Kelet-Magyarország, 1961. szeptember (21. évfolyam, 205-230. szám)

1961-09-03 / 207. szám

__ fg.,v u£,,, Kellemes itt, a meghitt

sarokban- Mindjárt hozzák a pirított kenyeret meg a jó hideg sört. Jólesik az Hal ilyen melegben... Hát hogy vagy Hans, öreg kamerád?

— Szóval te is kapod a jó kis nyugdíjat és élvezed az életet... Jól van Hans, így van ez rendjén. Megdolgoztunk, megszolgáltunk mi ezért derekasan, cimbora. Látom nem szűkölködsz a dohánnyal. Elegánsan öltözködsz. Pazar kocsid van; ugye amerikai? ... Hogyan? A feleségednek is van egy? No, persze, ez csak természetes. Nálam is hasonló a helyzet. A viskó is egészen tűrhető, amelyben lakom. Igaz, öt szoba az egész, dehát elég az egy kiszolgált frontharcosnak, ugye, kamerád?... Mi már csak pihengetünk, sörözgetünk és elmerengünk emlékeinken. Így kell ennek lenni, öreg fiú.

— Hej, azok a régi szép idők! De Sokszor visszaidézgetem magamban az éveket, amikor még együtt dolgozgattunk, Hans.

— Persze, hogy emlékszem, öreg cimbora. Együtt kezdtük a rendőrségnél. Mindketten főhadnagyok voltunk. Fialatok és lelkesek. Amikor a Führer átvette a halaimat, nyomozók lettünk... Hej, nagyszerű idők voltak azok, kamerád! Emlékszel, milyen buzgalommal füleltük le a Birodalom ellenségeit? ... Kezdetben főleg a kommunistákat, hiszen ők voltak a legveszedelmesebbek... Csakhogy hiába szimatoltuk ki őket és fogtuk el tucatjával, nem fogytunk ki a munkából. Milyen szívósan és fáradhatatlanul dolgoztunk! Élveztük a munkát.

_ Akkor még tele voltam fiatalos

tűzzel, lelkesedéssel.

Hogy cmléUssem-e a napi

bemelegítésekre? Már hogyne emlékeznék, öreg cimbora. Hiszen együtt jártuk körül minden reggel a cellákat, hogy szemügyre vegyük a legutóbbi akción fülön csípett kommunistákat. Milyen kifogyhatatlan voltál a játékos ötletekben, Hans! Kitűnő módszereidet gyakran megcsodáltam, amelyekkel növelni igyekeztél bennük az élet, a szabadulás utáni vágyat. Igyekeztél humánusnak, jóságosnak látszani, ígéreteket tettél a flócerok- nak. Nagyon tetszett nekem ez a módszer, s mi tagadás, sokat tahultam tőled. Hamar rájöttem én is, hogy a remény félelmet szül, segíti megoldani a nyelveket. Gyengéden simogatja az akarat ellenállását, rést nyit a szívbe, be lehet lopakodni és kifürkészni a féltve őrzött titkokat.

— Azt mondod, hogy nem sokat értünk el vele? Igaz, keményfejűek voltak azok a kommunisták, Hans. De mindenképpen jól elszórakozgattunk velük. Persze, olyankor ordítottak. Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy nem sajnálom-e őket. Ezen csak röhögni tudtam. Emlékszel, ugye, Hans, hogy vasárnaponként, a reggeli szórakozás után — mert ezt akkor sem hagyhattuk ki — együtt mentünk a templomba. Istenről sohasem feledkeztünk meg. Ifjúi lelkünk tele volt isten iránti áhitattal és hálával, hogy hú

alattvalói, szorgalmas munkásai lehetünk

a Birodalomnak. Persze, egy kommunista nem ismerheti ezt- a nagyszerű érzést.

— Micsoda? ... Hogy csendesebben? ... Hogy ez a szemüveges pasas figyel a szomszéd asztaltól? Hát aztán! Emiatt ugyan ne izgasd magad. Elvégre jogállamban élünk. A kancellárunk nem tűri, hogy a Szövetségi Köztársaságban bárki korlátozza jogainkat, Sőt quasi segít, támogat bennünket, Hans. Hát miért kapjuk a nyugdíjat, miért tartanak becsben minket? Azért, mert nagyon jól tudják, hogy ránk mindig lehet számítani. Hiszen nem titok az, hogy a kancellár is ugyanúgy érez és gondolkozik, akárcsak te, vagy én, öreg cimbora.

— No, de igyunk is közben, mert nagyon kiszáradt a torkom... Ez igen! Kitűnő ez az ital! Akkoriban persze nem volt mindig időnk ilyen sörözgetésre, Hans. Sok volt a munkánk. Emlékszel például, amikor abban a kis vacak bajorországi városban szedegettük össze a kommunista-gyanus elemeket... Mi kelten vezettük a nyomozást. Milyen fáradhatatlanul dolgoztunk. Éjszaka sem pihentünk. A legények sem. Azok is buz- gólkodtak, hogy kiérdemeljék az elismerésünket. Éjjelenként vallattuk az elfo- gottakat. Akkor még kevés volt a tapasztalatunk. Egyszerűen lábuknál fogva felakasztottuk a pasasokat és puskavesszővel vertük szét a talpukat. Primitív módszer volt, nem járt sok eredménnyel. Igaz, úgy ordítoztak a fickók, hogy a rendőrőrs környékén lakók nem tudtak aludni. Egyik éjszaka valaki néhány vödör ürüléket öntött át a kerítésen. Bizonyára naivul azt hitte, hogy ettől abhagyjuk a munkát. Marha népség.

— Hanem van nekem egy emlékem, amelyik gyakran eszembe jut, Hans, és bármilyen hihetetlennek tűnik, elgondolkozom rajta... No, kortyoljunk is közben, mert megmelegszik a sör... Te akkor szabadnapos voltál, vagy valami elfoglaltságod akadt. Éppen május elseje volt, s egy fiatal munkáslányt öt szál piros tulipánnal őrizetbe vettek. Én hallgattam ki. A lány sápadt volt és szép. Rondán köhögött. Az egész teste belerázkódott, vért köpött a zsebkendőjébe. Mindjárt láttam, hogy tudós. Felkeltette érdeklődésemet a Gretchen. „Mi haszna annak, amit csinálsz, te lány?” Nem válaszolt. A kapott veréstől és a köhögéstől fáradtan, zihálva lélegzett. Csend volt, csak valahonnan, egy másik szobából hatolt át a falakon egy eltompult, nehéz nyögés. Akkor a lány azt mondta, hogy a jobb jövőért harcol. „Miféle jobb jövőért?” — „A munkások, a mi jobb jövőnkért!” — felelte. Ráordítottam: „Ostoba! Hiszen megzabál a tüdőbaj a nyomorúságban! Ha jobb életet akarsz, inkább a szépségedet adnád el. Legalább\ lenne mit falnod és nem járnál ilyen rongyokban!” „Nekem nem olyan jobb élet kell” — rázta makacsul a fejét. „Hát milyen? Ha megöllek, mint a Birodalom ellenségét, vagy elpusztít a tiidóbaj, már semmilyen életed sem lesz!” „Akkor

mások jobb éltéért" — felelte dacosan.

— Hiszen azok is előbb-utóbb megdög- lenek, ha úgy gondolkoznak, ahogyan te. A Führer'az irmagját is kiirtja a magadfajtáknak.” — „Akkor azoknak fiaiért, lányaiért, unokáiért. S azért, hogy a Führetedet meg téged és a hozzátok hasonló gyilkosokat széttiporják egyszer!” Nem bírtam tovább. Elöntött a düh. Belevágtam a képébe az öklömmel. Megmarkoltam az állát és gyufával lepörköltem a szempilláját, meggyújtottam a haját. De nem árulta be társait! Véresre rugdostam, semmi! Égő cigarettavéget nyomtam a szemébe. Nem! Hallgatott! Ott pusztult el az őrizetesek cellájában. ... Igen, sok hasonló esetem volt, Hans, de ez az egy mégis gyakran az eszembe jut.

— Persze, hogy igazad van, tulajdonképpen valamennyien ilyenek voltak. Elszántak és makacsak,

— Hanem arról keveset tudsz, hogy a fronton milyen nagyszerű élményeim voltak. Hiszen amikor a rendőrségtől átkerültünk az SS-hez, különváltak útjaink, kamerád. Nem panaszkodhatok, Keleten is megbecsülték szakképesítésemet és tapasztaltságomat. Az elfogott partizánok vallatását bízták rám.

— EIHléliszem, bitang hideg volt akkor, negyvenegy telén. Ez idő tájt már

kifinomultabb módszerekkel dolgoztam. Tudod, sokat tesz az élettapasztalat. A

„biológiai módszerek” mellett igyekeztem „lélektani síkon” hatni a flócerokra. Filozofálgattam, psziché-szo ndázgatással kísérleteztem. Megvallom, ebben sokat segített az, amit tőled tanultam fiatal nyomozó koromban, Hans. Hiszen ehhez neked különleges érzéked volt. Szóval én is megpróbálkoztam vele. „Ti, kommunisták nem hisztek a lélek halhatatlanságában. Tagadjátok, hogy az ember halála után valahol a mennyországban, vagy hol az anyja keserviben üdvözöl majd... Mi a fenének harcoltok mégis foggal és körömmel? Miért nem maradtok nyugodtan a feneketeken és élvezitek a földi életet, ameddig lehet?...” Sajnos, ez a módszer teljesen csődöt mondott.

— Remekül elszórakozgattunk ott is, elhiheted, Hans. Ha jó kedvünk kerekedett, meztelenül kikergettük a pasasokat az udvarra és a harminc-negyven fokos hidegben vízzel locsoltuk le öketl Percek alatt csonttá fagytak, ha kíváncsiságból beléjük csákányozott valamelyik legény, szétpattantak, akár a jég.

— Egyszer volt közöttük egy lány, valami Tanya. Karcsú, fekete hajú, bánatosan szép tekintetű teremtés. Kedvem lett volna elcicázgatni vele. Persze, partizánnal ugyebár tilos volt az ilyesmi. De azért kellemesen eltöltöttem vele az időt. Meztelenre vetköztettem és a hajánál fogva akasztottam fel Tányát. Aztán a kamerádokkal együtt bepoharaztunk, s vízzel eszméletre locsoltuk a felfüggesztett Tányát. Énekelve himbálgattuk a leányzót, mint az óra ingáját. Azután előtte rendeztük meg a parancsnokság néhány belemenős ringyójával a szokásos esti cirkuszt. Jó kis hec volt, sohasem felejtem el.

— Igen Hans, így ment ez akkoriban. Biztosan neked is akad jónéhány kellemes front-emléked. Nem fecséreltük el haszontalanul legszebb éveinket. Kár, hogy vége azoknak a szép időknek.

Erről jut eszembe, holnap ösz- szejönnek a városháza nagytermében az egykori keletiek... Utána felvonulás, csinadralta. Ja, hogy te is megkaptad a meghívót?... Igen, nekünk, régi kamerá- doknak össze kell tartanunk. S kutya kötelességünk, hogy a Szövetségi Köztársaság mai ifjúságába is beleplántáljuk a mi régi, jó harci erényeinket. No, erre iszunk meg egy kupa sört, öreg fiú! Átkozottul ízlik nekem ez az ital!

MESTER ATTILA

Tizenkét költemény

1

AI int a a tény tölti be a termeket,

1 * Ügy tölt be bennünket ez a kor.

2

Merész csodák, és rejtett félelmek kora. Gépek kora, a felszabadult Energiák kavargó szép kora,

Mely megtisztítja önmagát.

3

De még forgószél feletted, s a megmozdíthatalan hegyek felett.

4

A hegyekre este hull,

S beletemetkeznek a tegnapok ködébe.

5

Minket harsogó reggelek Köszöntenek, s a friss szelek Tűzében ébredünk, .

Mosolyogva mint a kelő nap.

6

A nap már magasan jár az égen Tornyok, csillogó tetők felett,

Hegyek, hófödte csúcsai felett,

A közöny északi-sarkai felett,

Olyan magasan, hogy kinyújtott kezeinkkel

Elérhetjük a csillagokat.

7

S a fénylő utak is nekünk kanyarodnak, És semmi sincs oly távol a földön,

S a mindenségben,

Hogy túl ne lépjük, mint a tegnapot.

8

Igen az ember eléri a legfelső határt.

S a legmélyebb titkok is feltárulnak előtte,

Otthona lesz a világ.

9

S a gondolatok is új fogalmakat kutatnak. És szárnyat bontanak a röppenő Fehér-galamb szavak.

10

Túlléptük a tegnapokat,

S tovább már tiszta út vezet A holnap felé.

11

S a holnap él, tudjuk, hiszen szivünkből

Sarjadt virág, vágyunkkal öntözött.

12

Ügy tölt be bennünket ez a kor,

Mint a fény tölti be a termeket.

KRECSMÁRI LÁSZLÓ:

Okét koszdntse

\ nyár fejen már megjelentek * — mint első deres, ősz hajszálai-“» a szeptemberi szélben szálló ezüst színű kis ökörnyál ak.«

Kiröppent fészkéből a reggel-« s az iskolások újra jönnek!

S nem tud ezért ma határi szabni semmi az én nagy örömömnek, j Hulló levelek táncra kelnek s élni vágyik most újra minden “ illatos szirmát szavaimnak szép virágként szívükre hinteni A szárbaszökkent jövő érik bennük gyöngyözve, düsen, bWr** s rózsaarcuk tündöklőn fénylik a nyárutói napsugárban, ahogy jönnek, s békésen kacag ! róluk a boldog, drága élet —

; őket köszöntsc máma itten minden virág és

Bertalan István:

Emlékszel/ Hans?

i