Kelet-Magyarország, 1962. augusztus (22. évfolyam, 178-203. szám)
1962-08-12 / 188. szám
ÉLETFORMÁNK A napokban Demecserben lapunk néhány olvasója elmondta, mit szeretne olvasni az újságban. Valaki azt is mondta, hogy színház-, film- és televízió kritikát is közöljünk, többet mint eddig. Televízió kritikát? Egy faluban? Igen, Kiderült, hogy a községben! mintegy hatvan készülék van, és átlagosan 6—8 néző jut égy készülékre. Ez legkevesebb négyszáz állandó néző! Demecserben! Gyakran tartogat ilyen meglepetéseket életünk, mert bár a hétköznapok egyszerű sorában nehezen vesszük észre, megszokott — rohamosan változik. Régebben JSCtara egy igen szellemes rövidfilmet, amely felvételekkel bizonyította, hogy megváltozott az élet üteme, A mai ember lényegesen gyorsabban jár, gyorsabbon! eszik, általában tevékenysége élénkebb, határozottabb. Ügy is mondhatnánk; türetmetteraébb. Ez a türelmetlenség jó értelmű. A jó értelmű türelmetlenség diktálja a fokozottabb munkatempót, a bajok, bibék ostorozását, éleszti, forrósí tja azt a szellemet, amely mindig szebbet, jobbat kíván a rosszabb, az elavult helyébe, ökörrtó- fülpösön a művelődési ház életének hiányát azzal magyarázzák a pedagógusok, hogy a dolgozó parasztcsalá- dok otthona már kényelmesebb, szebb, melegebb, mint az egyszerű berendezésű művelődési terem. Nem egyforma erejű és szintű a változást sürgető türelmetlenségünk. Ma még inkább az „én* sürget, mint a „mi”. De a v™” már számtalan iskolát, művelődési házat, járdát és ki tudná megmondani, rrn mindent épített, közös türelmetlenséggel! A mi-ben benne van az én 1st a mi életformájának változása, gazdagodása az enyém is, többé nálunk nem lehet az én-t elszakítani a mi-tői. Nyugati kapitalista országokban ugyan divaton szemléleteket faragnak erre, az én egyedülvaló- ságát, magányosságát hirdetik. De nyugaton! is cáfolatot ad erre az embertelen és hazug állításra maga az élet Igenis, megmutatja, hogy az emberek közös vágya, akarata létező jelenség, s ezzel szembe állni csak időlegesen lehet. Mi más, ha nem a közös szándék vezetné a sztrájkokat, s hogyan' győzhetett volna a kubai forradalom, hogyan szabadult volna fél Algéria? V áltozott az Set üteme, T mindnyájunk életének ütemes. Tevékenységünk gyorsabb, határozottabb. Mert céljaink vannak. Célok, amelyek eléréséért érdemes és jó küzdeni. Elérhető célok Hiszek abban, hogy nincsenek elérhetetlen célok, ha azért nem egy ember, hanem egész társadalom harcol. Annál az egyszerű oknál fogva hiszek ebben, hogy ha van képességűnk célokat látni és kitűzni, van képességünk ezeket el is érni. Nem tudom, volt-e nehezebb cél valaha is az ember előtt, minthogy repüljön, akár a madár, amelynek szárnya van. És ma már űrrepülő hősök útjának lehetőségét teremtette meg a közös szándék, és űrrepülő hősöket nevelt. A* orvosok tudomártyos megállapítását minden szülő igazolhatja: a gyermek akkor boldog, ha tevékeny. A játszó, faragó, valamivel foglalkozó gyermek: elégedett. Kicsiben igaz a gyermekekre, de nagyban igaz az egész emberiségre is. A közelmúltban jártam egy szociális otthonban. Nagyon szép környezetben élnek ott az öregek. Kitűnő az ellátásuk. Éppen meleg nap volt, hatalmas platánok árnyékába heveredtek le többért. De bármennyire is „paradicsomi” állapotnak tűnik, valami hiányzik az életükből. Amit aztán igyekszenek is pótolni. A munka. Ezért kapálgatnak, tesznek vesznek a kertben, apró, de fontos célokat tűznek maguk elé Szörnyű lehet a céltalan élet! Ne higgyük hogy ezek az öregek céltalanok. Az egyik idős néniért eljött a lánya, veje és unokája. Ki akarják vinini az otthonból, magukhoz. Munka vár rá. Jön a másik unoka is. Milyen boldog volt az idős asz- szony! És hogyan irigyelték őt ezért öreg társai! Hiszen rá szüksége van valakinek, valakiknek munkája . célért küzd, és ha talán nem is lesz olyan jó a koszt, kényelmes az ágy, és elfárad naponta sokszor, értelme van minden hétköznapnak értelme van az életnek A kicsi magban benne van az egész fa szívós növekvése, minden, ami ét küzdeni, tenni akar, teremteni, munkálkodni, jVI egváftozott életünk üteme. Gyorsabb. Elevenebb. Többet akarunk tenni, nagyobbak céljaink és mégis közelebbék. Életformánk alapja lett a tevékeny élet. Sipkay Barna Ebéd után.*. A nagyhalász! Petőfi Termelőszövetkezet kertészeti munkacsapatában dolgozik Kas Mária, Hegyes Gizella és Kovács Erzsébet. Ebéd után szívesen nézegetik olvassák a Kclet- Magyarországot. A Hudson-öböl ß'. Oriásmeteor becsapódási helye? Kanadai csillagászok és geológusok merész tervvel léptek a nyilvánosság elé, több ponton le akarnak fúrni a Hudson-öböl fenéktalajá- ba, hogy meggyőződjenek róla: a megközelítően kör alakú öböl nem volt-e eredetileg egy óriásmeteor becsapódási krátere? Amióta az észak-kanadai Sziklás-hegy- ségben 1949-ben egy szabályosan kerek tavat fedeztek fel, amelyről a meteorit származást kétségtelenül megállapították, a kanadai tudósok és tudományos intézmények fontos kutatási területe az ast- roblémák (csillagsebek) vizsgálata. A kanadai szakembereket tervük megvalósításában nemcsak a Föld felszínének kialakulására vonatkozó körülmények felderítésének vágya vezeti, hanem nemesfémek felkutatása is. A többi között régi archívumok tanulmányozásával folytatott kráterkutatásnak idáig két konkrét eredménye van: a brenti és a hollefordi astroblémák esetében megállapították, hogy ott a fenék kőzetét több száz méter mélységig a kozmikus térből eredő, de közelebbről még nem ismert erők dúlták fel. Az e mélység alatt fekvő kőzetré- tegék érintetlenek maradtak, jeléül annak, hogy idáig nem hatolt el a megrázkódtatás. A csillagsebekbe illő meteorit részeit azonban nem találták meg. A szakemberek emlékeztetnek arra, hogy ugyancsak nem leltek meteorit darabokat az astroblémának felismert Tunguz-kráter, valamint az Arizona-kráter esetében sem. (Ez utóbbi színhelyén, az egy kilométer átmérőjű kráter nehezen hozzáférhető rétegeiben egy vállalkozó nagy befektetéssel platina és nikkel után kutatott — hiába.) De vannak bíztató eredmények is. így egy amerikai geológus egy astrobléma helyén fedezte fel a coesitet, Vincéé György : Sógor bácsi A falában „öreg apám5,-nak hívják. ^ Anyámnak mindig „Kedves sógor bácsi* V#tt» A kilencvennyolcat már elkerülte, mint a kilencvenhét ez is úgy elkopott. Kijár a szőlőbe és hű társát — bütykösét — elviszi. Talán két pohár kadar között a világot kémleli, még mindig. Mert mióta jó Regina asszony elment, a sok-sok gyerektől, családtól, tőle is =?é s ott fent étí életét, nehezen bajlódik egyedüL Igaz, unokái és a dédek, körbeülik néha. Van közöttük egy ács, mérnök, s az a másik; „Olyan fébt^ kenyeret nem érdemel!” — így mondja, de mérge eltűnő, pedig dús fekete haját kifakította az idő és most már mindenképpen nyűg a gyerekek nyakán. „Bizony!” *— kiált, s hadakozik fürgén, cseppet sem öregen* „Én tizenkét gyereknek szegtem meg naponta kenyerem, és egyik se éhezett! No, no! Bár igaz, rongyosság, — az volU De ellene vajh’ mi tehettem, ha az élet fránya volt??” Akadozik, azért értem, mit mondani akar.„Tudod, nyáron nagy hőségben, tarlón csúsztattam a lábam, hogy az éles sarjú föl ne bökje.- Ah, nem jártam bálban!** (Bánt, hogy elfáradt füle félre érti halk kérdésemet. S tálán látásával is jócskán baj van. Meg bizton lehetc kutya nehéz már ■— csak úgy ^ mindent visszaidéaii.) i,Télen az erdőre! Oda jártam, hogy tüzelő legyen. Nem, nem úri fát, hanem csak a véknyát, azt adták nekem.** — Mondja, beszéli egyre folyvást, bár ezt én is ismerem, szavaiból mégis újra előlép a történelem: A közelmúlt, mit sokan szívesen elfelednek. ^Péter bácsi! Ml hát a hosszú élet titka?** — kérdezem. „Nem más az fiam” — s erősen rámnéz —, „mint a munka-értelefl^ mert rigóként repül az idő, ha szereted a dolgot. Meg a becsületén ne ejtsen az ember soha foltot, akkor elszaladnak az évek észrevétlenül. Most is megteszem még a házkörüli dolgok apraját, csak a fiam zsörtölődik, nem tisztel már engem: apját? Szóval ez fáj, s inkább az nagyon, hogy sob’sem kapálhatok. Az kellene!” — és lélegzik, remeg. — „Cudarul fáj e bot, mert mindig vele kell járni— Futni, hűm.- nem szabad, Pedig hidd fiam oly szíves-örömest lennék én velük. Ügy egyben, a többivel. De félek, hogy az idő elüt. Múltkor az elnök mondta, a Sós gyerek. Ügy bekiabált; „Gyűjön zsákolni bátyám! Hisz' tudom, magának az se árt,1* Bár úgy lett volna, de a szeme sarkából nevetett— Így aratás- meg szüretkor mozdul bennem a fájdalom, hogy nem lehetek köztük. Ez, ez a keserves bánatom. Vágnám én, így ni!” (S mutatja, mint vágott rendet valaha* de felnyög, mert kerékként nyikordul dereka.) „Haa, ácsi! Látod, az évek, hogy elszeleltek?” A faluban „öreg apáménak hívják. Anyámnak mindig „kedves sógor bácsi” volt. S érzem, véréből én is örököltem, — melyet megfestett az életértelem —* a munkaszeretetét; egyetlen jussom szívesen és büszkén viselhetem, 1962. augusztus 4. JAKUS Gyermekkorom óta kíváncsi voltam Jakusra. Miközben képzelő erőmmel igyekeztem kielégíteni telhetetlen kíváncsiságomat, ő is megjelent előttem. Valahogy így: sistergő, izó vasat merít hatalmas kanállal egy üstből, vendégoldalnyi karján feszül a hús, szikrák tűzijátéka világolja be óriás vállát, oszlopos termetét. Legszívesebben mesét költöttem volna róla, melyben háromszor szelídíti meg a tüzet, amíg elnyeri a dúsgazdag király leányának a kezét Húsz évnél is többet vártam erre a találkozásra, s most, hogy itt áll előttem ez a szabolcsi kohász, — egy a megÄ dolog úgy kezdődött hogy Sramek többször felajánlotta Kottáinak, üljenek le a hivatali idő után egy órácskára valamelyik eszpresszóban. Koltai három éven át udvariasan és a legkülönbözőbb kifogásokkal tért ki az egész eszpresszót betöltő, Sremekkel egybekötött, vidám egyópás unalom elől. Aztán már nem lehetett tovább húzná az ügyet. Sramek az utolsó meghívást csaknem ultimátumszerűén közölte, és Koltai megtört. — Egye fene, essünk túl rajta! — mondta. Természetesen magában'. Fennhangon kijelentette, mennyire boldog, hogy végre sor kerülhet a nagy ki- beszélgetésre, és randevút adott , Srameknek munka után, estefelé, a ki járat előtt. Mielőtt azonban a történelmi jelentőségű találkozás lezajlott volna, kifelé menet Koltainak eszébe jutott, jó lenne feleségét, Kol- tainé született Morczos Mancit értesíteni, hogy valamivel később megy haza. Manci ugyanis az ilyesmikre nagyon Morczos volt. Megállt tehát az üres folyosón, a telefonautomata előtt, és felhívta a lakást. — Arról van szó, fiacsDARVAS SZILÁRD: Lélekjelenlét kám —* hogy egy kicsit később megyek haza. Az a kellemetlen fráter, a Sramek, nem megy le a nyakamról. Muszáj vele leülnöm egy órára. Kis szünet következett, majd Koltainé egy oktávval feljebb folytatta, hogy beállott ingerültségének zenei nüanszokkal is kifejezést adjon: — Ugyan, fiam, azt hiszed, nekem öröm ezzel a nagyképű alakkal együtt lennem? Elvégre mégsem mondhatom a pofájába, hogy menjen a fenébe. Itt tartott Koltai nagy monológjában, mikor furcsa köhögést hallott a háta mögött. Figyelmeztetés, sértődöttség, felháborodás és némi hurut vegyült ebbe a köhögésbe. Koltai nem fordult hátra, mert úgyis tudta, hogy csak Sramek állhat a háta mögött. Sramek, aki minden szót hallott, nemhiába hasonlították Koltait a kartársak elefánthoz, aki állandóan betéved a porcelánboltba. Koltai véleményeinek közlésére mindig rossz időpontot választott, a rosz- szat főleg mindig rosszkor mondta. Most nem fordult hátra, lázasan dolgozó agya azt az ötletet súgta neki, hogy kellő lélekjelenléttel még mindent jóvátehet. Srameknek nem szabad megtudnia, hogy ő tud a jelenlétéről, ezzel szemben a beszélgetésnek egészen más alaphangot kell adni. S már folytatta is: — Szóval, édes fiam, leülünk egy kicsit Sramek elvtárssal... Évek óta keressük már az alkalmat... Tudod, az a kedves kolléga... így beszélt Koltai, ám ez a hirtelen váltás teljesen megzavarta Mancit, a született Morczost, és még a régi mezsgyén folytatta a beszélgetést: — Rázd le azt a maflát, és gyere haza! — mondta. Meg kell mondanunk, hogy ugyanabban a pillanatban, mikor ez a megrázó kijelentés elhangzott, a sokat szidott pesti telefon összeszedte magát, és bömbölve közvetítette Kottámé üzenetét. Ügy szólt az aszsaony hangja, mint egy rezesbanda, az egész folyosó zengett tőle. Koltai még mindig nem vesztette el lélekjelenlétét, bár érezte, hegy a hajó újabb léket kapott — Édes fiam — közölte reszkető hangon, újabb remek ötlettől megkapatva —, nem a Safranekről beszélek hanem a Sramekről... Áldotta a sorsot, hogy ilyen hasonló nevű kartársakkal rendelkezik. Felesége viszont most már teljesen összezavarodott. — Ne beszélj összevissza mindenféle butaságokat — zengte be hangja a folyosót — Az előbb még tisztán hallottam, hogy Sramekről beszélsz. Még mondtad is, hogy milyen kellemetlen fráter... — Az a Safranek volt — üvöltötte vissza a saját verejtékében ázó Koltai, lázasan kapkodva lélekjelenléte után. — Nagyon kérlek, próbálj koncentrálni, és ne téveszd össze Sramek élvtársat azzal a hülye Safra- nekkel! Hogy mi? Nem igaz! A Safranekre mondtam, hogy hülye! Na végre, csakhogy érted! Megkönnyebbülten tette le a kagylót, áldva lélekjelenlétét, amely ilyen nehéz buktatón átsegítette. Aztán megfordult. Ott állt Safranek, és gyilkos tekintettel méregette. álmodot ezer közül — csodálkozom: ő volna? Hőst, óriást, vakmerőt vártam, — Jakus csendes, inkább alacsony, még egy kicsit szégyenlős is, vagy talán lámpalázzal küzd. Várom, hogy mondja: mi az a „kis” hőség, az az 1400 Cel- zius, melynél folyékonnyá válik a nyersvas, — de nem. „Jő most kinn, a friss levegőm”. Mutat az ajtó felé, melyen túl 34 fokkal tetőz a kánikula. — Neki az a friss levegő! Mert itt, a kisvárdai Vulkán csarnokában tíz fokkal mindig forróbb a gázos, gőzös, szúrós levegő. . — Lillán .... az volt az igazi! Szép kék ég, kis szél, és oxigén, jó szagú levegő mindenfelé! EmlíétoeznTk a többivel együtt: nemrég volt kirándulni a Ja- kus-különítmény. Jutalomból Frissülni, világot látni. Nem szabadulok a gyermekkor kísértésétől: ebben a serdülő termetben rejtőzne az ón megálmodót óriásom? Most meg a lakást említi, a Nyerges utcában. Egy vasárnap hajnalon jöttek mind a fiúk, teherautónyian, délre eltüntették a tenyér-kicsi, igénytelen házát, — most kétszobás, komfortos áll a helyén, mindig ilyet szeretett volna. Hogyan? Egy Jakus, tüzes vasat terelő, merész képzeletet formába öntő eszményképem a más segítségére szorul? — Azt mondták, eljöttünk Pista, nem hagyunk magadra. Pedig nem kértem őket. Eszembe jut, amit néhány perccel előbb az emeleti hűvös irodában mondtak róla: tehetséges, szorgalmas, nagy érdeme van abban, hogy tavaly milliónál, az idén meg félmilliónál is több forintot sikerült megmenteni a radiátor készítése közben. Hát éz is! Miért nem dicsekszik már? Közel két millió forint: autón, Moszkvicson járhatnának belőle mind a huszonnyolcán. Ennyi hasznát vettük a munkásakadémiának. Szinte hihetetlenül hangzik: Jakus Pista azt állítja, amit elértek, azt a munkásakadémiának köszönhetik, ahol megtanultak a vasgyártás ezernyi titkát, most már tudjuk, mit miért tesznek, ezért is kevesebb a selejt. Határozottan állítja. Ä szorgalmukról nem szól, legfeljebb annyit: miért, az természetes. Szűkszavú egy vasas. Még most ült le itt a műhelyirodában, máris menne vissza: tőlem menekül, vagy a munkához? Ott érzi jól magát, a fiúkkal, a várdai „szocialistákkal”. összeszoktak, ö már nyolc éve van itt, a többiek sem sokkal későbbiek. Nekik sose jelent válást, ha lefújják a műszakot: mozi, meccs, színház vendéglő, legtöbbször együtt. Sokszor még a vidékiek is ott vannak, asszonynyal, gyerekkel, családostól. Mint legutóbb a lillafüredi kiránduláson. Nyugtalanul faggatom: — Mi volt a legnagyobb öröme eddig? — Amikor kihirdették, hogy elsőként mi nyertük el a szocialista címet. Jólesett hallani, hogy megmentettük a gyár becsületét. — Bosszantja-e valami? — A szódavíz, a védőital. Kevés benne a szénsav, fele víz az üvegben marad. Elvárná az ember, hogy a szódás is becsületesen készítse el. Mérsékelt a hangja akkor is, amikor kimondja a legtalálóbb szót az ő nagy boldogságára: „Semmiből formás tárgyat teremteni’”, — csak a szeme izzik, forrón, fényesen. Huszonöt éves, huszonnyolc ember irányítója. Vaspor lepte, mezítelen felső teste pillanatok alatt eltűnik a halom formázó szekrény mögött. — Ilyen. Gyorsjárású, tűzrőlpattant, akár a többi brigádtag. Szikrák csapnak a magasba s már hiába keresem a tűzijáték fényénél Jakus Pista formázó alakját: egyik sem ő, vagy talán mindegyik Jakus? Cseppentett egyformák. Naponta százszor szelídítik a tüzet, így nyerik el a vulkánbeliek megbecsülését. És a királylány? Jakusnak az is sikerült: az olvasztó kemence fényénél látták meg egymást, munka közben. Radiátor magkészítő szakmunkás a felesége. Angyal Sándof 3
