Kelet-Magyarország, 1962. augusztus (22. évfolyam, 178-203. szám)

1962-08-19 / 194. szám

Mostanában kezdenek világítani falun az ablakok. Mint ezek itt, a művelődési házon. A ház nedves, ezért a meleg majdcsak szétfeszíti. Éjjel nappal fűtik, hogy előadás legyen benne szilveszterre.

De gyönyörű az igazgató lánya! Fekete, sudár és titokzatos. Hűvös arcán gvenge mosolyára a tiéd fagy meg; rajta feledkezel. Nincs reményed! Senkinek sincs reménye. Mégis, próbálkozol mint mindenki. Kísért, akár az arany valamikor. Hős, aki közönnyel elviseli ezt a szépet, az ígéretet, amit a fekete haj környezett hosszúkás arc ír beléd, ha eayütt vagy vele..

Különben aligha érdekelt volna a művelődési ház, legkevésbé az igazgató. Hozzájuk semmi közöm; a téesz csibenevelő épületének tervét hoztam. Elmagyaráztam, átadtam, mehetnék. S maradok. Este látnom kell Zsuzsit, hallanom, s táncolok vele.

Mivel Zsuzsi apja, hát érdekel az igazgató. Különös ember. Csupa ránc. pöffeteg, dimb és domb az arca. Szája vastag hurka, haja csenű. A szeme ragyogó kő, ugrál, kutat szüntelen. Nagvra szabott gyermekjáték ez. az ember. Ismét új és új rondaságot fedezek fel rajta: foga kilóg, óriás lófog. Füle szőrös. Hangja dörömböl, de sokszor színtelen, fakult. Ezt az igazgatóságot esek másodállásként tölti be, egyébként a téesz építési brigádvezetője.

Megmutatta a művelődési házat, de én csak Zsuzsikát láttam meg. Az olvasóteremben kölcsönözte a könyveket. Aztán már csak őt láttam. Olyan buzgalommal dolgozott, hogy alig felelgetett nekem.

— A vérében van — nyugtatott meg az apja —. tőlem örökölte.

— Mit?

— Hát a könwet, a színpadot, a fényt, a tansot, egyszóval az egész betegséget.

Nem, Zsuzsi egyetlen mosolyt sem kockáztatott. Mintha nem is róla beszélgetnénk.

— A fényt? A tapsot? — kapcsoltam.

— Én, a mostani bricád vezető és kultúrotthon igazgató — kacagott Zsuzsi apia, megdöbbentő hangorkánnal —, valamikori színház- igazgató nyomorult árnyéka vagyok...

Zsuzsi elhúzta a száját.

Fülelni kezdtem.

Hol? Melyik színháznál volt?

— Hagyjuk öcsém — intett. — Elmúlt. Node, este még lá+juk egymást.

Láttuk. Az elnök csak másnap délelőtt érkezett, s lálnia kellett a csibeóvodát. Este vendég voltam. Zsuzsiék kedves kis házban laktak. Cifra és kényelmetlen szobarend, akár Városon; miniatűr előszoba, alacsony mennyedet A kert falatka, s benne egy unoka-fenyő. Mégis úay leniem be a kaoun, mintha elvarázsolt kastélyt találnék. Hiszen itt lakott Zsuzsi; s a függöny átitatva lányos tisztaságának szappan illatával.

Több karú csillár sziporkázott felettünk, m két pohár bor előttünk. Zsuzsi a rádió mellett ült. Eev szavát sem hallottam, félórája.

— A munkásszínház! — dünnyöete egyezerre Zsuzsi apja. — Nahát, ott voltam én igazgató.

Aztán váratlanul rám nézett. Mintha várta volna, hogy megdöbbenek.

De én csak megkérdeztem;

— Itt, Magyarországon?

— Itt, a megyében! — csapott el egv legyet a pohárról. — Ennek idestova másfél évtizede. *■

' Zsuzsi erélyesen közbeszólt. Összerezzen- . testi, váratlan volt.

— Hagyd már apai

— Kultücmisszió vett!

Ittunk. Én féteohárral, 6 másféllel.

Hogy tudnék közelebb ülni Zsuzsihoz? Recsegtettem az ócska fotelt, de ők rá se he- őerítettek.

— A háború után! első években történt, hogy megalakítottam a Munkásszínházat. Sehol vidéken színház, barátom! A színészek rongyosan kóboroltak az országutakon és meghúzódtak egy üzemben, vagv falun, ahol lehetett. Tojás a belépőjegy ára! Én pedig színházat alakítottam.

Meghatották az emlékei.

— Tehetséges fiatalokat hoztam össze. A árosi színház favázas emelete majd lerogvott

tömeg+Ől! Micsoda előadást tartottunk! Ejh!

— Csak fél ház volt — mondta Zsuzsi, sszindulatta!.

Az öreg csordultig töltötte pobaremat. gv mohósággal remegett a szája, özönnel ultek volna rá a szavak.

De kényes nyugalommal kezdte;

— Kedvesem, ön nem ismerte a Munkásházat. Iaényes előadást a munkásoknak! * volt ielszavam. Shakesoeanetől Molnár nőig. Hugo Viktortól Gorkijig olvan csőket válogattam színházam számára, márt v Bias. A tanítónő Bródytól. a Rómeó és

Csókos huszárok... ön talán értékeli mi volt ez abban az időben! Xul+úrmisszió! — csúszott Id a szá- e«ijedtem. z! Az.

1 rám pillantott. Tűheeves apró vil- antak rám. Jó nyomon vagyok! a vagy éhes? — tegezett le hívte- dám. A választ, uem várta. — Kis- ■ oda néhánv tojást, kolbászt kariad a sonkát? ml

* haraggal csapta le ollóját, telkedért fel. hangtalan sétált ■yys papucskában volt. fekete nettem volna elébe feküdni, |am. lay kell’

'era maradtunk, ivazgatő- vami kezdett. Mindenről íyán addig, amíg pirul a

kis barátom, bevallom, ükásszínházat. De lelke Ili hogy nem próbáltam vé beírni'a hazai színházfái miatt veszett el nagv >á követett, s késő éjszakai órákig. Fabrikáltuk a díszletet, szereztem engedélyt és nyomattam plakátot, cikkeztem a lapban és tárgyaltam a kórház gondnokával, három varrónő tűzte a csodás jelmezeket és fél liter olajért Seherezade álomszép parókáját szereztem meg egy borbélytól. Olga, a primadonna tüiídöklött a főpróbán! Könnyű volt, akár egy gondolat és finom, mint a velencei csipke. Soha színpadon olyan primadonna! Güldzsán! Tüli, törökös bugyogóban, maga a siker. S én voltam a Hodzsa. Félmeztelen mellel, amint beugrottam a színre, s végignéztem az első sorokon, feldördült a taps.

— Apám, fát kell vágni — lépett be Zsuzsi egyszerűen.

— Fát? Fát?

Vajon értette az apja, vagy gondolatai valóban messze jártak? Örömmel ajánlkoztam. Amúgyis szidtam a sorsot, hogy hallgatnom kell ezt az öreg színészt, amikor a lánya... hej, ha szórtan is!

— Itt a fa, és itt a balta — mutatta meg Zsuzsika. És ott hagyott.

Néhány perc múlva igyekezetemben majd felbuktam a lépcsőn, ölemben halom tűzre- való. Leraktam a tűzhely mellé s körülmé- nyesep porolni keztem magam. Zsuzsi mellett.

—Kefe — nyújtotta bántó rövidséggel.

Tüntetőén felültem az asztal sarkára.

— Maga egyáltalán nem büszke az apjára.

— Nem.

A kolbász nyálcsorditóan sercegett a serpenyőben. Zsuzsi ráborította a tojást.

— Miért?

— Mert nevetséges. Mindig a múltról fecseg.

— Maga gyönyörű lenne színpadon!

— Utálom a színpadot.

Csak az érdekelt, hogy felel. Támadtam tovább.

— Maga lenne Júlia, én meg Rómeó.

Ügy mozdultam, hogy kezem hozzáérjen.

Nyugodtan elseperte, mintha csak tárgy lenne.

A vacsorát ugyanolyan gyorsan pusztítottuk él, ahogyan készült. Zsuzsi választékosán evett, elég sokat, de nem mohón. És bort ivott rá. Időnként éleztem, hogy néz. Pillantásunk mégsem találkozott. Parázson ültem. Soha életemben nem lobogtam így! Kin volt ez a villámgyors szerelem.

S amikor az apja szó nélkül kiment, dinamit töltést kapott körülem minden Gyerekes dolog, de igaz; a szívem a torkomban lüktetett.

— Maga olyan szép, hogy színpadon kell

állma.

— Közlöm, hogy bölcsész leszek — mondta nyugodtan. — Jövőre felvesznek, hiszen kitűnően érettségiztem, de kell egy gyakorlati év. Ezt töltöm most Könyvelek a téeszbem

— Lehet így élni?! — kiáltottam rá. — Mint valami szobor?

Megütközve rém csodálkozott. Nagvoffi érdekes lehetett volna a válasza, de ebben a pillanatban nyílt az ajtó.

Kereken guruló karosszéket gördített be a rajta ülő idősebb nő. S megállt az ajtó közelében.

— Jó estét. ,

Sasorrú, halottfehér, szigort! szemű nő volt, éles ráncokkal. Ujjain gyűrűk sziporkáztak. A keze szép volt, törékeny, kifejező.

— Hallom, apád lefeküdt — mondta Zsuzsinak szárazon. — Többet ivott, mint kellett volna.

— Apa ma este ismét a színházról regélt — mondta Zsuzsi gúnyosan.

Ugyanaz a homlok. Hűvösség. Nyugalom.

Búcsúzni kezdtem. Rosszul éreztem ma- i gam. De az anya csak meglegyintette kezét, könnyen, kicsi mozdulattal.

— Hova menne? Én sem vagyok álmos. Zsuzsa, vidd ki az edényt. Most már büdös.

Aztán közelebb gördült kocsijával.

— Maga mivel foglalkozik?

Megmondtam.

— Helyes — bólintott. — Maga rendes családapa lesz. Ne védekezzen! Én tudom, mit jelent, ha egy férfi bolond. A lányom pedig még nem mehet férjhez.

Nem értettem, miért mondja? Hiszen én első ízben voltam ott. Ezt észrevette. ^ Ügy folytatta, mintha hivatalos közlönyből olvasna.

— A lányom túlságosan szép. Ha valaki egyszer meglátja, nem szabadul tőle. Tetszik magának is.

— De asszonyom...!

— Ugyan, ne kerteljen. Ez csupán a tény. Ez még nem jelentene semmit Csakhogy Zsuzsa eddig minden férfit kidobott. Maga az első, akivel kettesben találtam. _

Ilyenkor szoktak csuklani a regényhősök.- Hihetetlen volt ez nekem.

— Persze, még ez sem jelent semmit. Csak megjegyeztem.

Némi szégyenkezésfélét láttam rajta. Ingerülten megrántotta kocsiját.

— Nincs semmi értelme, hogy az emberek egymást félrevezetik.

Biztosítottam, hogy én is utálom a hazug embert és szeretem az őszinte szót.

Nem győzte meg.

— Lehetetlen öregasszony vagyok, nemde? — Csodák, csodája, elmosolyodott! De inkább csak grimaszolt, éles ráncaival. —Látja, mert béna vagyok. De valamikor nem voltam béna. Nézze a lábamat!

Két vékony, fáradt oszlop.

— Táncos lábak voltak. Nézze!

Érzéseim kavarogtak. Izzadtam.

Sajnáltam és borzadtam.

— Színészeik voltunk — mondta aztán az asszony, tökéletesen uralkodva a hangján. — A férjem frontszínházat vállalt, abban a reményben, hogy majd főszerephez jut a háború után. Főszerephez! Bah! Nem akartam, jaj, de nem akartam. Kérem, tegye el a bort. Rosszul vagyok a szagától.

— Nem tartok előadást mayának. Nekem a legrosszabb, ha erre emlékezem. De most sem én kezdtem. Röviden: belőtték a színházunkat, én repeszt kaptam a derekamba, s többé nem álltam lábra. — Idegesen nevetett. — Nem tudom, miért mondtam el. Talán... azért—

Hosszan, komolyan vizsgált.

— Talán azért, mert félek. Áz élet nem játék, amint az én férjem hiszi. Nem, az élet könyörtelen. És én erre neveltem a lányomat. A háború után. amikor mindössze két és féléves volt kislányunk, öngyilkos akartam lenni. A férjem azt hiszi kenvér után futott? Kenyér, után?! Szenvedélyét hajszolta, faluról falura, harmadmagával, mint valamikor a színészet: hőskorában! De nem egyedül! Egy béna asszony és egy te- héteriért gyermek vele együtt! Iszonvű volt. Utelsó állomás az a bizonyos munkásszín- ház, gondolom már tudja.

— Igen, asszonyom.

Nem tudtam, csakugyan nem értettem, máért mesél. És miért ennyire gyűlölködő a hangja. De ő csak folytatta.

— Hát a Munkásszínház. Tudja, mi volt az uram? Ripacs.

Csattant, ölt.

— És az egész színház; rtpacsok szánalmas gyülekezete. Áz a bizonyos díva majdnem gyerek, vékony, mint az ujjam. A szöveget sem tudták! Minden mondat után két perc szünet. Kultúrbotrány volt. S a szamár a színpadon! Annál nagyobb szamár csak a férjem. Sírt, rimánkodott a szamárnak és kőnyörgött a szereplőknek, hogy csináljanak valamit a függöny előtt, amíg levonszolják az állatot. Mert az ott maradt és rúgott. A nézők a pénzüket követelték, de akkor már napok óta csak kenyéren éltünk. A férjem megszökött. Ügy, ahogy volt, jelmezben, hazarohant, s utaztunk. Hová? Egy állomásra, a sok közül. Két nap után felvették a szeszgyárba, aztán a szövetkezetbe. Azóta itt vagyunk.

— Igen — nyögtem.

Élesen vizsgálgatott.

— Holnap eljön ebédre? — kérdezte váratlanul.

Nem tudtam válaszolni.

— Szívesen látjuk. A vendéglőben nagyon fűszeresen főznek.

Zsuzsi visszatért. Fázósan borzongott.

— Becsuktam a disznót. Kitört egy szál deszkát a karámon.

— Lefekhetsz.

— Nem vagyok álmos — mondta halkan

Zsuzsi.

Ügy hangzott ez nekem, mint a sze- elmi vallomás. Majdnem felkiáltottam!

De az anyja szigorúan rászólt:

— Azt mondtam menj aludni.

— Jól esik ülni — mondta Zsuzsi, s konokul visszanézett anyjára.

— Uram! — mondta az anyja, tekintve. — Későn van. Jó éjszaka

Kidobott. Megértettem- Nem mást. Elköszöntem.

Ez az asszony görcsösen vigyáz; nyát! El akart mami tőle, amikor rr nuja is alig lehetett! De ő, az anya, kemény volt is, hamarabb megéhezi« züttünk feszülő rokonszenvet, min Zsuzsi, akár magam.

Zsuzsikának éppen csak megéri; a kezét, de akkor a szemembe nézett, elég volt ahhoz, hogy rohanvást verje gam mögé a sarat, útban árva vei szobámhoz.

Regrel a brigádvezető-igazgató hangi a vert fel.

Ágyam szélére ült, nevetve paskoita térdemet.

Szórta a szavakat, s a hamut mindenfelé. Szerepet já+szott. Most már tudtam. Melvik darab melyik jellemét? Ki találhatná ki?

— Téged az este kidobtak, ml’ — harsogott a nevetése. A lábam már ftet a Parkolástól. — Ne vedd komolyan. Komolyan vetted? Mi? .

— Nem — egyeztem bele. Nagyon vágytam Zsuzsi után.

— Tudod, az asszony... — hatalmas nó- zokrt vágott. — No íren, kissé szálkás. De meglehet, sérteni! Kitűnő asszony. Micsoda tán-os komika vett! Ha a színpadon rá- k**zdte. meemozdultek a lábak’ Micsoda jövő várt volna rá! Én! kismiska voltam hozzá kappst’ Dehát... másként lett.

— A front — mondtam, mert szúró " kedvemben voltam.

— Az. A sors! — Szélesre tárta a ’-»zét Rám nézett. Látta, hoffv gúnyosan fi? -m- Ka-ria ]eherv=dt. Színtelen hangon fő

— Szegény feleségem, szeeénv Mara; dott jó asszonv. Nem érdemiem me nercet sem érdemiek az élettől. — Ev?. len ismét szerepet kezdett jqtcreni. hogv átélte, abban nem krtetkedhettep, Bárentt mért rám a sors, viselnem kell. a dód. ttom. hányszor lett, volna kedvem h tat ferdíteni a. barmaik? Amikor O — V dar kenyérért faluról falura cipeltem eev bő. asszonvt, iws eev batvú gyereket? Amiko elapadt a foleséfrem tetei Amikor fííreHer kamarába jutottunk éjek éielén? Amiko este nem tudtam, mit, regünk re°eel?! ' nem tudhatod, k-l—ök voltál mk,

— Akkor miért nem vállalt rendes, munkát?

Bealudt szivarját gyújtogatta. Pöfögöt I

— Rendes munkát? Hát a színészet n-r ■ becsületes munka? A művészet büntetem? ' cselekmény?

— Éheztek? — emlékeztettem. A Munkásszínház botrányba fűlt.

— Szégyentrters botrányba — temerte he csöndesen. — De a gondolat szép volt. Az nagyon szén.

Nem akartam tovább bántani. Hallgattunk.

Képtelen volt nyugodtan maradni. Fa! ugrott. Széttárta a karját. Hangia dőrgött.

— Ki az ágyból, világ lustája! Vár az elnök ás a reggeli! Zsuzsi megterfte-tt. Azt mondta, nélküled én sem kapok harápni- valót.

Bizalmasan kacsintott.

— Na?

Tényleg kiugrottam az ágyból Egyszerre úgvéreztem, évek óta ismerem ezt a vén komédiást és — hiába! — szeretem.

Ezt egészen váratlanul, magam döbbenetére, ki is böktem.

Így:

— Elfogadnám apósnak, kedves bátyám!

Akkorát kacagott, hogy könnye csordult.

— Megegyeztünk! — csapott a vállafnra. Majd leszakadt. — De azért nem kell elsietni, ku teateremtette. Tegnap jöttél!

Lehajolt és közelebb lökte a cipőmé1*. Bátran öltözni kezdtem.

Ez alatt ő áz asztal sarkán ült és ösz- szefomt karral filozofált. Hogy mit besteit össze? De hiszen nem is figyeltem! Csak Zsuzsi járt eszemben, az édes remény, hogy egy órán belül vele ülök asztalhoz. Egy mondat azonban a fülembe ragadt.

— Álmodni! Aki nem álmodik, halott ember, öcsém, a szépet álmodni kell!

— Dehogyis! — Vitatkoztam.

— No, csak képletesen mondom Szegény Marám nem tud álmodni. És nem tud álmodni a lányom, Zsuzsikáim! Hogy fáj ez nekem!

— Talán mégis — mondtam. — Háttá tud?

Cinkosan néztem rá. Kacsintottam* ahogy tőle láttam.

Nagy merészség volt. De részeg voltam a boldogságtól. És... valahogy bíztam benne! őrültség mégis, egy napi ismeretség után!

Zavartan vafcarászta borostáit. Aznap még nem borotválkozott. Ügy tűnt, sok volt neki is, amit mondtam. Hirtelen idegen férfi lett. Idegen apa. Rajtam abban a pillanatban végig zudult a hideg. Komoran végigmért. Ráncai kemény, gyilkos képet gyúrtak arcából. Vadul az ajtóra mutatott:

— Mars!!

Megdermedtem. Még a nadrág hiányzott rólam. Űristen!

— Mert kihűl a reggeli — tette hozzá, és új szivart dugott a szájába. — Mondtam már, hogy a szamár miatt bukott meg a Munkásszínház? Mondtam. Hajszálon múlott füam, hogy megalapozom az új idők színházát. Hol tartanánk ma már.?! Az első színház lennénk, fiam, akik nem kémek állami támogatást.

Átélte, őszinte volt, mint a legnagyobb színészek, nagy színpadokon.