Kelet-Magyarország, 1962. április (22. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-01 / 77. szám

árman Ültek a gépkocsiban. A *-* vendég elől, a vezető mellett. A hátsó ülésen a vendéglátó üzemi mér­nök szundikált. A vakító nappal szemben utaztak, lehajtott lila ellenző védelmében. Az út csillogott, mint a tört üveg. Házak, templomok, tehenek, kerékpárosok su­hantak el mellettük, nem élménysze- rúbben, mint a filmkockák. Kísérőzene « Warszava motorja. Oldalt tintakék borulat terpeszke­dett. Türelmetlen villámok sürgették a vad kavargást ebben a kínlódó mozdu­latlanságban. — Csavarja le túlnan is az abla­kot — píhegett a vezető, s lerázta szem­öldökéről az összegyűlt izzadtságot. — Nem merem — mondta a ven­dég csendes határozottsággal. — lá­bam máris hasgat. A huzattól megőrü­lök. A vezető bólintott. Hallotta a nyi­korgásból, hogy a mellette ülőnek fa­lába van. Különben nem figyelte. Egész nap izgalmas könyvet olvasott, Heming­way spanyolországi háborús regényét, s ahogy elfordította a slusszkulcsot, már nyitotta is ki a jelzett oldalon. Húsz perce indultak el, több órás út elején rohannak. A vendégre né­zett. Aszkélikus arc, egyenes orr, sápadt, sovány. A száj keskeny csík, s mint ré­gen a pedrett bajuszvég a kunoknál, ügy metszi két erős ránc lefelé az ajkak szélét. Humortalan, sokat kínlódott em­ber arca. Mérnök ez is. Vagy valami hasonló. Fáj a lába. — Ez az idő rossz a köszvényre is. Azt mondják. Most a vendég bólintott. Csak ké­sőbb felelt: — Igen. Frontáttörés. Időváltozás, iatal pár karikázolt előttük, ölel­*• kezve, fél kézzel vezetve a ke­rékpárokat, Tülköltek, s óvatosan előz­tek. A fiatalok bámultak az ablakon, s ez is olyan villanó, hangtalan, szürke kép volt, a bántó ellenfényben, akár­csak a moziban. — Frontáttörés — ismételte a ven­dég szavát a vezető. Puha gyerekarca kifejezéstelenül meredt az útra. Csak álmos ne legyen. Beszélgetni kellene. Hátul, a kocsiparancsnok mérnök úgyis szuszog. S ez ragadós. — Frontáttörés. Ettől ugyan semmi bajunk nem lesz. De negyvenháromban... negyvennégy­ben! Úgy hullott az ember, mint az érett szilva, — Ledöntheti a gabonát. — Azt le. Jöhetett volna előbb is. Azért jön ilyen feketén, tarjagos a ha­ragja. .. Tyhű, mennyi sebesült volt ak­koriban, uramisten! Frontáttörés, mond­ták a sveszterek, s mi készülhettünk, hogy ájulásig hordjuk a sebesülteket a műtőbe, s a hullákat ki a műtőből. — Szanitéc volt? — Nem — mondta higgadtan a ve­zető, s egy pillanatra elengedve a kor­mányt, mindkét kezével hálratúrla sző­ke hullámos haját, s ugyanazzal a moz­dulattal letörölte a homlokát. — Csak úgy bekerültem a kórházba. Tífuszgya­nús voltam. Azt se tudtam, mi a tífusz. Még örültem is neki, én szerencsétlen, hogy nyugodt helyre megyek. Amikor aztán megláttam a tífuszbetegeket, a nyavalya akart kitörni. De szerencsére hamar rájöttek a megfigyelőben, hogy csak gyomorrontásom van, a rossz víz­től. És ott is marasztaltak, beteget hor­dani. — Merre volt ez? — Breszlauban. Akkora hatalmas kórházban, hogy azóta sem láttam na­gyobbat. De lehet, hogy tévedek. — Breszlauban én is voltam — je­gyezte meg a vendég, olyan hangsúly- lyal, mint aki folytatni akarja. De el­hallgatott. — A lábával? — kérdezte a vezető. — Igen. — Rengeteg amputálást végezlek »tt. Lehet, hogy magát is akkor ope­rálták, amikor én is ott dolgoztam? — Nem tudom. Nem emlékszem önre. — Én sem. De hát ,ez nem is cso­da. Láttam én naponta új meg új sebe­sülteket, szakállas, bajuszos embereket. Magának volt szakálla? — önnek volt? — Nem. Nekem akkor még csak pelyhedzett. Szőke vagyok, valóságos kö­lyök voltam. De már gépkocsiszerelö! IV| oioros, fiatal parasztlány robo- gott el mellettük, csapkodó haj­jal. Feje világított a viharos háttér előtt. — Tudja, mérnök elvtárs, micsoda nők voltak ott? Maga... ön beteg volt akkor, legfeljebb a közvetlen ápolóit láthatta. De én bebarangoltam az egész korházat. Mindig odarendeltek, ahol a legnagyobb szükség parancsolta. Kék német overall, óné derékszíj, zsebem­ben mindig a kanál. Eleinte enni sem tudtam. De megszoktam. A front után valóságos paradicsom volt az nekem. — Paradicsom — mondta keserűen a vendég. — Vértől piros. — Már úgy értem, nekem. Hiszen kutyabajom sem volt. Messziről villantak a földre csapó szikraostorok, s már halkan át-átdörrent a motorzúgáson a közeledő robaj. A ve­zető hallgatott, s azon töprengett, foly­tassa-e? De nagy kedvet érzett a be­szédhez, s kísértetiesen tiszta képek rajzolódtak ki emlékezetében. A kis fe­kete sveszter! Felkacagott. — Tudja, kik voltak a sveszterek? — Nem. Kik lettek volna? Német ápolónők. — Egy részük, igen! De tudja, kik voltak közöttük? És igen sokan! Egyse találja ki. Bárónők, grófnők. Magyarok. — Ugyan! — Én is csak véletlenül jöttem rá. Egy szót se kvartyogtam németül. Azaz­hogy valamicskét. Inkább csak értet­tem, mint tudtam beszélni... Egyszer az egyik sveszterröl észrevettem, hogy szívesen hívogat segíteni, akkor is, ha nem nagyon kellettem. Nem volt szép. De fiatal és olyan... szóval olyan, mint az érett alma. Szívesen beleharap az mosolyogva fogta vissza jókedvét. — Hát, hiszen lehet. Én csak be­teg voltam. Amikor lábadoztam és man­kóval kijárhattam a folyosóra, hiába néztem a nőket. A sveszterek jöttek, megkérdezték, nincs-e valami pana­szom, aztán mentek tovább. — Tudja — folytatta enyhültebben a vezető —, nem is volt az jó látvány. Egyiknek a lába helyén kötés, a má­siknak c szeme hiányzik, a harmadik kar nélkül üldögél... megmondom, oda nem is szívesen jártam, mert a man­kót hajigálták utánam. — Tudom. — Na, ugye. Nem szerették látni az egészséges embert. Hiába, ilyen az ember. Irigyli, ha a másiknak nincsen baja... Zavartan elhallgatott. Szeme ön­kéntelen a vendég falábára tapadt. Az meg gúnyosan simogatta combja tövét. S nem szólt. — Minden beteg ember ilyen... eleinte. — Persze — nyugtatta meg a má­sik —, minden beteg ilyen. Emlékszem, amikor legelőször kitámolyogtam az ud­varra, az egyik ilyen szanitéc, mint ma­ga, utálkozva elsietett tőlem. Bajtárs, mondtam neki, csak egy cigarettát ké­rek, neked jobban van, te jársz orvo­sok között... De meg sem hallgatott. Elborult az agyam. Ügy vágtam utána Sipkay Barna: SVESZTEREK olyanba az ember. Ha fiatal. Én meg az voltam, ó fekete, én szőke. A feketét mindig kultiváltam. Egyszer felme­gyünk a padra, szárított ruhákért. Csak kacag, ingerkedik, beakasztja a lábam, hogy belebuktam egy halom ruhába. Na, mondom, te is azt akarod, hogy buktassalak. Hát bele is buktattam. — És ez ki volt? Ez is valamiféle baronesz? — Hát! Kis bárónő. Harmadik vagy negyedik alkalomkor elszólta magát magyarul, ahogy simogatta az arcomat, tudja, hogy van ez, csókolózás közben... „szeretlek, te csúnya fiú”. Én majd le­nyeltem a nyelvemet, mert képzelheti, miket mondtam én addig neki magya­rul! Mondtam én mindent! Hogy nyisz- leti vagy, csúnya vagy, de a fene esz meg utánad, hogy szeretem a szádat csókolni, te kis fekete! Meg a fene tud­ja, mit még. A vendég kacagott. Váratlanul buggyant ki belőle. Jóízűen ne­vettek, hogy a hátsó ülésen halk mor­gás támadt. — És nem lett belőle baj? — Ügy látszik, tetszett neki, hogy őszintén kívántam. Nem törődött aztán semmivel, elmesélte, hogy ő magyar bárónő, és a többiek is. sokan azok. Csak el ne áruljam őket, mivel hogy akkor már szovjet katonaság volt a vá­rosban. Az amerikaiakat várták, de hop­pon maradtak. Törődtem én azzal, hogy bárónők, vagy mik? A kis fekete után kinéztem egy másikat. Kicsit dagi volt, de nekem tetszett a húsos nő. Hat svesz- terl fogyasztottam el, míg hordtam a sebesülteket. Egy ruccanás a padlásra, ledöntés a ruhákba. . . dehogy szóltak! Tetszett nekik. Jóképű gyerek voltam, azt se tudták, ki vagyok, mi vagyok. — Akkor maga elintézte az egész magyar arisztokráciát! — nevetett a vendég. Halványka kis gúny pendült meg a kacagásban. — Ha bírtam volna szusszal, lehe­tett volna húsz is, harminc is. .. nem tréfa. — És mind bárónő, grófnő? — Mind! — Magát alaposan becsapta az a fekete sveszter. Akkor volt az bárónő, mikor én. A gépkocsivezető megharagudott. — Én tudom, hogy az volt. Rendes magyar asszonyok, lányok nem csináltak volna úgy, mint ezek! — Miért? A háborúban minden nő egyforma... — Nem! Dühödten, élesen csattantotta a szót, jelezve, hogy elég a tréfából. A vendég a mankót, hogy leverte a lábáról. A vezető idegesen taposta a gázt. A mutató már a kilencvenen ugrált. — Azt azért nem kellett volna ten­nie. — Nem? Megérdemelte. — Honnan tudja azt ön? Hátha meg sem hallotta. — Mit? Hogy cigarettát kértem? Meghallotta. — Nem hallotta. — De biztos benne! Nem hallotta meg!? Akkor miért loholt tőlem... fél­tette a nyamvadt cigarettáját. — Mert félt. Azért! — Tőlem? A féllábútól? — A nyomorúságtól. Igen! Mert egész nap egyebet sem hallott, csak a jajgatást, hogy most mi lesz vakon, mi lesz kar nélkül, ki dolgozik a családra, éhen vesznek a gyerekei! Aztán a se­besültek fekete vére, az üszkös, kegyet­len sebek, vér, seb, gevjxu egyetlen ha­talmas áradata. .. azt hiszi, nem bolon­dult bele az ember? — Maga mondta, hogy paradicsom volt a kórház. — Az a néhány óra. Igen! Nem érti ezt ön. Nem tudom megmagyarázni... — Ha ön se tudja, ki tudná? Karvastagságú villám robbant az út­menti fába. Faluhoz értek. A hátsó ülé­sen felült a mérnök. Idegesen dörzsöl- gette a szemét. — Álljunk meg a vendéglőnél. Nem életbiztosítás ebben a viharban kint az úton. Az eső sugárban zúdult alá az ab­lakon. Motozva indult az üvegtisztító kar. A nyitott ablakon ózonos levegő áradt be a poros kocsiba. A vendéglő majdnem üres volt. Dé­li konyhaszag ülte meg a helyiséget. Álmos pincér ácsorgóit asztaluknál, hosszabban, mint ahogy a rendelést kapta. — Jó, hogy itt kapott el, a faluban — őrült a mérnök. — Aludtam. — Nagyszerűen aludtál — helyeselt a vendég. 4 vezető komor hangulatban tör- delt egy fogpiszkálót. — Az a néhány óra. az jó volt — szólalt meg egyszerre, dacosan. — A sveszterekkél. Az ember elfelejtett min­dent. És hordták a cigarettát, jó angol, meg szovjet cigarettákat. — Ez Don Jankó, úgy nézz rá! — ütötte hátba a mérnök. — Mesélted már az elvtársnak, hogy jártál Pesten most másod éve? — Másról beszéltünk. — Hogy Breszlauban, a kórházban magyar bárónők és grófnők szeretőit volt — mosolygott a vendég, — Mi a fene? — kacagott nagy le- leknyugalommal a mérnök. — Érről e Zsigáról el is hiszem! Hány volt? — Vagy hat. — Nekem egy se — biccentett t vendég. — Azazhogy egy. Bár túlzói lenne szeretőmnek emlegetni. — Halljuk! — Nem sokat tudok mondani. A gazdasági főnök lehetett a kórházban Miután a szovjet alakulatok átvették Főhadnagy volt. A nevére nem emlék­szem. Sírtam az úton, hátúit a kertben, a gazdasági irodák táján. Nekidoltem egy fának, és sírtam. Mellettem ment el, cigarettával kínált. Aztán félvarrta az egyik gombomat és levélpapírt adott az irodán, hogy írjak, haza. Majd el­küldi a tábori postával. — Ismertem — vetette közbe 9 vezető főhadnagy volt. Egészen más, mint a sveszterek! Próbáltam egyszer tőle cukrot zsebelni. Lent, a raktárból A.z istennek se! Kizavart. Azt mondta ez a betegeké. — .Azt hiszem, szeretett — ragadta vissza a szót a vendég. Szigorú szemét a sörre szegezte, amit akkor rakott le eléjük a pincér. — Én is, talán szerettem. De lehet, hogy csak a részvét hajtotta hozzám, s engem a hála. Egyszer megcsókolt. Va­lószínűleg ezért nem lettem öngyilkos. Mert valamikor fűtő voltam, mozdo­nyon. És a tudat, hogy soha nem lehe­tek mozdonyvezető... rettenetes volt. A mozdony! És itthon az öregeim. Két te­hetetlen, kiszikkadt görbebot. Ne lás­sam ezt! Ne lássam a lassú éhhalált' De hogyan vessek véget az egésznek? Hogyan? És akkor jött ö. Nem lettem öngyilkos. Ez a csók... hogy én a nő­nek is jelentek valamit, hiszen akkor kellek a világnak is! Kellek az embe­reknek! És ha kellek, majd dolgozom1 — Ügy tudom, nős vagy? — kér­dezte a mérnök. — Az, három gyermekem van. — Egészségünkre! A vezető tette le elébb a poharat. Ügy mosolygott, laposan, mint akiben még van tartalék. Aztán kíbökte. — Jó kis nő volt a főhadnagy. Egy­szer ültem az iroda előtt, a pádon. A nadrágomra varrtam gombot. Odajött. Azt mondja, nem úgy kell azt. Elvette. Másnap odarendelt a géhára. Lent a raktárban csak beakasztottam a lábát— — Hazudik!! A pincér sápadtan rándult vissza az ablaktól. Váratlanul robbant ez a hang, mint kint a villám. A mérnök elképedve nézte a másik kettőt, a vezető torkán akadt a hang. — Nem olyan nő volt Marija — folytatta halkan, szégyenlősen a 'vendég, kezével idegesen sepergetve az asztalon — A svesztereket elhiszem, de ezt csak kitalálta. — Hazudik ez mindig! — kacagott fel a mérnök és biztatóan bökdöste a vezetőt. — Gazsi! Hányszor etettél meg engem is, mi?! — Valamit kell az embernek tenni hogy el ne álmosodjon — mondta za­vartan a gyerekképü férfi. Egy ideig idegenül üldögéltek egy­más mellett. Aztán a pincér odaszólt. — Már nem esik. Kíváncsi vagyok, megdőlt-e a búza? Sörtől álmosodva ballagtak a kocsi­hoz. kerülgetve a tócsákat. A friss le­vegőben nagyokat lélegzettelc. — Tüdőmosás! — örült a mérnök. A gabona nem dőlt meg. Itt-olt haj­ladozott, de ez még feláll. A Warszava motorja egyenletesen búgott. Jó volt ülni. — Aztán — kezdte a vezető — d kis fekete sveszter ellopta az összes márkámat. Éppen kitelt volna hazafele, a vasútra. Azon akartam jönni* azt hit­tem, lehet. Eltűnt a fekete, clszállin­góztak a többiek is. Hol egyik, hol má­sik nem jött be reggelente. Azt ’mond­ták, átszivárogtak a határon, az ameri­kaiakhoz. Ez a gazdasági főhadnagy meg, egy napon a markomba nyomott egy papírt. „Pasli domo” mondta. Adott háromnapi élelmet, egy dcfyoz cigaret­tát. Azzal én elindultam, cs a legelső transzporttal meg is érkeztem Buda­pestre. A vendég férfi kifejezéstelen arccal ^ bámult ki az ablakon A két. ránc a szája szegletén mélyebb volt, mint máskor. De a hangja nyugodt. — Ott dolgozott? A raktárban? A vezető lassan megcsóválta a feje • — Nem. Ott soha. Elhiheti. És azt is higgyeel, hogy nem hallottam, li­kőr cigarettát kért tőlem. Adtam volna. \^n«/i^/vwvwvwwvvwiA-. Megjelent az Élet és Irodalom áprilisi számában.

Next

/
Thumbnails
Contents