Kelet-Magyarország, 1962. június (22. évfolyam, 126-151. szám)

1962-06-17 / 139. szám

A nobs, ahová Szia

Andrást bevesaette a léét asaooy. a* ajtó üve©én keresztül kapott r-sair világosságot. Nem sokat. De ez a megszűrt fény is elég volt a bútorok közötti tájékozódáshoz. Ahhoz, hogy nagy vonalak- barf kivegyék, melyik az asztal, a szék és számukra most a legfontosabb, az ágy.

Az asszonyok egy árva szót sem szóltak a bent történtekről. Nem tettek megjegyzést. Főleg szemrehányást. Még pillantásukban sem bújkált ilyenféle. Mentek, szó nélkül egymás mellett Vagy egymás után!, ahogy a helyzet engedte, mint akiknek akaratlanul is egybehangolódott minden gondolatuk.

— Ide, ide feküdj le, igazította meg a párnát Andrásné az ágyon, melyen látszott, hogy előre elkészítették. Erre a célra, mert a dunyha helyett paplan volt rajta és a lába felől pokróc, Csak tedd fel nyugodtan a lábod, nem kensz össze semmit. Majd nemsokára felkeltünk jó, tette tovább az előbbi- höz a felesége és a két asszony amikor látta, hogy András végignyújtózik az ágyon, visszapillantva kiment a szobából. Lábujjhegyen, mint a gyermek, vagy a nagy beteg szobájából szokás.

Mikor az ajtó becsukódott és a zárban megcsikordult a kulcs, András soha nem volt még börtönben, de abba érezte magát. Olyan magaépítette börtönben, ahol nincsen dátum a szabadulásra, se arra mód, hogy fellebbezhessen valakihez.

A feje, ahogy a párnán nyugodott mégjobban zúgott. Zúgott, kóválygott, majd amikor szeme megszokta a félhomályt, akaratlanul is körülnézett a szobában. Szinte egyenként tapogatta végig a bútorokat. A belső saroktól egészen a menny ere tig. Legelőször a diófa szekrészt és az edényekkel megrakott kre- dencet bámulta meg. A szekrény teteje tele volt befőttes üvegekkel. A kredenc meg rendezetlen edényekkel, amiről lent, hogy úgy hordták össze valahonnan. Majd az aranykeretes régi fényképeket nézegette a falon, melyről régidivatú ruhában emberek néztek rá vissza. Nagy komolyan, vagy arcukon a fényképezés fanyar mosolyával, amit az elszállt évek sem tudtak elhomályosítani.

Végül a mennyezetből alácsün- go bronz petróleumlámpát vette xzemügyre. Ami csak külsejében volt régi, mert belül az égő helyén a tejszínű búra alatt már villanykörte lógott. Az egész csüngő szerkezeten felül csíkos volt a mennyezet. Négyszögben, ahogy a szoba megszabta, aztán egy szabályos kör a lámpa kampója körül. A körön belül meg meztelen angyalkák játszották a gyermekek legkedvesebb játékát, a körbe-körbét.

Legtovább az ágy tornyát nézegette. A kézzel faragott, cifra domborművet, melyen tátottszájú oroszlánnal birkózik egy meztelen felsőtestű ember. Az oroszlán kétlábon áll. Szája ellátva, farka maga alá szorítva és az ember ezt a tatot szájat igyekszik mégjobban szétfeszíteni. Puszta kézzel a felső és alsó állkapcsánál fogva, amiből kilátszanak az araszos fogak

Szállási Lászlót

Megindult a. jég

(Részlet készülő regényéből)

Amikor elfárad a nézésbe, a falfelé fordul. Pihenni akar, de mégegyszer visszapillant, mert az egyenlőtlen küzdelem látványa nem hagyja nyugton. Feje pedig erősen nehezedik, füle a beszűrődő zenét tücsökzsomgás- nak fogja fel, majd megszűnik az is, és a félig lehunyt pillák alatt megáll a szem. Megáll pihenni ez az örökké nyugtalan érzékszerv.

De ha! Mi ez? Valami zsong, valami kong s mindez egybefolyva olyan ismerősnek tűnik számára. Álmodik. Nem. De mégsincs ébren. Nincs teljesen észnél, pedig ha most figyel, tisztán hall mindent. Hallja a toronyóra jól ismert ütését, amint a tízet, tizenegyet és a végsőt, a tizenkettőt üti.

£j«y van. tizenkettőt.

És ettől az utolsó ütéstől vacogni kezd a foga. Mintha fázna, vagy verné a zápor, a hó, a keserves fájdalmak, amilyet csak valaha érzett.

Mindezek végighullámzanak testén a nagy lábujjától egészen feje tetejéig és amikor a fázásból forróság lesz, anélkül, hogy észrevenné szeme pilláját felemeli valami. Csak annyira, hogy kiférjen rajta. Hogy elhagyhassa börtönét, ahol keserves évek tartották fogva. Csak egy csepp az egész, egy keserű csepp, melyet nem tudott a többivel lenyelni. Odahullott most a feje alá tett tenyerébe, a kérges ráncok közé.

Ezen a parányi részen keresztül látja meg a falat. A talon meg az elmosódó mozgó árnyékot, melyet hiába vannak eltompulva érzékszervei, azonnal felfedez, hogy élő embertől származik. Méghozzá asszonytól, mert tisztán látszik a bekötött fej, az egymásba kulcsolt kéz, ahogy feléje nyúl.

Mi ez? — kérdezi önmagától f elretten ve. A képzelet játéka, vagy lidérces kísértés, vagy, de amint érzi, hogy nem tud felelni, hogy nem tudja egyensúlyba hozni tudatát, cselekszik. Felpattan.

— Ki az? — kérdezi, amint hirtelen megfordul az ágyon. De amikor látja, hogy aki az árnyékot adja közvetlen az ágya mellett áll, elhallgat. Elhallgat s önkéntelenül félkönyékre dűl.

— Csak én vagyok, — szólal meg alig hallhatóan, inkább suttogva az ágy előtt álló, akit a félhomályban is felismer. Felismeri az alakját, a régen hallott hangot és az erejét vesztett, de még mindig delejes erőt, mely belőle árad. Érzi a varázst, ami ellen akkor sem védte, most sem védi semmi.

— Te... te vagy az? — nyögi lihegve, mint akinek hirtelen melege lett valamtől. Majd amikor összehúzott szemmel tetőtől talpig végigméri az asszonyt, fel- rémlik előtte valami.

— Hogy kerülsz ide? — mondja gyorsan, szinte kérdőrevonó hangon. Ha jól emlékszem igen, persze, hogy jól emlékszem, bezártad az ajtót. Most meg nem hallottam semmit.

— András, Andrásom, lelkem — mondja a vadgalamb legszelídebb hangján az asszony, — azzal most ne törődj. Elégedj meg annyival, nem tudja senkt Van ajtó más is. — Int a szemével a sima fal felé, s míg ezeket mondja, egészen közel simul a férfihoz. Ruhája majdnem az arcát éri, amiből akaratlanul beszippanthatja az asz- szony illatát.

Mit akarsz, mondjad mit akarsz, vált át minden átmenet nélkül bosszúságba a Szín András hangja. Ami anélkül is olyan kemény, olyan csattanó, hogyha nem szólna az előszobában a zene, biztosan meghallanák az udvaron is.

— András, Andrásom, — könyörög tovább az asszony és az arcára borított tenyere nem lehet messzebb egy arasznál a férfitől. Zokogni kezd és ez a zokogás végigborzong a testén. Megrázza vállát, melyet nem sokáig tud szó nélkül hagyni. Mindig bosszantotta az asszonyi sírás, de ez most végleg kihozta sodrából.

— Mondjad miért jöttél, mert leszakítom az eget, — sziszegi a foga között, és a szabadon levő kezével keményen belemarkol a paplanba.

— Bocsáss meg nekem András — rebegi az asszony, de mintha nem is a kérdésre felelne, úgy folytatja. — Én tudom. . . nagyon tudom, hogy sokat vétettem ellened. Azt is tudom, hogy késő... De az Istenre kérlek bocsáss meg. Bocsáss meg nekem mindent, mint a tékozlónak.

Szin András úgy ereszkedik vissza párnájára, mint akit fejbe vertek. De azon sem nyugszik. Hányát fordul, mint valamikor a mezőn, amikor szalonnasütés után pihenni akart és két tenyerét a feje alá tette, egymásra, hogy minél magasabbra essen a tekintete. Akkor az egymást kergető fellegeket nézte, vagy a részeg pacsirtát, amint alábukott a hullámzó vetésekben. Most a félig lehunyt pillái alól csak a padlást bámulhatja. A festett mennyezetet, ahol most is a körbe-körbét játsszák a meztelen angyalkák.

A■/. angyalkák játéka

közé régi, de ismerős képek vegyülnek. Széttöredezve, mozaik szerűen, de mégis ismerősen. Űgyannyira, hogy még a hézagok sem látszanak köztük. Nézi, s nagysokára érti minden részletüket. Azt, hogy ezek az apró képek mindmegannyi apró történet, mennyire egyek ővele. ..

... Az elsőnél időzött legtöbbet. Azzal kezdi, hogy az utcán egy lány megy. Kezében szatyor, fején egyszerű, kék színű svájci sapka. De milyen ügyesen elfedi vele parányi kon- tyát. Megy, ring, libeg, szinte száll a sárga falu városi házak között. Az idő azonban suhan. Az almaíák virágzanak és tavasszal, mire kizöldül a fű, ez a lány követi a barázdába. Hajlong, ahogy az aranysárga tengeri szemeket teszi a friss hantok oldalára és este ez a magot- rakó kéz simítja ki ágyuk lepedőjét . Az idő. ezután még jobban suhan. A simogató kéz mindig kérgesebb lesz. A haj változik, a gesztenye szín között megvillan az ősz, mint odaragadt bolyongó ökörnyáL Később, amikor senki sem áll mögötte, ez ott áll. Áll és követ, mint az árnyék, s biztatja, még akkor is, ha nem szól. Ott áll mellette minden reggel, minden bevégrett nap után, hogy új erőt adjon munkájához. Ez az árnyék a feleségéé. ..

— Hallod, — kezdi újra az asszony, és úgy ereszkedik az ágy szélére, hogy teljesen szembe tudjon nézni a férfival. — Haliod András, bocsáss meg nekem mindent, amit vétettem. — De mire a férfi, akinek most olyan messze jártak a gondolatai, hogy mire megfogalmazhatta volna magában a választ, az asszony már föléje hajolt és hosszú, meleg csókokkal, szinte belefojtotta a szót.

S amikor érezte, hogy a férfi a meglepetéstől szóhoz sem tud jutni, két tenyere közé vette fejét. Ügy nézte, úgy futotta át, minden porcikáját. A ráncokkal teli homlokot. A szemöldököt, melynek egyikén még mindig látszik egy régi vágás. A félig lehunyt szemet, a közepén egy kicsit előrehajló orrt, az alatta meghúzódó gesztenyebarna bajuszt. Majd az előre ugró kemény állát és a hófehér ing alatt emelkedő viharral teli

széles mellkast.

— András, Andrásom. Hallod, — rázta meg gyengéden újra az asszony. — Hallod, jóváteszek mindent. Néz hát rám,... nézz rám! Csak a gyermekeink, csak a gyermekem legyen boldog. . . Itt vagyok látod. Nem tudja senki. Az ajtó be van zárva, hallod? — és amint ezeket suttogja, egészen odaíészkelődik a férfi mellé. Majd átforrósodott ajkával a bajusz alatt újra megkereste a száját, az ízek játékával egészítette ki a szavakat.

Talán öt, vitjjv tír másodpercig tartott még e bűvölet. A -tehetetlenné vált test mozdulatlansága, melyet egyik pillanatról a másikra, robbanás szerű mozdulat váltott fel. Szin András egyetlen rántással húzta ki tenyerét a feje alól, és a semmit nem sejtő asszonyt úgy lökte az ágy végéhez, majd a kredenchez, hogy azon rögtön csomóra borult az edény. A díszpoharak, a komaszilkék, amit ma este nem használtak semmire.

— Az anyádból a betűt! — préselte ki a szót a foga közül, amint szétvetett lábakkal megállóit az ágy alőtt és viZöge számé a gyilkos srerszámnái kegyetlenebb volt. Mindig rsalt tu

— folytatta. — Mindig csak ti vagytok a fontosak. Csak ti. maradjatok a felszínen most isti.'

— András, az istenre kenteik.-.

— ugrik fel az asszony* és műit ha semmi sem történt volna* könyörögve kapaszkodik a férfiba. — Hallod, tekints engeav tekints mindenre, ami szent.

— Kuss. — és félkészei eltolta magától az asszonyt. — Te előtted akkor, mi volt szent?

— kérdezi?

— Hallgass meg, könyörgöm hallgass meg...

— Az, hogy vagyonba menj!

Mert én kicsi voltam hozzád. Mi nyolcán voltunk. Érted!? , Nyolc rongyos kölyök, akik nem tehetnek arról, hogy vannak. Arról még úgy se, hogy nem szerzett vagyont az apjuk.

— Csillapodj, istenem, csillapodj.

— De most mar jó lennék. Jó lenne násznak Szin András, vének a fia, Szin Bandi. Most már jóváteszek mindent. Felejtsünk el mindent. Nem. Most az egyszer rosszul számoltál. Nem teszünk jóvá, és nem felejtünk.

— Maradj csendbe, az istenre kérlek ne ordíts, ha megtudják, hogy itt vagyok, mit fog mondani a falu, a világ. Ha istened nincs, legalább nézzed gyermekeinket. Látod, milyen szépek. Hogy szeretik., egymást. Ne tedd őket boldogtalanná. Ne járjanak úgy, mint mi jártunk... Jaj, istenem, mi lesz, mi lesz és az eddig elfojtott zokogás, most gátlástalanul tör elő az asszonyból.

_ Az les/, amit mi nem

íik’irlun'» — mondja határozottan András és olyan keményen. olyan egyenesen áll a ház közepén, mint a meggyöke- resedett mezsgyecövek. Szeméből a sok éveken keresztül odagyúlt elszántság tükröződik, ahogy a gondolatát fűzi tovább. Az lesz. amit ti nem akartok, érted! — s váratlanul az ajtó felé lépett.

— András, — sikoltja et magát az asszony, nem törődve, hogy meghallják odakint, a nyakába kapaszkodik a férfinek. Liheg, birkózik, minden áron igyekszik megakadályozni lépését. Tépi. marja magát, szétszórt haja a férfi arcába csap. Majd amikor érzi, hogy nem bír vele. hogy mindennek vége, összeszedi erejét, s egyik kezével az inge nyakát markolja, a másikkal belemar annak arcába.

A váratlan fordulattól meg- tántorodik András. Nem akarta hinni, hogy ez a rimánkodó 1;érez a mindenre hajlandó asz- szonyi test. most ilyet csinál vile, hogy a cieázó ujjak a húsába martak.

De, hamar elrendeződtek be; i ne a gondolatok. Hamar meg villant benne a cselekvés ősz töne, s egyetlen lendülettel sep- ri le magáról az asszonyt A’ most már még gyűlöltebb asz- szonyi testet, mely rongyosoméként hull a kredenc lábához, az összetört üvegek, tálak! közéj

1

A világ könyvtermésének háromti^edT százaléka jelenik meg hazánkban

Miért „nagyvonalú" a magyar könyvkiadás?

Munkás művészek Kínában

Tiencsinben, a Kínai Népköz- társaság egyik legnagyobb ipari városában kiállítást rendeztek a város üzemeiben és gyáraiban működő műkedvelő munkás művészek festményeiből. A kiállításon több mint 180 festményt mutattak be. A helyi sajtó a legnagyobb elismerés hangján írt a munkásfestők kiállított műveiről és megállapította, hogy a mostani kiállítás igen nagy hála das t mutat a tavaly megrendezett hasonló kiállításhoz

képest. A tiencsini munkás művészek egy év leforgása alatt is igen sokat fejlődtek. Ez a fejlődés nemcsak a témák gazdagságában, hanem a művek művészeti színvonalában is megmutatkozik. A kiállításon bemutatott száznyolcvan művet egyébként ezer festményből válogatták ki. Tiencsinben egyébként számos munkás művész alkotó csoport működik neves kínai festőművészek irányítása alatt.

A könyvnyomtatás több száz éves története alatt a világon több mint 12 millió különféle mű jelent meg. A világ könyvállománya természetesen szüntelenül gyarapodik, s a szakértők becslése szerint tízévenként megkétszereződik. Jelenleg évente hozzávetőlegesen 1 200 000 különféle mű jelenik meg a világon. Hogyan „részesednek” ezekből az adatokból a magyar könyvkiadók? Magyarországon évente mintegy 2500 mű lát napvilágot A magyar könyvkiadás äfáqraeterve alatt pedig — 1361-tól

1965-ig — összesen 18 000 könyv jelenik meg. A világ könyvkiadásának tehát mintegy húroin'ize-í százalékát bocsátják ki ház. iában. Ez a szám jelentősebb, ha' azt te megvizsgáljuk: mi számít könyvnek? Az UNESCO a 43 oldalon — tehát három íven felüli kiadványokat tekinti könyv-1 nek. Mi magyarok sokkal nagyvonalúbbak vagyunk: csak « 61 oldalon — négy íven — felüli- kötetekre mondjuk: — könyv!