszen alig két hónapja, hogy beléptem! (Folytatjuk.)
