Kelet-Magyarország, 1962. szeptember (22. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-20 / 220. szám

Folytatódik a Kuba-ellenes kampány

Lippman figyelmeztet a katonai kaland

veszélyeire

Ar Egyesült Államokban folytatódik a mesterségesen szított Kuba-ellenes hadjárat. A kampány legújabb fejleménye George Smothers szenátor határozati javaslata, amelyet a szenátus külügyi bizottsága elé terjesztett. A javaslat felszólítja az Egyesült Államokat, ismerjen el egy „száműzetésben lévő kubai kormányt’ acélból, hogy az Egyesült Államok és más országok pénzügyileg támogathassák, kiképezhessék és felszerelhessék a Castro-elle- nes menekülteket.

Az amerikai szenátor szerint „katonai akcióra is szükség lehet, de kívánatosabb lenne, ha ezt a latin-amerikai országok és nem pedig az Egyesült Államok indítanák el”.

Dirksen szenátor azzal a nevetséges állítással hozakodott elő, hogy Kubának nincs joga támogatást elfogadni az Egyesült Államokon kívül más országoktól. Dirksen kijelentette, a Kubának nyújtott szovjet segítség „nemcsak az Egyesült Államokat, hanem az egész nyugati féltekét veszélyezteti”.

Kitchin képviselő viszont arra szólította fel a washingtoni kormányt, hogy vonjon szoros blokádot Kuba körül.

A képviselő sajnálkozott amiatt, hogy az Egyesült Államok még „nem fejtett ki elég nyomást azokra a nemkommunista országokra, amelyek kereskednek Kubával”.

Kedden az ENSZ 17. ülésszaka megnyitásának napján tüntetés zajlott le az Egyesült Nemzetek székháza előtti téren. A tüntetők transzparensei a következő jelmondatokat hangoztatták: „Véget kell vetni a Kuba-ellenes provokációknak!” A tüntetők röplapokat terjesztettek és ezek hangsúlyozzák, hogy a Kuba- ellenes támadás katasztrofális következményekkel járna az Egyesült Államokra.

Az Algériai Kommunista Párt táviratot intézett Fidel Castro kubai miniszterelnökhöz. A távirat hangsúlyozza, hogy az Algériai Kommunista Párt mindent megtesz azért, hogy „Algéria népe és kormánya ugyanolyan mértékben segítse a Kubai Köztársaságot, mint ahogyan az támogatta az algériai felszabadítást harcot’.

A Prensa Latina jelentése szerint 1500 amerikai egyenruhába öltözött kubai ellenforradalmár érkezett a múlt héten a Panama-csatorna övezetébe. Panama — hangsúlyozza a Prensa Latina — egyike azoknak az országoknak, amelyeket az Egyesült Államok hídfőállásként akar felhasználni a kubai nép ellen irányuló új fegyveres támadásra. ugyanúgy, mint annak idején Guatemalát és Nicaraguát.

A New York Herald Tribune közli Walter Lippman- nak, a neves amerikai szemleírónak az Egyesült Államok kubai politikájával foglalkozó cikkét. Lippman nem száll síkra az Egyesült Államok Kubával szemben ellenséges politikájának megszüntetéséért és a két ország közötti kapcsolatok normalizálásáért. Kijelenti például, hogy a népi Kuba „kellemetlen” az Egyesült Államok számára és megelégedéssel állapítja meg, hogy az amerikai kormány a Kubai Köztársasággal szemben „csaknem mindent megtesz, ami módjában áll, csak éppen a háborúig nem megy el”.

A szemleírő azonban számításba véve a nemzetközi erőviszonyokat, figyelmeztet azokra a veszélyes következményekre, amelyekkel — elsősorban az Egyesült Államokra nézve — járhat mindennemű katonai kaland a népi Kuba ellen. Nyíltan kimondja, hogy az ilyenféle akciók „háborús cselekedetek" lennének.

Lippman tisztában van azzal, hogy tarthatatlan és veszélyes az az Egyesült Államokban elterjedt nézet, amely szerint az amerikai kormánynak joga van bármilyen lépést tenni Kuba ellen, a Szovjetuniónak pedig nincs joga ellenintézkedéseket tennie az Egyesült Államok Nyugat-Berlinben, Törökországban, Thaiföldön. Dél-Viet- namban. Japánban és a világ más területein elfoglalt katonai állásai ellen. „Az ilyen nézet — hangsúlyozza — nem áll ki semmilyen kritikát’.

— A Kuba-ellenes intervenció — írja Lippman — kétségtelenül háborús cselekedet lenne. Az Egyesült Államok természetesen, könnyen megnyerné a háborút Kuba ellen. De mi nem lehetnénk meggyőződve arról, hogy sikerülne elhárítanunk azokat a megtorló intézkedéseket, amelyekre saját magunkat kárhoztatnánk például Berlin ellen, Törökország ellen, vagy. Irán ellen irányuló intézkedéseket.

Ne álltassuk magunkat. Nem viselhetünk megelőző háborút Castro ellen — hangsúlyozza a szemleíró, — csak ha kimondjuk azt a szabályt, hogy a megelőző háború olyan jogos eszköz, amelynek alapján harcolni lehet a mi katonai állásaink ellen Berlinben, Törökországban. Iránban, Pakisztánban, Thaiföldön, Dél-Vietnamban. Formózán, Okinawán, Dél-Koreában és Japánban.

Az Egyesült Államokban hallatszanak olyan követelések, hogy alkalmazni kell a hírhedt «Monroe-elvet. Lippman ezzel kapcsolatban így ír: nem alkalmazhatjuk ezt az elvet. Hogy miért? A Mon- roe-elv úgy hangzik, hogy európai hatalom részéről mindennemű beavatkozás a mi féltekénkén az Egyesült Államok iránti barátságtalan magatartás megnyilatkozása

lenne. Ez az amerikai állítás azonban — s itt van a dolog lényege — azt is jelentené, hogy le kell mondani a keleti féltekén lévő amerikai érdekekről.

A Mon roe-el vnek ez az

alaptétele érvényét vesztette a XX. században két világháborúban, a koreai háborúban és a hidegháborúban. Nem folyamodhatunk a Mon- roe-elvhez, ha nem akarunk beleütközni abba a kérdésbe, hogy mi mit keresünk Európában és Ázsiában.

El te karcol a

Kommunista Párt

Berlin, (TASZSZ)

Az illegalitás nehéz körülményei között is él és harcol a Német Kommunista Párt, sőt az utóbbi időben láthatóan megélénkült tevékenysége. A párt egyik legutóbbi akciója az volt, hogy Münchenben és Augsburgban röplapokat osztogatott, harcba szólítva a népet az NSZK atomfelfegyverzés ellen.

A hatóságok is elismerik, hogy növekedett a párt befolyása a munkás tömegekre. Willy Weier, Eszak-Rajma Veszfália tartomány belügyminisztere egy sajtóértekezleten kijelentette, hogy csupán ebben a tartományban a kommunista pártnak jelenleg 92 különböző sajtókiadványa terjed az üzemi dolgozók között.

— Engedjetek ki a Közös Piacra, gyerekek!

(Endrődi István rajza)

Francia lapok a TASZSZ-nak De Gaulle nyugat-németországi látogatásáról kapcsolatos nyilatkozatáról

Párizs, (MTI):

A francia—nyugatnémet katonai szövetkezés szovjet bírálata élénken foglalkoztatja a francia sajtót A lapok ismertetik a TASZSZ ezzel kapcsolatos nyilatkozatát, és még a Szovjetunióvá! nem rokonszenvező polgári sajtó is rámutat: a Szovjetunió és

Franciaország viszonyának romlása De Gaulle nyugat- németonszági útjának elkerülhetetlen következménye.

— Nem kétséges, — írja a Combot, — hogy De Gaulle- nak a Bundeswehr tisztjei előtt elhangzott beszédei, valamint a német fiatalságnak veszélyesen hízelgő szavai jogos bizalmatlanságot keltettek Varsóban, Prágáiban és Moszkvában. Keserűséggel látják, hogy Franciaország biztosítékokat nyújt bizonyos nyugatnémet irredenta köröknek.

A Le Monde moszkvai tu-, dósítőja a TASZSZ-nyitetko- zatot kommentálva rámutat: az elsőszámú vádlott Francia- ország, nem pedig Nyugat- Németonszág, amelynek „agresszív és militarista" politikája a Szovjetunió szemében közismert A tudósító kiemeli, hogy a szovjet nyilatkozat nem kifogásolja a francia-német kibékülést, hanem a francia-nyugatnémet vezetés szov- jeteüenes irányzatát tbééá el.

Danilo Dolci, Lenin-bek edíjas olasz íré éhségsztrájkba kezdett, tiltakozásul az olasz kormány halogató politikája miatt, amelyet az új öntözőrendszer létrehozása ellen kifejt. Az új duzzasztó gát 25 0 00 acre földterületet látna el vízzel és biztosítaná a lakosság ellátását.

Slraues feladata az afomfegyverkezés megvalósítása,

ismeri be a nyugatnémet nagyipari körök lapja

Bonn, (MTI): I telni, hogy az Egyesült Államok európai partnerei írás- A Deutsche Zeitung, a nyu- ban leszögezett vétójoggal gatnémet nagyipari körök szó- rendelkezhessenek az ameri- csöve, szerdai vezércikkében : kai atomfegyvereknek terüle- lelkesen üdvözli Straussnak tűkről való kivonása ellen,

azt á bejelentését, hogy megmarad a bonni hadügyminisztérium élén és azt hangoztatja, Straussnak ez az elhatározása annál is inkább üdvözlendő, mert hiszen a hadügyminiszterre a most következő hónapokban fontos és nehéz feladatok várnak.

A gyáriparosok szövetségének lapja nem titkolja, hogy e fontos feladat alatt elsősorban az atomfegyverek fölötti rendelkezés megszerzése értendő. Ez azonban a lap szerint még csak távlati cél és annak eléréséig valamiféle „közbeeső megoldást” kell találni. „Erről a közbeeső megoldásról volt szó Gi Ipa trie amerikai hadügyminiszter-helyettes bonni látogatásakor éppúgy, mint azon a megbeszélésen, amelyet Adenauer kancellár a Como-tó partján folytatott Spaak NATO főtitkárral és Norstad tábornokkal. a NATO-haderők távozó főparancsnokával."

A Deutsche Zeitung a továbbiakban arról ír, hogy a NATO decemberi konferenciáján fel fogják vetni ezt a kérdést és azt fogják köveezenfelül pedig „minden konkrét esetben beleszólási joguk legyen az atom-tűzpa- rancs kiadásánál”.

A Deutsche Zeitung ezután nyíltan elárulja, hogy e „közbeeső megoldáson" túlmenően Bonnak távolabbi tervei is vannak, amelyek szoros összefüggésben állnak a Bonn— Párizs tengely megerősítésével.

A politikai unjó egy napon lehetővé teszi majd a brit és francia nukleáris potenciálnak európai atomhaderővé való összevonását, ami enyhíteni fogja Európa függőségét az amerikai elnöknek attól a hajlandóságától, hogy távolsági rakétákat és hidrogénbombákat vessen be az óvilág védelmében. Csak ennek az állapotnak elérésével fog majd igazi partneri viszony kialakulni a jelenlegi függőség helyett.

„Végső célként a lap azt tűzd ki, hogy „olyan formulát kell majd találni, amely az amerikai elnök jelenlegi döntési jogát közös amerikai- európai felségjoggá változtatja majd át”.

.. v.l

Agresszió — gazdasági mezben

Ismerik, ugye, a Rá Masa- babánkat Igen, azt a pirospozsgás, fejkendős, harang- szoknyás baba-kollekciót,

amelyben vagy féltucat baba van egymásba rakva, a parányitól az egészen óriásiig. Nos, bennünket mindig erre emlékeztet az Európai Közös Piac, vagy másként a , .hatok Európája”. Itt is az a helyzet, hogy a kisebbet elnyeld a nagyobb, s az egész felett a Német Szövetségi Köztársaság uralkodik.

Poljanszkij, az Izvesztyija szemleírója ólt ezzel a hasonlattal, amikor Brüsszelben járt és az „Egyesült Európa” apparátusának néhány vezetőjével beszélgetett Az európai politikusok udvariasan mosolyogtak, mintha valami számukra kevéssé érthető viccet hallottak volna, pedig a - hasonlat a tőkés világ egy részét átfogó integráció leglényegesebb vonását emelte ki, amit

— a körvonalaiban máris felismerhető komplikációk miatt

— aligha szabad megmosolyogni.

Az a hat európai tőkés ország, amely pillanatnyilag teljes jogú tagja a Közös Piacnak — a Benelux államok, Olaszország, Franciaország és az NSZK — mind aláírta az északatlanti paktumot és ezzel a NATO tagjaivá vált. S ámbár a NATO tagságát tekintve bővebb szervezet, mint a Közös Piac, mégis ennek a hat államnak a római szerződésben rögzített szoros összefogása a NATO sajátos gazdasági alapjának tekinthertő. Hogy ez a katonai paktum erősen rányomja bélyegét a Közös Piacra, az a felületes szemlélő előtt is világos. Egyetlen adat jól szemlélteti ezt az összefüggést. A Közös Piac hat tagállama 1958 és 1961 között 25,6 százalékkal növelte közvetlen katonai kiadásait, s Nyugat- Németország 1961-ben ötven százalékkal költött többet fegyverkezésre, mint 1957-ben. Az 1963. évi költségvetés, amelyet a napokban hagyott jóvá a Bundestag, körülbelül 3 milliárd márkával emeli a tavalyi katonai költségvetést. Ez az intenzív fegyverkezés megmutatja az integráció belső természetét, agresszív lényét. De érdemes arra is utalni, hogy eltekintve e nemzetközi életre gyakorolt negatív hatástól, a „több ágyú” elv gyakorlati érvényesítése a Közös Piac-országok gyors gazdasági fejlődését is gátolja. Hiszen a hatok konjukturális viszonyai éppen azért voltak jobbak az amerikainál vagy az angolnál, mert később kezdték ás kisebb mértékben folytatták a fegyverkezést. Ma azonban már ilyen „szemrehányás” nem érheti a hatokat sem Washington, sem London részéről. Sőt, a Közös Piac legfőbb tartalmává vált a fegyverkezés, méghozzá annak legkorszerűbb és legveszedelmesebb válfaja: az atomfegyverkezés, amelyet az Euratom nevű fiókintézmény révén tettek közös vállalkozássá.

De Gaulle francia köztársasági elnök nyugat-németországi körutazása, ha a látványos külsőségektől, a tábornok német-barátságának tüntető megnyilvánulásaitól — a német nyelvű köszöntőktől és német őseinek felemlegetésétől — eltekintünk, legelsősorban azt célozta, hogy a közös francia— nyugatnémet atomfegyverkezés útját egyengesse. A franciáknak már van atombombájuk, a nyugatnémeteknek van pénzük — ha e kettőt egyesítik, egy-kettőre megteremthetik a hőn vágyott önálló atomütőerőt. Hamburgi beszédében egészen nyíltan szólt erről az elgondolásról De Gaulle elnök. S hogy mire kell a nyugatnémet—francia unió és milyen célt szolgál majd az atomütőerő, azt a francia és a nyugtnémet kormány politikájának ismeretében eddig is sejthettük. De Gaulle azonban minden kételyt eloszlatott, amikor arról beszélt, hogy Európának egészen az Uraiig egységessé kell válnia, természetesen francia vezetés alatt. Ez félreérthetetlenül azt jelenti, hogy a tábornok ha nem is terminológiájában, de tartalmában magáévá tette a nyugatnémet imperializmus területi követeléseit, sőt most ő emeli magasra a saovjetelle- nesség zászlaját.

A Közös Piacot, a magvát (képező francia—nyugatnémet összefogás, amely a modem „szent szövetséggé” teszi. Nyu- gat-Európa két legreakciósabb rezsimje, a köztársasági mezbe öltözött francia és nyugatnémet monarchia hadat üzent nemcsak a szocializmusnak, hanem a polgári demokrácia intézményeinek, a parlamentnek, a gyülekezési, szólási és sajtószabadságnak is, amelyet a kapitalizmus amúgy is megnyomorított és önmaga árnyékává silányított. Jóllehet a Közös Piac a konjunktúra áldásaiból néhány morzsát hullat a dolgozó osztályoknak is, valójában azonban mélyen antiszociális egyesülés, a monopóliumok összefogása mindennemű társadalmi haladás, a legparányibb szociális reform, a nemzetközi kapcsolatokban a reálpolitika felülkerekedé- sének megakadályozására.

A Közös Piacnak pontosa» ebben van az óriási vonzóereje a tőkések szemében. A kívül rekedt országok kapitalistái — gondolok főként az amerikaiakra és az angolokra — elsősorban ezt a politikai oldalát becsülik a Közös Piacnak s ezért hajlandók bizonyos gazdasági áldozatokra is. A komplikációk azonban itt, ezeknek az áldozatoknak a mibenlétét és mértékét illetően jelentkeznek a legélesebb formákban. A Közös Piac révén Bonn és Párizs erősebbnek tudja magát Londonnál és nagyjából egyenlőnek véli együttesét az Egyesült Államokkal. Angliától tehát feltétel nélküli behódolást követel, az Egyesült Államokkal pedig lépten-nyomon érezteti, hogy az erők nivellálódtak, tehát vége az óceánon túli parancs- uralomnak.

Anglia csatlakozási szándéka és igyekezete drámai eseményeket indított meg. A brit nemzetközösség tagjai attól félnek, hogy London velük fogja megfizettetni a belépti díjat, s ezért biztosítékokat követelnek. A Közös Piac nagyvadjai — a franciák és a nyugatnémetek — semmiféle kedvezményt nem hajlandók biztosítani a szigetország részére. így a Macmillan kormány roppant nehéz helyzetben van. A brüsszeli tárgyalások a csatlakozásról zsákutcába jutották, mert a franciák és a nyugatnémetek keveselték az angol „engedékenységet" a nemzetközösségi kormányok viszont, miként ezt a viharos londoni miniszterelnöki konferencia jelzi, sokalják Anglia engedékenységét. Ráadásul ez a huzavona a hatok táborában is bizonyos polarizációt idézett elő: a Benelux országok és Olaszország ragaszkodik Anglia belépéséhez. Részint azért, mert ebben látják a legfőbb biztosítékát annak, hogy a közösség nem válik angolszászellenessé, másrészt szerintük Anglia ellensúlyozni tudná a frank—germán hegemóniát.

Az Egyesült Államok is érzi a Közös Piac kettősségét. Nagy erőfeszítéseket tesz, hogy Anglia belépését megkönnyítse, s óriási tőkéket fektet be, hogy a Közös Piac erődjén belül szilárd állásai legyenek Washington diplomáciai húzásait az a felismerés diktálja, hogy most már nem 5 szab törvényt Nyugat-Európa- nak. Éppen ezért ügyel olyan féltékenyen egyetlen hatalmi jelvényére: a nukleáris fegyverekre.

A Közös Piac tagadhatatlanul agresszív szervezet* amely nemcsak megkülönböztető kereskedelmi intézkedése't, hanem katonai eszközeit is a szocialista világ ellen far- díja. De ez az integráció egyúttal megbontja a tőkés világ rendjét is, kiélezi az ellentéteket, polarizálja az erőket, s meggyőző erővel bizonyítja a lenini tétel igazságát: az európai egyesült államok kapitalista viszonyok között mélységesen reakciós eszme, amely csak gondot es bajt hoz az emberiségre.

Zala Tárni»