Kelet-Magyarország, 1962. szeptember (22. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-23 / 223. szám

Pedagógiai tervezés az általános iskolában Windig nagyon sok panasz hangzott el azért, hegy az is­kolákban túltengett az admi­nisztrációs munka, s így a pe­dagógusoknak kevés idejük maradt magára a tanításra: az órákra készülésre, önműve­lésre, az is-kolai munka töké­letesítésére. Viszont minden­ki előtt világos, hogy az is­kolában a vezetői és oktató­nevelői munka sem folyhat ötletszerűen, anarchikusán, tehát szükség van bizonyos tervezési munkálatokra. De vajon ez nem válik egysze­rűen csak a szocialista építés más területén szokásos terve­ző munka gépies átmásolá­sává, Idegen területek elvi és gyakorlati tervezésének mec­hanikus utánzásává? Nem egyszer elhangzott ellenveté­sek ezek, amelyekre eddig azért nem lehetett megnyug­tató válását adni, mivel az is­kolai tervezés számos elvi és gyakorlati kérdése teljesség­gel kidolgozatlan volt. Az állami vezetésnek azon elve. amely a formalizmus és a maximaliamus ellem har­cot ámította középpontba, he­lyesen harcol az iskolai ad- wúnáKtráció egyszerűsítéséért. A szakszervezetnek az a fel­adatuk, hogy ehhez a helyes cdBwbüzéshez megfelelő gya­korlati segítséget adjanak. Éppen ezért helyeselhető a Pedadógtis Szakszervezet Köz­ponti Vezetőségének az a kez­deményezése. hogy egy olyan sorozatot indít, amelynek kö­tetei szilárd eszmeiséggel, elvi ■aonnpontóte gazdagságával, széles körű gyakorlati tapaszta­latokra támaszkodva segítik a gyakorlat mindennapjában ékő dolgozókat, pedagóguso­kat A megindított sorozatnak Tanuljunk egymástól a címe, s a most megjelent kötet ép­pen a fentebb említett ellen­érzések és bizonytalanságok leküzdését tűzte ki maga elé célúi (Kiss Gyula—Kiss Béla: Pedagógiai tervezés az általá­nos iskolában. Táncsics Könyvkiadó, Budapest, 1962. 27« oldal.) A kötet szerzői hosszú pedagógiai pálya ta- peszfcatatait gyűjtik össze, ala­pos előtanulmányok, s külön­féle művelődésügyi funkciók­ban szerzett benyomások, hal­lott vélemények, levezetett vi­ták eredményeinek birtokában. A kötet öt nagy fejezetre oszlik. A rövid elvi beveze­tés után világossá válik, hogy mit jelent a szocialista terv- szerűség speciálisan a pedagó­gia gyakorlatában. Helyes kritikával és önkritikával te­kint vissza a második fejezet a pedagógiai tervezés múlt­jára. A könyv kétharmadré- sze a továbbiakban konkrét gyakorlati útmutatásokat ad a pedagógiai terv elkészítésé­hez. Előbb itt is az elvi kér­déseket tisztázza (III. feje­zet: Az iskola pedagógiai ter­ve; annak céimaghatározó, helyzetelemző és feladat-meg­határozó része), majd az is­kolai élet egyes területein szükségessé váló pedagógiai tervezés részletkérdéseivel foglalkozik a negyedik feje­zet. Rendkívül jellemző erre a könyvre a szerzők szerénysé­ge, amellyel maguk igyekez­nek háttérben maradni, s té­nyeket, gyakorlati példákat és lehetőségeket sorolnak elő, hogy meggyőzzék olvasójukat; ugyanakkor nagyon fontos annak az elvnek az állandó hangsúlyozása, hogy az iskola pedagógiai tervezése nem az év eleji munkák egyik szük­ségképpeni feladata csupán, hanem ennek a tervezési munkának permanensnek, fo­lyamatosnak kell lennie. Mert hiszen ahogy a fejlődő gyer­mekhez al kalmazkodik az ok­tatás és nevelés minden eljá­rása, ahogy maga a neveié is változik és fejlődik pedagó­giai pályájának egyik állo­másától a másikig és így to­vább, ugyanígy a tervezésnek is ilyen folyamatos, az ered­ményekre építő, a hibákból okuló eljárásnak kell lennie. Biztos, hogy igen nagy ha­szonnal forgathatja ezt a most megjelet praktikus köny­vecskét az iskolai apparátus minden vezető embere, épp­úgy, mint valamennyi peda­gógus. i „*« ...... . tel! kapónk pályaaatat lezártok. Az értékelés szerint a legjobb írások szerzői: Torma Ferenc, Szilágyi Erzsébet Kótaj és Nc- messúlyi Zsolt Mátészalka. A többi levélírónak ezúton mon­dunk köszönetét fáradozásukért. A legjobb írások szerzőit juta­lomban részesítjük. Itt közöljük a legjobb leve­let. A pályázat célkitűzése sze­rint nem a stilisztikai, szépiro­dalmi jelleg döntött, hanem a mondanivaló súlyossága. Nem vagyok írói tehetség, de maga a pályázat címe, va­lamint az 1932-es idők bizo­nyára élő példa lesz amit it­ten leírok. Az apám 1892-ben látta meg a napvilágot a Szabolcs me­gyei Nagykálló községben. Szegényparaszt szülők gyer­meke volt. öten voltak test­vérek, ami arra enged követ­keztetni, hogy nem valami vi­rágos élete volt szülőknek, a gyermekeknek egyaránt Ma már csak emlékek fűződnek ahhoz, ahol az apám mint napszámos zsellér dolgozott a Horkovits főjegyző, valamint dr. Gréf állatorvosi kúrián. Bár én még nem voltam a világon, mert aki e sorokat írja, csak 1923-ban' láttam napvilágot szegénysorsban a nyíregyházi Erzsébet kórház­ban. Az öreg napszámos el­mondotta, hogy: a Horthy be­csület világba nem volt jö­vője a szegényembemek. A Kállai féle birtokon uradalmi cselédként dolgozott. Telt az idő, 1922-ben meg­nősült, maga az anyám szin­tén cseléd lány volt Nagykál- lóban éppen a Horkovits fé­le rezidencián dolgozott nap­estig. Szegényparaszti család gyermekei voltak valahonnan Tiszadob környékéről valók, de a zsellérek vándorlása közben ő Torontói megyében született. Egylovas sovány 16 hozta be az öreget 1928-ban Nyír­egyházára. Mihez kezdjenek, napokig nem volt mit enni. A kórházban volt egy Se­bők nevezetű kőműves em­ber, kinek apám valahonnan ismerőse volt.. Megszánta a családot, így kerültünk, illet­ve apám a kórház disznajá­hoz kondásnak. Kaptunk már lakást is a csürhék mellett. (Talán még most is áll), ezen időkben kb. 3—4 éves lehet­tem. Nekem csak az jutott osztályrészül, hogy a disznók között lehessek. Emlékszem; a moslékéi a kórház biztosította sertések ré­szére. volt eset rá, hogy egészben jött le a moslékkal a sülttészta féleség és azt az öreg kiszedte és ide adta ne­VÉGH ANTAL: ÄlfeffölVa rohan a vonat, belefúrja sötét testét az éj­szaka fekete sikátorjába. Ta­nyák, fájuk, sorompók marad­nak el mögötte, liheg, szu­szog, száguld egyre, s belsejé­ben utasokat rejt. Elsuhan a telefonoszlopok között s az utasoknak eszébe se jut kite­kinteni. Robog egyre, s senki sem hallja, hogy messze cseng utána a sin. Bent sárgára fes­tett fülke, középein út. Az út kettéosztja a fülkét, egyik sa­rokban egy legény, s a másik­ban társaság. A legény pa­raszt tizenhét év körüli sihe- der. szájában a harmonika, s egyre fújja. Fújja szakadat­lan, mit bánja, hogy amazok mit beszélnek. A másik sa­rokban két fiú és két lány. Alkalmi ismeretfcség. de össze­tartanak. mert Pesten dolgoz­nak mind a négyen. Gyári- munkások. fővárosiak, moder­nek. pantalósak, 6 nem pa­rasztok. Mit törődik ezzel a harmo- n$tcás legény! Az ablakok befagyva, néha he nyílik az ajtó, gőz csap ki a párás kocsiból, s hideg nyir­kosság tolakodik a puha me­leg helyére. A két lány egymás mellett, a fiúk velük szemben. A fiúk már cseréltek volna, hogy egyik üljön a lány mellé, s a másik lány üljön át ide. de a lányok nem mentek bele. így aztán csak a térdeiket dörzsölik ös»- sze, s az egyik fiú néha a lány ölébe hajtja fejét. A lány nem bánja. A nagyobbik fiúnak lite­res zöld üvegje van. tele víz­zel. Abból isznak, ha kifogy leszáll, s megtölti az állomá­son. A párasztfiú, — a harmo­nikát? — néha sóváfan nézi, de őt nem kínálják. Szégyell kérni. Bóbiskolnak— messziről jöttek, messzire mennek még. Ojra beszélnek, s bó­biskolnak megint egy sort A vonat zötvög. néha hosz- szjukat áll, ablaka bepáráso­dik egészen, befagy, lehetet­len kilátni rajta. Korácsonyra mennek haza, nagy csomagokkal, tele szennyessel a nagy csomag, és némi kis ajándékkal. Az egyik fiú karácsonyfát visz, nagyon félti. A sógora kislányának akar vele ked­veskedni! A lányok összeborutnak, karjukat egybefonják, úgy alusznak... vagy csak tetetik az álmot. A szent anyját int az egyik legény a másiknak, s szemével a harmani kás felé sandít ... nem hagyja ab­ba... a szent anyját nem ez, reggelig ... nem szakad meg a tüdeje... A lányok felnéznek. — Ilyet mondani! — mél­tatlankodik az egyik. A harmonikáé oda se néz, egyik nótát hagyja, a má­sikat kezdi. Saját önömére esináTja, mát bánja, hogy másnak telik-e benne ked­ve? Emezek újra bóbiskolnak, isszák a vizet a tóid üvegből, néha egymáshoz nyomják a térdüket, a lányok tűrik, de mást nem lehel. A vonat tó- työg, az állomásokon egyre mélyebbre fúrja magát a sö­tét sikátorba. A Harmonikas szája elé te­szi mind a két tenyerét, úgy fújja. Néha a tenyerét ki-ki engedi, mintha azon eregetné lei a hangot A lábával top­pant hozzá. Aztán a nyálat kiveri a harmonikából az ab­lakpárkányhoz. nyelvével megnedvesatt az. ajkát s már­is megint fújja. Édesanyáim eresszen fci hoz­zája Fáj a .szívem, majd meg hasad wfcána. Derekből is mozog, s ama­zok onnan a túlsóoldalrúi figyelik, hatlgatják, néha un­ják, néha kedvelik. A lányok jobban, a legények kevésbé! — Nem hallgat el ez a téeszcsé Trubadúr — mondja az egyik legény félhangosan. A Harmonikas rá sem be­derít — Csak legalább valami modemet játszana — húzza el a száját a szőkébbik lány ... mondjuk _ — Mondjuk? ... — kérdi az a legény, aki vele szemben m. — Mondjuk a romba neg­rát _ — Az is modem? — hóra a vaftlt a masfc bujt ótl él az (ip ám kém (hírős kalács), de ezt nem mondotta meg akkor, hanem csak a felszabadulás után. Emlékezetem szerint láttam j azt (abban az időben) ceig nadrág, ing nélkül, rossz ba­kancsából kilógott a kapca. Lábaszára térdig moslékos volt. sötétkék sure volt előtte, napbarnított sovány arcán a sok ránccal. Eladósodott a család is (mert akkor adtak hitelt is), kevés volt az apám keresete. Tudom azt, hogy a lámpa kormos fénye mellett beszél­gettek, én meg a sarokban egy girhes kismacskával ját­szottam. Nehéz az élet hé, mennél te is munkát keres­ni, mert ez a havi 16 pengő fillér nem elég a családnak! így történt az, hogy szegény jó anyám nyakába vette a várost munkát keresni. Em­lékszem. mielőtt elment, ke­zében forgatta piszkos cse­lédkönyvét, amit később én magam is elcsenVe kezembe vettem és sokáig nézegettem a besárgult fényképét. Tör­tént egyszer, hogy anyám munkát kapott a nagykorona mostani szállóban, mint mo­sónő. örült a család, örült az öreg, most már havi jöve­delem 40 pengő fillérre jött ki. Volt cipőm is meg ruhám is, de sajnos ez az ócska­piacról került ki, amit sze­gény anyám mondott el ne­kem. Jött az. J 932—33 idő, amikor i® nem volt munka- lehetőség. Mit tegyen, a nyír­egyházi erdőbe járt fát irta­ni, dücskőzni, résziben. Anyá­mat még megbecsülték mun­kájáért, mert 16 órát is dol­gozott (mert akkor nem volt még mosógép, csavaró, stb). Volt rá esett, hogy vasárnap is megettük a sóskrumplit íróval, amit én magam hoz­tam a tejcsarnokból. Eljött végre a felszabadulás ideje, de ezt megelőzően vol­na egynéhány epizódom az én magam sorsáról, amikor is munkasorba álltam. 1936-ban végeztem az iskolát a jelen­legi n. sz. iskolában. Kitűnő, jeles bizonyítványom volt, mind a VI. osztályig, csak éppen nem volt tehetség ta­nulni tovább. Jöttek a hetes­kedés idők, amikor én mint kifutó dolgoztam a nyíregy­házi Lakner féle üzemben. Itten volt borravaló és ma­gam is besegítettem a csalá­di élet konyhájára. 70—80 ki­ló kenyeret hordtam háton ki a reptérre, úgyszintén süte­ményt. 12 pengő fillér kere­settel. Három évi munka után átkerültem egy nagykereske­delmi vállalathoz, hetesnek. Itten már mint nagyobb fiú, kerestem 18 pengőt havonta. A felszabadulás után apám azonnal belépett az akkori MKP-ba, később MDP-be. Megváltozott az élet a csa­ládban. Az öreg arca szinte kisimult. Mivel korosodott, 1930-ben nyugdíjba ment az erdőgazdaságtól. Az 1949-es évben szegény anyám meg­halt, most már arra kerijlt a sor. hogy én magam is megnősüljek. Anyám halála után nagyon súlyos helyzetbe kerültem, ugyanis apám a megmaradt portát csúfosan elintézte. Ugyanis pénzt vett fel rá, öreg fejét az ivásnak adta. Fogyott a porta, én a MÁV-nál dolgoztam abban az időben. Alig tudtam megmen­teni két rossz ágyat meg egy sifonvt, a többi a részegség kontójára került, még a ház is. Mit. tettem ifiú feleségem­mel, aki várandós volt? El­hagytam az ősi házat, mert muszáj volt. Telt az idő, ami­kor láttam azt. hogy jön az öreg hajlott, dolgos alakja elés rossz gunvába bújva. Bejön; adi istent mond. Néz­tem az öreget, kérges büty­kös kezét, egy villanás alatt eszembe jutott fiatalabb, dol­gos alakia, esze, akarata, ne­kem pedig kijött a szemem­ből a könny. Hogy ne vegye észre az öreg meg az asszony, kimentem az udvarra, keres­tem az alkalmat, foglalatos­kodtam, hogy a sírást ne ve­gyék észre odabent. Nem volt káromra aztán apám a háznál, minden ké­mügyébe valót megcsinált, amolyan ezermester volt világ életében amúgy is. Későbbiek során elbeszélgette, hogy fiam tudom, hogy vétettem, neked meg családodnak, de annyi sok rossz után, meg aztán anyád... {s tudod elhalt, bá­natomban tettem amit tettem. Fogadj magadhoz, mert ne­kem úgysincsen senkim, sem­mim. Csupán annyija volt az iratai, ami egy befőttes gumi­val volt összekötve, féltve őrizte sárga, kopott cseléd- könyvét, katonakönyvét, no meg a piros könyvet, ahogy az öreg mondotta mindig ne­kem. Eljött 1955 tavasza, meghalt apám. Nem hagyott hátra nekem csak a szorgal­mát, szűkszavú beszédét, meg egy 1919-es fiatalkorú fény­képét, amit mai napig is őr­zök az újrendszerű, szépen berendezett lakásomban. Az élet megyen tovább. Mór nekem is vannak gyer­mekeim, három leány és egy fiú. A gyermekek már nem érzik a múlt piszkos mozza­natait, nem szenvednek hiányt semmiben; Ezek a gyermekek már nem a disz­nókannal játszanak, mint az apjuk jó magam. Van ruhá­juk, cipőjük és nem az ócs­kapiacról van véve. Elviszik az iskolába a jó uzsonnát, va­jat, jó szalonnát, nem hallják a szülők szájából, hogy nin­csen mit enni, vagy pénz nin­csen és bizony sokat meg­eszik a jó uzsonnát, nem utol­sósorban a tábla csokoládét. Kati lányom elmondotta eev- szer, a napra már nem em­lékszem, „aou, mostam nin­csenek szegény emberek az iskolában, meg aztán van sok építkezés és a bácsik milyen szépen járnak. Apu te, hogy mondhattad azt, hogy te mi­lyen szegény voltál, még ru­hád sem volt, csak egy kis mákos nadrágod volt” (ceig). Mit csinál ekkor az apa? Könnyezik, szóhoz sem jut egy darabig, látva ezt a gyer­meke, kérdően néz rá. hogy apu mi bajod van? Hát egy apát sírni is látnak? És las­san átmegy az emberen az a rossz emlék ideje és szépen megmagyarázza nekik, hogy fiam, régen hát hogyan is volt Most már csak a sírjuk be­szél, a régi szenvedés elmúlt felettük, bár élvezhetnék a jelenkor örömeit. Mostan pi­henne meg az öreg igazán, hej, de sokat láttam menni hajlott hátát, hóna alatt pisz­kos kendőben a tarisznya. Szólok az ifjúsághoz közte az én négy gyermekemhez is, becsüljék az öregeket, ha még rosszat is tesznek, akik gyer­mekek mindig mindent meg­tettek azért, hogy nektek bol­dogabb jövő, jobb élet és bol­dogság jusson osztályrészül és ilyen körülmények között építsétek a szebb, boldogabb szocialista hazánkat. Torma Ferenc — Azt tudom! — dicsek­szik az a legény, amelyik az előbb szólt Gyakran ját­szom— — Tudod? El tudod játsza­ni? — lelkesedik mind a két lány. — El hált, ha van tewno­rnka._ El kelt kérni!- Igen, de ki kéri el? A lányok nem, a fiúk lenézve tekintenék a legény­re. Ök nem kérik... ők nem kérik meg ezt a téeszcsé Tru­badúrt ... röhögnek rajta, de­hogy kérik. Ha akarják a lányok, kér­jék el ők! Akkor a legény egy pilla­natra abba hagy te a harmo-n i- kázást. Ojra odaverte, hogy csorogjon ki a nyál belőle. Az egyik lány váratlanul átszőtt hozzá: — A rumba negrát tudja? A legény oda fordította a fejét: — Hm? — A rwtrtba negrát... Nem szóit egy szót se, csak intett, hogy nem. A Búk éktelen röhögésbe törtek. Ez? hogy tudja? Ek­kora marhaságot..,! A Hány ezégyette, betevörö- eödött, úgy hallgatott. A két Bú és a kívülálló lány egyre kacagták. A belső, a szőkébbik az ab­lak felé fordult, mintha ki­felé nézne. Amikor újra ittak a aoM Svegből a szőke lánynak nem IoeBett. ' Megférem én a téeeacsést ■— mondta az egyik Bű, csak meg ne sértődj. Aztán elkezd­te azt a dalt dúdolni, amit a legény harmonika zott: — eü találja vinni keservesen meg fogom si­ratni! Dalolta a másik Bú Is. Akkor a Bú mókázni is kez­dett velük. Egyik nótából is játszott egy sort, utána meg egy másikból. Cserélgette, változtatta... A szőke lány kacagta, s a fiúk káromkodtak. — Kitol védünk! A harmonikáé legény oda se nézett. A fiúk »hogy újra kezdték, ő megint mást ját­szott. Egykedvűen, komoly arccal, magának való módon. A két fiút bosszantotta. Most már nem vártak, hogy mát kezd a harmonikáé, daloltak maguktól. De a harmonika mindig félre vitte őket. Ha a kisebbik fiú kezdte egy-két dallam »tán belefuttok. Pe­dig mindig ő akarta kezdeni. Végre aztán, hogy látta. így nem boldogulnak. mindig megmondta a nagyobbaknak, mit kezdjenek. A hármon ikás abbahagyta. Letette a hangszert az ablak előtti kisasztalra. Hátradőlt, s átfigyett most már emezek­hez. A fiúknak jókedve támadt, s néha a lányok is daloltak. A másik két sarokban az utasok aludtak, mintha nem zavarná őket semmi. — Jól játszott — mondta a barna lány, a harmonikáé felé intve. — Ez? — mondta ra a na­gyobbik legény. »**--- • VX_ . ra. m n . . ». ■ .na , o. ™ns ES JBBeSvT öBÄltflQttBBÄ« vei? Szájhermórvikáyal így játszani— — Te joibban tudsz? —kér­dezte a szőke lány. — Jobban? — intett a ba­rátjára. No, mond meg Lali! No, csak mond meg! Mond meg nyugodtan, éa hogy játszom. — Kitűnően! Pazarúf! Vagy még annál is jobban. Tibor művésze a szájharmoniká­nak! — Nem aaéttt mondom — folytatta a nagyobbik, de be­neveztem a „Ki mit tud" mű­sorra is! El is fogadták, meg­hallgatták, felléptettek volna, de nem mentem! — Nem mentél? — csodál­kozik az egyik lány! Ilyet tenni! — Nem mentem, mert szó­val, no, igen megmondhatom, egy asszony, akit régóta né­zek, akkor ment üdülni Mát­raházáira, s kihasználva a férjmentes napokat, és utána mentem. — Még ilyet! — áiméíko- diik szőke. Ezért elhagyni a „Ki mit tud”-inűsonban a fel­lépést! — Hisz ott is meg lehetett éppen mutatni, hogy ki mit tud — röhög a fiú. — Szemtelenek — mondja az egyik lány. — Na és megmutattad? él- celődik a kisebbik fiú. — Szemtelenek! — mondja a másik lány és elfordulnak, s zavartalanul néznek ki as ablakon. A vonat egyre tempóeab- ban zötyög, a kelletténél is jofaban fűt, s néha ha az ajtó kinyíll ik, büdös szénszag áramlik a levegővel. A sző­kébbek lény lába zsibbad, ki­nyújtja, a fiú ntegsamogatj*! s ha nagyon felnyúl a kezéig CMC. szeptember 23. UTASOK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents