Kelet-Magyarország, 1961. augusztus (21. évfolyam, 177-204. szám)
1961-08-13 / 189. szám
Vályogveíők Ássák a földet, a gödrök egyre mélyülnek és a földháton „hegyek” emelkednek — téglából. Az ibrányi határban éget a nap, perzsel mindent, amit ér, a füvet, a közeli fákat, szinte kővé válnak a vályogból vert téglák, és az emberekről, akik itt dolgoznak, csurog a veríték. Kis lurkók szaladnak felénk, — mikor odaérünk, — és csak fehér foguk, meg nagy fekete szemük látszik ki a „sárruhából”. ők élvezik igazán azt, ami itt történik. Persze csak a kisebbje, mert a nagyobbak már megfogják a lapát nyelét, úgy mint a felnőttek. Horvát Aranka és Kardelás Marika például hetente a kétezer da rab vályogot is kivetik. őket a kúpokba rakott vályogtégla. Százötvenezer darab... Az asszonyok elmondják, hogy 5k is együtt dolgoznak az emberekkel, mert kell a pénz és enni is kell, a koldulás meg nem va- ámi biztos „kereset”. Meg aztán gy jobb is, mert az ibrányi termelőszövetkezet közben-közben is * fizet nekik, hol ennyit, hol any- nyit, asszerint, hogy mennyit adnak át. De a „summát” a végén kapják meg. Egész nyáron át folyik a munka, mint mondták — míg hideg nem lesz. A kis árokban folyik a víz, telnek a talicskák, szalmával „dagasztják a sarat. Készülnek a ! téglák... Csallány — Hammel. Tizenkét cigánycsalád, hetven ember dolgozik az ibrányi határban a kis tó közelében, ahonnan a vizet csatornán vezetik a kubikgödrökbe, „dagasztani“. Boda József ötödmagával jött ki ide, mert az ibrányi téesznek, —■ mint mondja — sok téglára van szükségé az új istállókhoz, kell hát az ember, aki csinálja. Immár három hónapja, hogy kiköltöztek a tó mellé. Azóta már át is adtak a téesznek vagy hetvenezer darabot, és mint valami védőgát, úgy veszi körül Aki már előre felszámítja a borravalói Pincérek és vendégek réme a „Jerevánbanu A nyíregyházi „Jerevánban” eltöltött „kellemes” csütörtöki este után elengedhetetlennek látom, hogy ne essen néhány szó olyasmiről, ami méltán felháborítja az amúgy igen kellemes kerthelyiség vendégeit. — Persze, biztosan megini a pincérről írnak — mondhatja néhány olvasó. De téved, mart akiről szó esik, Bodnár Jánosról, nem sorolható a pincérek sorába. Ezt már azért sem tehetem, mert a többieket sérteném meg vele. Ml is történt tulajdonképpen? Kezdődött azzal, hogy kértünk három korsó sört. Meg is kaptuk rövidesen, az asztal legtávolibb sarkára. Közben telt az idő, és a pincér gyakori vendége lett a szomszédos asztalnak fél deci konyakok társaságában. Talán ez a kis ital segített neki, vagy talán a „zsebe“, hogy mikor fizettem, öt forintra kerekedett ki egy korsó sör ára. Hogy mióta 5 forint zene mellett egy korsó sör, ezt nem tudom, de nem tudják a vendéglátó vállalatnál sem. Vagy olcsóbb, vagy drágább, de ilyen árú sört még nem gyártottak. De a kis különbség — ami persze sok vendég becsapása révén tetemes összeget jelent — úgy látszik még mindig nem volt elég, mert mikor nem nézett ki nálam borravaló, mint folyóba dobott lapos ' kavicsok, úgy csúszkáltak elém a forintosok. (az udvariasság valóbeül „egyéni” kifejezése!) — Pihengetünk, pihengetünk? — szól ránk néhány perccel a fizetés után a mi pincérünk bájos hanglejtéssel, „vendégmarasztaló” hangon. De ez csak egy eset; nem az első, de reméljük, az utolsó. Bodnár Jánost már legalább tíz esetben hely ez.e át a vendéglátó vállalat egyik üzletéből a másikba, mert nem bírtak vele sehol sem. Számtalan figyelmeztetés hangzott el. De eredmény semmi. A pincérek félnek tőle, és a vendégek is. Csak azt nem tudom, miért van még mindig a vállalatnál?! — csallány —■ Amiből tanulni lehet A nyolcvanhat évtől fehérhajú Bakó László óvatosan, szinte hangtalanul lép be a megszokott helyre, a csengeri járási pártbizottság egyik szobájába. Mindjárt körülnéz, de nem találja, akit keres. Barcsai elvtárstól szokott mindig könyvet kapni, csak most nincs bent. Leül és vár türelmesen. — Valamikor a lányokért fájt a szívem, de mostanában, sajnos már másképpen fáj, — válaszol az ismerősök érdeklődésére. Aztán komolyan folytatja panaszát egyre romló egészségi állapota miatt. — Megérett gabona vagyok már, hiába, — mondja, mint aki belenyugodott a változhatatlanba. Azt mondják, hogy tavaly még Pár pillanatig hallgatott. — Tudjuk, hogy az anyag vak és nem őrködik fölötte semmiféle gondviselés, amely az eltévelyedettek útját egyengetné. Az ember rendet teremt a világ- egyetem mérhetetlen mélységében, mert értéket alkot. Azok a lények, akik a pusztításnak szentelik magukat, még ha a leghatalmasabbak volnának is, saját pusztulásukat hordják magukban. Mit gondoljunk felőlük? A képzelet felmondja a szolgálatot, az értelem meghátrál a szenvedés és halál roppant méretei elől, melyek e szavakban rejlenek: egy bolygó pusztulása. Megbélyegezhetjük-e lakóit? Vajon szörnyetegek lakták a Venust? En nem hiszem. Hát nem dúltak a Földön borzalmas háborúk olyan társadalmak között, amelyek fazekasokból, parasztokból, hivatalnokokból, ácsokból, festőkből álltak? Vajon azok a milliók és milliók, akik e háborúkban elestek, rosszabbak voltak-e nálunk? Volt-e ok, amiért jobban megérdemelték volna a halált, mint mi?Arszenyev professzor úgy véli, hogy gépek küldték harcba a Venus lakóit. Ez nem egészen biztos, de tegyük fel, hogy így volt. Hát nem gép állította az embereket is háborúba? — a társadalmi rend zűrzavarosán működő őrült gépezete — a kapitalizmus? Tudhatjuk-e, hány Beethoven, Mozart, Newton pusztult el vak csapásaitól anélkül, hogy hallhatatlan művek alkotására megérhetett volna? A Földön nem voltak-e lények, akik azt művelték, amit ön, kedves barátom, őrültségnek nevez? Nem voltak-e halálkufárok, akik mindkét harcoló felet kiszolgálták a fegyverszállításokkal? Nem egy hasonlatosságot találhatunk itt, és ez nem véletlen, mert lenniük kell közös törvényeknek, amelyeknek az értelmes lények történelme alá van rendelve. Értelmes... Milyen kesereűn hangzik ez a szó e pillanatban. De mégis van közöttünk különbség, éppen olyan nagy, mint amilyen az élet és halál között. Az energia, amelynek a Földre kellett zúdúlnia, íelrémlett a bolygó minden városa fölött, atomnapok formájában, amelyek nem örök időkre ragyogtak fel, hogy segítsék és megteremtsék az életet, hanem egyetlen szempillantásra, hogy elpusztítsák. A sok millió fokos hőségben fortyogtak és széjjelfolytak pompás épületeik, elégtek a gépek, megrepedeztek és elolvadtak a rádióaktív emittorok árbocai, felrobbantak a föld alatti csövek, s elmenekült belőlük a fekete plazma. így állt elő az a táj, amely most a katasztrófa után hetvennyolcvan évvel tárult elénk: romok, üsz- kök, pusztaságok, megdermedt kristályokból álló erdők, a vad szurdokokban erjedő plazmafolyók és az a fehér gömb, a kataklizma utolsó tanúja, amelynek megbomlott, de még mindig aktív vezérművei még egyre működnek, értelmetlenül és zűrzavarosán használva el a felgyülemlett energiát... és így fognak működni, amíg a föld alatti tartályokban még lüktetnek a fekete plazmakészletek... És ez eltarthat évszázadokig...: ha ezen a bolygón meg nem jelenik az ember! — Borzalmas örökség... — suttogtam. — Ügy van — hagyta helyben Arsze- nyev —, de jogunk van érte nyúlni. Amikor az emberek kezdték felfogni, hogy egy közös sorsnak a társai, hogy ugyanaz a bolygó viszi őket a téren át, hogy egy és ugyanazon hajó legénységéhez tartoznak, mint mi, s éle ük egybekapcsolódik, mint a mienk, mert egy irányba néznek — akkor még meg is álltak a szakadék szélén. Az imperializmus a pusztulás láttán, amelyet a történelem vitt feléje, magával akarta sodorni az egész emberiséget. Amikor harcba szálltunk ellene, a puszta létnél valami nagyobbért harcoltunk. Az anyagnak csak azok a formái szépek és csak azoknak van jelentőségük, amelyek az őket néző szemben visszatükröződnek. Csak az élet ad értelmet a világnak. Ezért lesz bátorságunk visszatérni erre a bolygóra. Tragédiáját örökké emlékezetünkbe véssük, mert az olyan élet tragédiája ez, amely más élet ellen lázad és önmaga pusztul el. A televizorhoz lépett. — Barátaim! A Venus csak egy szakasz. Expedíciónk csak az első lépés azon az úton, amelynek végét egyikünk sem sejtheti. Én hiszem, hogy átlépjük a Naprendszer határait és tovább megyünk, hogy rálépjünk ezer meg ezer más nap körül keringő égitestre és eljön az idő — talán millió vagy milliárd év múlva — amikor az ember benépesíti az egész tej- útat és az éjszakai mennybolt fényéi olyan közel lesznek hozzá, mint a távoli házak világai. S noha fel sem foghatjuk azokat az időket, én tudom, hogy a szeretet megéri őket, mert a szeretet a bizonyítéka az élet szépségének a másik ember szemében. Arszenyev a képernyő mellett állva mondta el e szavakat. A homályban a csillagok özöne ragyogott. Ügy láttam, gyenge visszfényük az ő arcára esik. Hosszú ideig álltunk szótlanul, mintha a mélységekkel széjjelválasztott világok hívását várnánk. Megszólalt a telefon. Lao Csu emelte fel a hallgatót. Letette és Arszenyevre nézett: — A Föld jelentkezik. VÉGEI két-három könyvet elolvasott miden héten. Igaz, hogy akkor még azt mondta a jó látásán cso- dálkozóknak, hogy „most még jobban látok szemüveg nélkül, mint tavaly.” — Hiába, az idén már sokkal ; lejjebb adta — szánakoznak rajta Beszédbe elegyedem vele. Meglepően tájékozott a legfrissebb eseményekről is. Még azt is megmondja, hogy melyik lapban olvasta. Hozzáértéssel szól politikai dogokról. Szó szerint idéz Lenin műveiből. Valamikor nagyon jól tudott beszélni is. Nagyon szeretett olvasni és olvasmányairól beszámolni az embereknek- De egyéb alkalmakkor is szívesen hallgatták. Most azonban már meg-megakad a hangja, különösen amikor 1919-es „élményeiről" mesél. A Tanácsköztársaság bukása után, mint volt politikai biztosnak, neki is „felelnie” kellett. Meg is felelt nekik. Amikor a sok ütlegeléstől elájult, leöntöt- ték és folytatták ott, ahol abbahagyták. Három hétig még feküdni sem tudott. Kellemes emlékként meséi! el a nem is olyan régen tett látogatását az Országházban. Aztán megérkezik Barcsai elvtárs és már magyarázza is, hogy miért olyan sürgős az a könyv. „Tudjátok, megjöttek a gyerekek Pestről és szeretnek olvasni.” Kiér- zik a hangjából, hogy mennyire büszke rá, hogy fiai olvasni szeretnének. Nics is ezen mit csodálkozni, hiszen igazán nem frázisként mondta, hogy „aki szeret olvasgatná, az igazán tudja, hogy milyen hasznos a könyv, természetesen nem a ponyva regények hanem az olyanok, amelyekbe tanúim lehet.“ 4
