Kelet-Magyarország, 1962. január (22. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-28 / 23. szám

'T » t > t »'t'1'1 t'l mi It 11 y » M^ttf 11 T mtlttttl H-iK'I hHM< »tint » I fltHiiitii*1

jó volt látni az ablaliokban Je szülő női lábakat. Narancssárgán sziporkáztak a vizes üvegek között, melyeken csurgóit a tél szennye. Legalább hat leány és fiatalasszony nyi- szogtatta marokbagyürt újságpapírját a tisztviselő telep csinos házainak ablakaiban.

Kár, hogy néni csordíthatótt még a nap: csupán azért, mert bimbójában még az orgona, » virágillat helyett a frissen hatványozott kerítések szagát leb- bentette a bujkáló szél. De kátrányszag volt bőven. Errefelé sokai áldoznak az ilyesfajta dolgokra az emberek.

Vörös és sárga házak, barna és fekete kerítések, llálkán -öldellö fák a kertekben, napfényes verandák. S majdnem műiden udvaron motoszkáló férfiak. Így festett az a szombat délután.

Nem csoda, hogy ifjú Kenderes Pál azt érezte, hogy most két dolgot cselekedhetne, se)h- mi mást. Vagy lefekszik odabent, a nyitott ablak alá, vagy körülnéz a kertben. Asszonya a konyhában mosta undorodva <i vastag zsírlepedöket, alig öt tányérról igaz; mégis, előre utált minden szombatot és vasárnapot, amikor nem az üzemi konyhán ebédeltek. Ö döntötte el a férje lelkében enyhén mozgolódó vitát is.

— Kutya jár a kertben, Pali. Biztosan fvghíjjas a kerítés.

Rövid tűnődés után tehát kiállt a lépcsőre, és beléropogtat- ta derekét a langyos fényességbe. Nagyokat szusszantott a le- i’égőből. Jó szaglása volt, sosem dohányzott. Nem dohányzott és nein ivóit. Egyenes derékkal járt, keményen és tempósan, akár az apja.

De most jó volt ernyedten vakarózni, s hányni, hogy a nap csípős feszültre hevítse a bőrét.

Tehát kutya... morogta

belül, egészen bent, és egészen mélyén. S ez is jó volt, mint egy lágy és elégedett dorombolás. Különben nem szerette a macskát sem.

Magda nem azért nézett ki az ablakon, mintha kételkedett Volna. Nem. Nagyon jól tudta, hogy az ura megnézi a kerítést. Mert Kenderes már ilyen volt. Magdi fekete haja azért jelent meg a fehér keretben, mert szerette volna látni az urát, hátulról, és úgy, hogy az nem sejti. Gyötörte már a vágy, hogy végre megismerje, olyannak ismerje meg, amilyen s nem. olyannak, aminek látszik. Hiszen egyéves házasok,

Magdi kinézett, és furcsán félni kezdett. Idegen férfi állt a lépcsőn. Az az idegen, magas, sovány alak, rötes szőke hájjal, kicsit hajlott lábbal, szőrös kézfejjel, aki egy év óta minden este lefekszik mellé, és minden éste példás szertartással homlokon csókolja: jóéjt. Szívem.

Kenderes megérezte, hogy a felesége nézi. Talán a zsirsza- got erezte meg: mindegy. Megfordult és rámosolygott az asz- szonyra. Szerette ezt a. nőt. Fekete volt és dús, édes test- szagú. Egészen más szaga volt, mint neki,

Magdi elsségyellte magát: tet- tentérték. Talán a gondolatát is kitalálta Pali. De a férfi 6

6 KEUET-MAGYAKORSZÄG

csak mosolygott, s ilyenkor megfényesedett a hideg, szürke szeme.

— Megnézted a kerítést? — mondta az asszony, csakhogy mondjon valamit.

— Persze.

Nézték egymást tovább, s talán újra mondani kellett volna valamit, ha nem csendül meg a kis jelzőkolomp.

Idősebb Kenderes Pál ráeintotta meg, bár szólhatott volna, De minek a kolomp, ha nem azért, hogy megrázzák? Az apa feje a kerítés felett magaslott. a mama éppen csak a derekáig ért.

Magdi ott maradt az

ablakban, nem sietett ki. A zsíros edényeknél is jobban utálta a szülök látogeiását. Szerencsére ritkán került az ilyen alkalom. Pedig az apósa sem dohányzott, és nem ivott. A memo szeretett dicsekedni vele, hogy nincs ilyen két szép szál ember a városban, mint a férje meg á fia. Ahogy jöttek most is, a kavicsos kerti úton, mint két bástya; mint két torony, két kemény bajnok, — egyszerre léptek, hosszút, merev derékkal. A mama utánuk totyogott, reménytelenül hordónak tűnt hozzájuk képest.

— Fiam! Te még mindig nősz, Palikám! — lelkendezett Kenderesné, küzdve erős szív- asztmájával. — Magasabb vagy már, mint az apád!

Magdi is szerette volna ezt, de hiába, hajszálnyira egyformák Voltak. Egyforma hajlott, büszke orruk, a szeme körül a szarkalábak, csak az egyiküké kuszáltabb, s még a hajukat is egyforma rövidre nyíral- ták. Mindössze az apa arcát meglágyította a löttyenö hús, míg a fiú száraz bőre rászabotton simult a hegyes pofacsontra.

— Hogy vagy, fiam? — kérdezte idősebb Kenderes, az utolsó szót hangsúlyozva, mintegy értésre adva ezzel is; én vagyok az avád. — Egészség? A munkád? Eéleséged?

— Köszönöm, jól vagyok, minden rendben.

— A ház?

— A ház is.

Magdinak már ez is elég volt. Úgyis mindig érezte, hogy ők túrták ki az öregeket innen, saját tulajdonukból. Minek azt örökké felhány forgatni? Nem is akart beleegyezni, dehát számított az 6 szava a két férfié mellett?

Talán azért mondta, hogy valamit szúrjon:

— Korhad a kerítés! At'ér egy kutya.

Idősebb Kenderes felkapta a fejét.

— Korhad? Az nem lehet.

— Korhad. Különben hogy járhatna át?

— Flam, megnézted már a kerítést?

— Még nem, most akartam — bosszankodott az ifjabb Kenderes, aki nagyon jól tud,- ta, miért is szólt az asszonya.

— Hál akkor nézzük meg — javasolta az öreg, és nyomban el is indult.

A fiatal házigazda természetesen csatlakozott hozzá, de az udvari kút mellől még viszszanézett. Vajon, hogyan egyeznek meg a nők? De már nem látta egyiket sem.

— Remek ez a tavasz! — jelentette ki az apa. míg haladtak a liCskeny ösvényen, a fák alatt.

— Nagyon jó tavasz! — felelte határozottan a fia.

— Kikapott a Fradi, megmondtam előre!

— Töliélétesen igazad volt. En is tudtam.

— Ott a kutya! — állt meg hirtelen az öreg, s előre mutatott.

Kis, fekete gombóc rohant át a málnás előtti terecskén. eszeveszett igyekezettél. Amikór meghallotta, hogy nehéz lábak dübörögnek feléje, annyira megrémült, hogy bájtéban fel is nyüszített. Pedig még mesz- sze jártak tőle.

A két férfi dobbantva stoppolt le a meglazult kerítés léc mellett.

— Hát nem kitörte? Látod, kitörte, és dehogy is korhadt.

— Persze hogy nem korhadt.

— Hogy lenne ez korhadt?

— Kitörte.

Leguggoltak, úgy szemlélték. A szomszédból áthallott a tyúkok boldog éneke. Légy zümmögött a csendben. De pompás szombat délután volt!

— No, ezt nem nehéz rend- behozni — vélte a fiú.

— Nem is az a baj.

— Ugyan, mi 7

‘— Ha most kitörte, kitöri máskor is.

— Gondolod?

■— Te nem ismered még a kutyát.

— A kutyát még nem ismerem.

— Kitöri, és újra csinálhatod.

— A fene egye meg,

— ilyen a kutya.

— 1is mén csak nem is szólhatok.

— Kinek? A gazdájának?

— Itt lakik Gombás.

— Tudom.

— Gombás valami nagy párt- ember. Hát most szóljak neki?

— Biztos?

— Ügy hallottam, személyzeti vezet.6 lett.

— Hát ez baj.

Mini két, hatalmas béka húzódtak men a málnás alatt, csak fejükön tüzelt a vörhe- nyes sörény.

— Talán megpróbálhatnám.

— mondta eztán a fiatalabb.

— Egyszer kétszer beszélgettünk, rendes embernek látszott

Hátha nem csinálna belőle nagy ügyet.

— Talán. De ha csinál?

— utövégre kösse meg « kutyáját. Az én kertem nem az ő kutyájának gondozom.

A magánjog szerint köteles lenne megtéríteni a kárt.

— Beszélek véle.

— Fiam, te nem beszélsz vele.

Hallgatva néztek egymásra.

— Magánjogról szóltam, dekát az én időmben. Akkor még másként volt a dolog a magánjoggal. Akkor még. ha csak bemerészkedett egy gyanús alak az ember házába, kihívták a csendőröket.

— Ne mondd.

— Egyszer puszta lábnyomok alapján kutattunk fel egy cigánytelepet. Bemászott valaki Patakiékhoz. Tudod; akkoriban nyolcvan holdja volt. En ugyan csak őrmester voltam., de jól ismertem. Ott volt a lábnyom az álmája alatt. Kihunytuk a putrikat, és megtaláltuk a gardáját. Az se mászott be többet almát lopni.

A lécek kötött szemlélték a szomszéd kertel. S egyszerre pillantották meg a kutyát. Ott figyelt az, jó húsz méternyire fülét hegyezte, amennyire tudta. De lelógott.

— Gyere ide, a fene egyen meg — mondta csendesen az öreg.

— Gyere... — csettint«« az ujjúval a fiatalabb.

S a kutya... megrázta a farkát!

Nyomban kitört bennük az izgalom. A kutya bizalmas! Ezt esetleg... ide is lehet hívni! Alaposan összebugyálni, hogy ne légyen többé kedve átmászni a résen.

— Gyere csak, te kis cigány... — hívta melegre hangolt szóval Kenderes. — Mit adok én néked... gyere csak..

A fiatal férfi füttucntgctni kezdett. Percekig csinálták ezt fáradhatatlanul, mígnem már ott volt, néhány lépésnyire a kis fekete gombóc. Éktelenül ragyogtak a szeméi, barna foltok színezték a szemöldökét, fehér lopánkák n libát. Rázta a fenekét. mint általában a rövid- farkú ebek, és halkan nyüsz- szentdetett.

— De ha megverjük, és meghallja Gombás? — kideste suttogva a fiú.

— El kell kápni a száját... — súgta vissza az apja. — Gyere, te kis purgyó, szép kis kutya Vagy, önére.

Óvatosan felálltak és hátrálni kezeltek. Hogy legyen ú*m a kutyának, jöjjön csak át. De amint felálltak, a gombóc is eliszkolt, de nem messzire.

— Nem baj. majd jön.

— Egész csinos kis kutya — mondta, a fiú. ,

— Korcs.

— No, persze. Lóg a füle.

— Buti. Ha ókóéabb teniié, ném bízná ennyire vadidegen' ben. A jó kutya élőbb harap,

aztán nézi meg, kibe harapott.

— Nem lenne rossz nekünk sem egy jó kutyü.

— FarJzáskutya kett, vájni bulldogg. Tudod, a bulldogg nem ereszti él, amit megkap. liifnánkodhat a nyavalyás. Göres áll a szájába. Az a Itu- tya.

Fütyültek, hívtak. S a gombóc ott volt megint a kerítésnél, sőt be is dugta az orrát, de visszakapta. Rázta a farkát, mintha húst kinálgatnának neki.

— Látod, milyen hülye? Fogadóm. ez nem harap meg senkit. Ezt rosszul nevelték, kiöllek belőle a kutyatermészetet. Jóságos kutyát csinálták belőle, pedig azt a. kutyát a fene egye meg, amelyiktől be tehet menni az udvarra.

— Tényleg hülye. Valósággal röhög az emberre.

— Jól mondod: röhög. Min;

dig utáltam a vidám kutyákat. Olyan az, mint a póniló. Semmire se való.

Fütyültek hívták, A kutya áldugta a fejét, aztán úgy máradt, hason, az innenső Oldalon.

— Ezt még Lalán meg se verték. Ezt a kutyát Szeretik. Pedig, há egy kutya megérzi, hogy szeretik, ellustul. Megette a fene.

— Macska lés.; bélöle.

— Dehogy macska, De te nem ismered a kutyát. Volt nekem egy. Előhozta az, akit esák akartam. Csak arra kellett vigyázni, meg ne ölje. ide figyelj — kezdett suttogni akaratlanul, — ha a dög előbbre jön, te kerülj balra. És alkalmas pillanatban szaladj a rcs Itéz. Érted? Majd én csaUtga tóm. Aztán a nyakánál ragadd meg, Ott puha a bőre, öss.e lehet fogni. És emeld fel

— Bízd rám,

Most már nagyon idegesek voltak. Az öreg harci lázban égett. Hangja édeskéssé csűr- rant, tenyere ingerlőén nyúlt előre, közel a föld felett.

— Gyere csak, hogy borzoljalak meg, te kis cigány, te... gyere már.

S egyszerre megszületett á pillanat.

A gömböc játékosan nyúlt él a földön, rövidet, halkat vak- kantott, aztán felugrott, és néhány lépést jobbra szaladt, onnan ragyogtatta rájuk nevető szemét. Ez aztán a játék! Szín - te érezte már a nyakán a s* mogató kezet.

S akkor is ifjú Kenderes kiugrott, s bár észrevette a kutya. nem tudott előtte átslisz- szolnA. Pont a rész alatt kapta el a vörös tenyér, és úgy rántotta a magasba, hogy a villáról a lécen maradt egy cso- mócska szőr. Felüvőltött,

De nem sok ideje maradt erre sem. Egy másik tenyér átkapta az orrát, s össze szórt(Poljiatás » 7.

ßQ

KnTWMium imnrímmm,