Kelet-Magyarország, 1963. április (23. évfolyam, 80-99. szám)

1963-04-06 / 80. szám

Keítös iubileuiM «lőtt a njli*«ar_vbázi ipariskola NYOLCVAN ÍVE KEZDŐDÖTT AZ OKTATÁS Hazánkban 1770-re tehetjük az intézményéé iparoktatás kezdetét: külföldi mintára ebben az időben állítják fel az első ,,Nemzeti Rajziskolat" Budán. Több, mint félévszá­zaddal később' Kossuth kez­deményezésére megnyitották a „Mesterinas iskolát'*, amely­nek már szervezeti szabály- sala la völt. Űjabb tél évszá­zadig azonban nem történt előrehaladás, majd a nyodc- •vanas évek után kezdik szer­vezni az első tanonciskolákat­— Idén lesz nyolcvan éve, hogy Nyíregyházán is meg­kezdődött az ipari tanulók ok­tatása, s ütvén esztendeje, hogy az Országos Gyermekvé­dő Liga hatodikként az or­szágban megnyitotta az Ipa­rostanulók Otthonát az akko­ri Hadzel téren. Péter Imre, a UO-es ipari - tanuló-iskola helyettes igaz­gatója korabeli feljegyzések, levéltári dokumentumok alap­ján idézi a kettős .jubileumot megelőző eseményeket. Díszbeszédsk, Idsgsnksdds Bármilyen _ erőfeszítéseket tettek kezdetién az ifjú­ságért aggódó nyíregyháziak, pénz hiányában rnég a leg­elemibb feltételeket sem te­remthették elő. így történhe­tett meg, hogy a városveze­tők. képviselők tetszetős, át­fűtött díszbeszédei ellenére 52 éven át saját épület nél­kül állt fenn a nyíregyházi tanonciskoia. A különböző elemi iskolákban tűrték meg a tanoncokat hetó hét órányi oktatáson, késő este. 1924-ig általános irányú volt az is­kola, a szakosítást gátolták az anyagi nehézségek. S a rendszer bűne, a tanoncok előképz-e'ütegének hiánya: az analfabétákat — akik jócs­kán akadtak úgynevezett „kezdő osztályokba", az egy­két elemivel rendelkezőket az „előkészítő . osztályokba'* so­rolták be. Valamennyi tan one kisiparosnál szolgált, ingyen, fizetés nélkül, sokszor ruha, cipő és tanszerre való pénz hiányában nem látogathatta az elméleti előadásokat. Egy iskola csödbs jut A szétszórtság miatt nem tudtak gondoskodni a tamon- coik erkölcsi neveléséről, — még 1935-ben is csak 3 főlli- vatású tanára volt az. iskolá­nak! és senki sem ellen­őrizte, mennyit dolgoztatják a mesterek a leendő szakem­bereket. Ezt csak a Tanács- köztársaság tette meg, ami­kor a Közokta+ásügyi Népbiz­tosság tan on evédő rendeleti: a munkaidőt heti 36 órában állapította meg és szigorúan eljárt a megszegőkkel szem­ben. Nem sokáig tartott A Hor­MODERN FÜGGÖNY, SZŐNYEG, csillár és rádió árubemutató AZ IPARCIKK KISKER VÄLLALAT RENDEZÉSÉBEN az V. az. Alt. Iskolában április 6—13-ig. Nyitva: mindennap 10—14 óráig és 16—19,30-ig. (Vasárnap is.) A bemutatott áruk a helyszínen megvásárolhatók 1 (1150) thy korszakban — különösen pedig a 30-as évek gazdasági krízise idején — csődbe ju­tott a nyíregyházi tanoncokta- tás: 1931 novemberében be­zárták az otthon kapuját, mert a minimális költségeit sem tudták fedezni. Cask há­rom évvé] később kapták meg újra az iparastanulók s ek­kor már iskolának rendezték be. Minőségi változás Közvetlenül a felszabadu­lás után aránylag hamar meg­indult a tanítás a nyiregyhá­zi ipari iskolában. s az 1945 46-os tanév 250-es létszá­ma fokozatosan emelkedett. Idén már 3302 tanuló van megyénkben. Valamennyi ta­nuló össztöndíjba, vagy óra­bérben részesül, nemcsak a tanítás ingyenes, számos szo- ciáli juttatás könnyíti a fel­növő szakemberek tanulását. Nyolc éve — a hagyományos szakmák mellett ■— traktoros gépészek iktatását is meg­kezdték Nyíregyházán. Az ok­tatás minőségi változását jel­eik azok az évenként megis­métlődő sikerek, melyeket a nyíregyházi ipari tanulók ez országos vetélkedésen elértek. Kellemesebb ßondck Az ötven évvel ezelőtt kel­tezett röplapon még csalogatni kelett a növendékeket. — Ma mái- az a gondunk, hogy nem tudjuk a jelentke­zőket felvenni. Tavaly pél­dául több, mint hatszáz első­éves tanítását kezdtük meg, Idén ez a szám tovább emel­kedik — közli Péter Imre. Nemcsak elméleti, gyakor­lati, kulturális és sportbeli sikerei vannak a nyíregyházi „ezáztizesnek’*: akadnak gond­jai is. Lie ezek a gondok mar sóikkal kellemesebbek, mint a nyolcvan, vagy ötven év előttiek: Nyíregyházán például a három helyen lévő 12 tan­teremben 53 osztály tanul! Igen, kevés a tanterem, hiány­zik a klubhelyiség, a torna- telem, a színjátszók, éneke­sek nem tudnak hol próbái­nk S az igényeik fokozatosan nőnek, A megduzzadt létszám miatt több szakképzett tanár kellene vidékre... E kettős jubileumi nehéz-- ségek azért elárulják: Sza­bolcsban iá társadalmi mére­tűvé vált a tudásvágy. A. S. Olvasóira ima; Becsületből jeles A közelmúltban felvettem a postán 1900 forintot, és mind­járt be is Szettem 24Ó-et. A nagy tolongásban nem vettem észre, hogy a megmaradt 1680 forintot és a csekket leejtet­tem. Csalt otthon vettem ész­re. hogy hiányzik a pénzem. Sírva mentem vissza a pos­tára pusztán azért, hogy a sa­ját, lelki ismeretemet megnyug­tassam, mert szinte biztosra vettem, hogy a pénzem eltűnt.. Nean tudom leírni azt a nagy megkönnyebbülést, fel­szabadult érzést, amikor a tisztviselő elém tette az 1660 forintot, hiánytalanul. Egy nő találta meg, és anélkül, hogy a címét közölte volna, vissza­adta. Nagyon szerettem volna megköszönni neki ezt a nagy­lelkűséget, de mind ez idáig nem volt alkalmam. Beteges ember vugyok, s talán egy ideg összeroppanástól mentett meg. Ezúton mondok köszöne­tét a becsületes ismeretlen­nek. ., Ozv. Bállá Jánosné, Nyíregyháza, Dózsa Gy. u. 7. Vetik a csillag fürtöt az encsencsi Virágzó Tsz-ben. A csillag!űrtől zöldtrágyázásként * iá szántják, s a terűiéi­re gyCunölcsö st telepítenek. Egymillió emberhez viszik el o kultúrát a művelődési autók Kezdetiként, 1959-ben 19 gépkocsit állítottak a közmű­velődés szolgálatába, azóta 50 járja már az országot és szá­mukat a következő esztendők­ben tovább gyarapítják. Segít­ségükkel az alföldi tanyavilág mintegy 750 ezer, s a major­ságok negyedmillió lakójához viszik el a kultúrát. A gépko­csik felszerelése lehetővé te­szi, hogy filmeket mutassanak be, könyveket kölcsönözzenek — tavaly például 180 ezer kö­tetet —, ismeretterjesztő elő­adásokat tartsanak. A rendkívül népszerűvé Vált gépkocsi, s a rajtuk utazó mű­velődési munkás».* most új feladatokat is kapnak. Ván­dorkiállításokat szállítanak majd, s elviszik a távoli tele­pülésekre is az irodalmi szín­padok tagjait, a műkedvelő együttesekét, a hivatásos mű­vészeket­cÁhoiizá élet titka Életerő, optimizmus és kiSenevenhárom év A falról megsárgult fényké­pek tekintenek ránk. Az ab­lakban régi imakönyv. Csöndesen ül özvegy Mol­nár Lajosné, fekete kendő­ben, fekete szoknyában. Mintha gyászolna valakit. Az arcát figyelem, ezt a halovány barnás-sárga arcot, amely ko­rát nem árulja el. Csak a sze­me körül látszanak a ráncok, meg a szája beomolva. Gyak­ran pislogva beszélget. Gon­dolatai nagyon értelmesen for­málják szavait. Ki hinné, hogy kilencvenhárom éves? Filmszerűen pergeti le előt­tem életének egyes szakaszait. Voltak kellemes és nehéz évei is. Legszívesebben a ményasz- szonyságára, legfájóbban férje halálára emlékezik. Tizenhá­rom gyereknek adott életet. Ma már csak három él belőlük. A többi? „A sors rendeltje völt.” — Mondja. I-Iűsz unokát és huszonhárom dédunokát mond­hat magáénak. Életkedvét, vidámságát a hosszú évek sem halványítot­ták el. Ma is olyan kedélye­sen mókázik a kis unokákkal, mint fiatal korában. Az egyik unokája mesélte róla, hogy legutóbb is a Mikulás szere­pét ő vállalta magára. Aztán még ma is felöltözik farsangi maskarának. És milyen ügye­sen. Ember legyen aki megis­meri, és utánozni tudja. A hosszú élet titkáról fag­gatom. — Hogy ml a titka? A mun­ka! Mert én egész életemben dolgoztam: A tétlenséget soha nem szerettél«. A télen még én vágtam tel a fát, nyáron meg kapálok. — És nem nehéz a munka? — Hát... hogyis mondjam csalt... nem olyan könnyű, mint fiatal koromban, de azért még elkapálgatok... — Hallom most beteg, mi a baja? — Én, beteg? — csodálko­zik. Majd hirtelen feláll és kiegyenesedik. — Ügy nézek ALEKSZANDR MSZIBOV: fordítottat SZATHMÁRl GÁBOR 54. — Mutassa meg az igazol­ványait. Aszker előhúzta a zsebé­ből és átadta az igazgatónak a személyi igazolványát, a gépkocsivezetői jogosítványát, a katonai igazolványát, s a kórház egy igazolását. — Maga megnézte ezeket? — kérdezte Khümetz az iro­davezető t. — Igen, igazgató úr. Khümetz lapozott égy Ide­ig az iratokban, aztán az asz­talra dobta őket. — Hová való? — Tessék, Igazgató úr. — Krieger egy teleírt papírlapot tett az igazgató elé. — Én részletesen ki kérdez­tem Heinrich Gubet, s ide le­írtam az egészet. — Kelet-Poroszország, — mormogta az ori'a alatt. Khü­metz. — Pillauból való? — Igenis, igazgató úr. Csak nem magából a városból, ha­nem vagy öt kilométerre at­tól délre. Apró kis települé­sek vannak ott elszórtan. Én a Zöllde nevű településről származom. Aszker határozottan vála­szolt. Nem félt, hogy hibázik, vagy belezavarodik a szere­pébe, noha könnyen megle­het, hogy az illető, akivel be­szél, véletlenül szintén ép­pen arról a környékről való. Pillaut is, Zölldét is alaposan tanulmányozta még Moszkvá­ban. Felkutatott róluk min­den apróságot. Ugyanilyen aprólékosan tudott beszélni Aszker a „családjáról” is. Ezenkívül a szovjet felderí­tő szervek nem hagyták ki a számításból, hogy a németek Kerimov -Cube ellenőrzésére utána nézhetnek a személyé­nek Kelet-Foroszországban. Ha élnek ezzel a lehetőséggel, altkor sincs vész: Pillauból kedvező válasz érkezik majd, bárki érdeklődik... —• Meleg Van most ott. a magú vidékén, —■ mondta az igazgató. — Meleg? Egyáltalán nincs. A tenger felől állandóan len­gedezik a szél, hozza a jó hús levegőt... — Nem úgy értem, —sza­kította félbe bosszúsan Khü- métz. — Meleg helyzet van. nehéz napokat él most át Poroszország, Gube. Aszker alig észrevehetően biccentett a fejével. — Valóban nehéz most ott, igazgató úr —-, felelte, — Ami igaz, az igaz. — És hogy kerül ide, a mi vidékünkre? — kérdezte Khümetz, miközben még egy­szer alaposan végigmérte az előtte álló jövevényt. — Magam sem tudom, igaz­gató1 úr. Az utolsó amire em­lékszem: az oroszok zuhanó- bombázójának éktelen zúgá­sa, s azután valami a fejem­hez csapódott... A sebesült­szállító kocsiban tértem esz­méletre Ismét. Hamburgba kerültem, a 22—40-es kór­házba Meggyógyítottak és idejöttem. Az „Ostburger Zeitunkban” olvastam az önök hirdetését. Szeretnék... — De miért nem megy ha­za. PiUauba? Khümetz észrevette, hogy a sofőr jelöli zavartan lehajtot­ta a fejét, vállait elernyeszt­ve előre engedte, s addig ökölbe szorított ujjait kien­gedte. — Beszéljen, — követelte Khümetz. — ön maga jegyezte meg, igazgató úr, hogy meleg most ott a helyzet, — mondta csendesen Asaker. — Nekem jócskán kijutott már a hábo­rúból. Nem megyek vissza PiUauba. Itt töltöm el ezt 3 néhány hónapot, amit még pihenésre szántak nekem. Hi­szen tudom nem teük bele fél esztendő se, és megint jön a behívó, -öltözhetek katona- ruhába. , — És miért nem maradt Hamburgban? — Ugyanaz az oka, igazga­tó úr. Nincs olyan nap, hogy ne látogatnának oda az an­gol, vagy az amerikai bom­bázók. Ég a kikötő, ég a vá­ró«. Hambungban, vagy Po­roszországban: teljesen egy kutya. — Henrich Gube, egyéb­ként szerencsés fickó. Burok­ban született, — szólt közbe Krieger. Khümetz értetlenül nézett az irodavezetőre. — Egy nappal azután, hogy Gube elhagyta a kórházat, — magyarázta meg előbbi sza­vait Krieger — a 22—40-es a levegőbe repült. — Igen... — dörmögte az igazgató. — De honnan tud­ja maga ezt, Krieger? — Aztán, hogy Gube je­lentkezett nálam, telefonál­tam Hanburgba. A parancs­nokság megerősítette mind­azt, amit most ő elmondott, Bár természetesen, ez még csak előzetes tájékozódás volt, küldünk nekik egy hi­vatalos megkeresést is. Oda és PiUauba. Khümetz. elgundolkozott. Aztán még néhány kérdést feltett Gubenak a katonásko­dásról, a családjáról, azok­ról a gépkocsi típusokról, amelyekkel eddig már dolgo­zott. Aszker válasza! világosak és pontosak voltak. Minden arról tanúskodott, hogy Gu­be kiegyensúlyozott ember, s Khümetz nem sokat kockáz­tat, ha sofőrjévé fogadja. Megszólalt a telefon. Az igazgató azonnal nyúlt a kagylóért — Khümetz, — mondta, s az arca nyomban felvidult örömében még a saékről is felállt — Üdvözlöm, Grup­penführer úr! — szólt nyá- jaskodva a kagylóba. — örü­lök, hogy hallhatom a hang­ját, s még jobban örülök, hogy nem felejti el a régi barátokat,!... Hét hogyne! Én is. Mondja, kedves Upitz úr, nem reggelizne esetleg ná­lunk? A feleségem boldog lenne... Sok a munka? Igen, igen, megértem. Hát mit csi­náljunk! Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez, ahogy keleten mondják... Ügy szeretném már látni magát, azonnal indulok. Khümetz letette a kagy­lót. Vidám volt, elégedetten dörzsölte a kezét, s mosoly­gott. Fütyörészve lépett ki az asztal mögül, hogy levegye a fogasról a kalapját. Aszker felsegítette az esőköpenyét. — Krieger, — szóit már az ajtóból — foglalkozzék ezzel az emberrel. Felvesszük próbaidőre. — Ne kezdjük meg már most a kipróbálását, igazga­tó úr? —- kérdezte Krieger. — Az új sofőr esetleg el is Vinné az igazgató urat. Khümetz megái'L s gon­dolkozva nézett Aszkerra. — Jól van, — mondta kis­vártatva. — Vezesse Gubet a garázsba, s álljon elő a ko­csimmal. Krieger és Aszker kiment a szobából. Aszker csakha­mar megjelent a főbejárat­nál az igazgató kocsijával. Khümetz már a járdán vár­ta. Az új sofőr könnyedé*- fékezett, kiugrott a kocsibó’ s kinyitotta a hátsó ülés rr táját az léatopiAtmV. — Az Abwéhr épületéhez — mondta Khümetz, miköz­ben beült. (Folytatjuk.) ki? Eltáncolnám magával a csárdást is. Mert azt nagyon szerettem táncolni. Csak úgy dőltek ki mellőlem az embe­rek. Ügy jártam mint a hót isten nyila... A meséskönyvet forgatja, nézegeti. — Nagyon szeretek olvasni. Ebből olvasok meséket a kis- unokáimnak. Hogy szeretik, egyem meg a lelkűket! Most jól érzik magukat, nem úgy miht én, az én időmben. Majd a régi ferenejóskás vi­lágról beszél. Meg a gyerekei­ről. Tizenhármat hozott a Vi­lágra, de egyiknél sem volt bába. De ezek a mai fiatalok,.. Ha égy kicsit betegek,- már az orvosért szaladnak... De ez így van helyén... — És a néni nem volt be­teg? — Egész életemben csak ta­valy - voltam először az orvos kezében — mondja büszkén. — Fát akartam vágni, közben el­estem. Megütöttem a csonto­mat — mutat a derekára — Lehet, hogy megrepedt, de eb­csont beforrad... Ettől még tu­dok majd kapálni! Aztán az italról beszélge­tünk. Dicsérem a híres sza- mosbecsi szilvánál inkát. Rám­néz, mosolyog. — Igen, azt mondják az él sokáig, aki a jó pálinkát sze­reti... Én egész életemben nem ittam egy kortyot sem. Hát tessék mondani melyik az igaz? Közben a konyhába megy, edényeket rak el. — Ne tessék már haragud­ni a rendetlenségért, de nem tudtam, hogy vendégem lesz; Most ebédeltem meg, a kls- unokám hozta. — Ki gondoskodik magá­ról? — Legjobban az unokáim — mutat a mellettem ülő fia­tal asszonykára. — Mert tet­szik tudni nyugdíjat is ka­pok... Meg. vari egy kis ker­tem tele almafával... Nem va­gyok én szegény. Tízezer forintom van a takarékban... Annak hagyom, aki gondo­mat viseli... Figyelem ezt a kedves kis öreg nénit. És irigylem is! Mennyi életerő optimizmus árad belőle, kora ellenére! Szereti a nagy családot, áz embereket. Mert úgy beszél és olyan tisztelettel adózik mindenkinek, mintha az egész falu, az egész Szamosbecs az ő gyermeke lenne. A küzdel­mes évek tanították meg er­re. Kilencvenhárom év! Sok­nak tűnik, de igazában csak az utolsó tizenöt évet élvezi. Hogyan? Döbbenek meg. De. megerősíti! Búcsúzunk A kézfogásnál megjegyzi: — Aztán majd tessék el­jönni u szá-adik évfordulóra is... Balint Lajos, 1963. április 6. 3

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents