Kelet-Magyarország, 1961. július (21. évfolyam, 152-176. szám)

1961-07-09 / 159. szám

A lányok már álmosak. Hajukat tűr- kalják-zilálják. Ruháikból, cipóikból a másik szobában szabadítják ki hajlékony testüket. Hófehér, bokáig érő vállas ingükben olyanokká válnak, mint a régi mesék tündérkisasszonyai.

Irén, az idősebbik lány fekszik belülre és szembe fordul Margittal. Várják fülelik: mi történhet még? Apjuk meddig kuszálja még a maga dolgát?

— Nekem pedig beszélhet akárki — hallják megint a méregtől veszedelmesen recsegő hangot —, megmondtam hogy ... az összecsapott nyájban egy gazszál nem sok, annyit sem tesz arrább Gereben Albert!

— Akkor miért iratkoztál be jóember? — engesztel kicsit tokás, még mindig sudár termetű anyjuk.

— Tudtam, hogy ezt vágod újra a pofámba. Mert igen. Gereben Albertnek már pofája is van. Pedig... fel évvel ezelőtt a község legeleje közt voltam. Tizennyolc holddal..., ti-zen-nyolc holddal te... atyaúristen! Hallod ezt Móré Ilka? Gereben Albertné, hallod ezt?! Hej! — nyögi a hatvanhoz közel álló apa, s akkorát sóhajt, hogy majdnem kettévágja vele az égő villany függő zsinórját. — Há-át — ereszkedik még mindig erős váila, bozontos feje, — minek írtam alá... Nem akartam, hogy ... azt mondják, rongyember vagyok. Hogy a többi útjába állok.

Albi, a katonaságtól tavaly ősszel leszerelt ifjabb Gereben jó félórája jött haza Pálos Iluséklól. ahova igen komoly szándékkal udvarol. S mióta hazajött, háborgó-kavargó gondolatokkal ül a nehéz, testetlen tölgyfaasztal mellett. Egyik cigarettát a másik után szívja. Gesztenyeszín haját, csontos, de mégis formás arcát lángolva öleli körül a huszon- ötös égő.

— Hagyja már, apám, ezt az örökös melldöngetést.

— Te is azt mondod? — villan rá apja tekintete.

— A Gólyadomb mellett nagy hire volt régen a szélmalomnak. Most a tégláit is alig lelni. És ... én mondom apámnak, elég jól megférnek a közös munkában a volt középparasztok is. Mert ezután ...

— Honnan tudod te azt? — csap a szavába apja.

— Mondják.

— Az nem igaz. Egyébként... elárulhatom neked, meg anyádnak, hogy Sólyom Ignáccal, Hántó Imrével, Lukács Gyulával, Halmos Árpáddal. .. megbeszéltük mi ezt jóelöre. Azt — fogja halkabbra hangját —, hogyha mi, a volt. gazdák kitartunk, nem állunk be közösködni, a többiek se mennek sehova. Különben úgy beszélik, könnyű nekünk, mert el vagyunk látva tartalékkal.

— Nincs olyan hosszan tartó zápor, hogy el ne fogyna. Sokan a végit se várják, máris aláállnak. Mennek ...

— Én nem megyek;

— Na látja. Apámmal beszélni se lehet.

— Nem me-gyek, értse meg még az isten is! Azt teszek, amit akarok. Nektek is aszerint kell lenni. Te végezd csak itthon a jószágok dolgát. Meg azt a... köpés háztájit. A lányok pedig tanulják csak tovább az izé... modern varrást annál a vén majomnál Bár megvettem nekik a gépet... ‘

— Egy apának így kell beszélni?

— Coki!

— Coki, coki, ezt tudod te bömbölni ■— pityeredik el Gerebenné. — Ügy teszel, mintha megállíthatnád a világot. Dobos Lajos, a munkacsapatvezető meg be se szóit már ma reggel.

— Mert egy ember folyton-íoiyvást biztosan nem izgatja őket. Hallom, mindent rendre elvetettek. Most a Dobos Lai« bátyám munkacsapata, amelyikbe

Asztalos Bálint:

ÉS TOVÁBB

mi is ... tartoznánk, a kistóti*bebirásban kapál. Van ott vagy hatvan hold tengeri..., Az emberség, úgy hiresztelik, ott látszik meg igazán. Akinek volt, megtarthatja, akinek nem volt, megszerezhet!. Mindenki többre igyekszik. Együttesen. Anélkül, hogy akárkinek is kára lenne belőle.

Csuda történt? Az apa Gereben Albertnak minderre nincs szava. Se kemény, se lágy. Fia akárha tovább beszélhetne. Nem vág a szavába, mint annyiszor a téli február óta.

S hogy mint van ez? Nem látnak a szívébe. Mintha valami nagyon mély álomból ébredne és amikor megint megszólal, nem néz sem a feleségére, sem a fiára.

— Egy ember nem izgatja őket...

Így mondja és csak ennyit.

De ezen az éjszakán végképp nincs alvása. Gondolatai egyszerre száztelé száguldanak, s a következő pillanatban semmi értelmes dolog nem jut az eszébe. Forgolódik, hánykolódik akkora erővel, hogy az ágy reccsenve sikolt alatta. Felesége hátat fordítva húzódik el tőle és néha úgy érződik, mintha sírás mozgatná a párnát a feje alatt.

★

Olyan az udvari kert végén a világ, mint tavaly. Meg a tavalyelőtti májusban. Az üde, friss színű ruhába öltözött fák balzsamosan tiszta levegőt árasztanak. Serénykedő méhek röppennek korai virágok' után. Fent szűztiszta az ég, s nagyon távol van a láthatár.

Az udvar gazdája, mint derékba tört tatörzs, áll a napraforgószárból rekesztett mezsgye előtt. Deres sövényű tarkóját puhán simogatja hátulról a früstök utáni nap aranyujja. Barna arca azonban olyan merev, akárha temetőben lenne ásott sír előtt. Még a kapát is úgy fogja, nem a Vállán, hanem jobb hónaalatt szorítva. Nagyokat nyel és erőseket pislant. Szabad bal kezével sűrű, nyírott bajuszába babrál és ... megint nyel.

Egyet előre lép. Nem is tudhat többet, mert most már közvetlen előtte a kórókörítés. De a következő pillanatban ropog a száraz rekesz. Gazdája résnyirti széthúzza, s átbújik rajta.

Nyelése már rendesebb és nem pislant olyan nehezeket. Kicsit áll még a kertek alól kifutó, végtelennek tetsző határ peremén, mintha azon töprengene: mit csináljon? Merre induljon? S induljon-a egyáltalán?

Lassan napíeljöttének fordul. Megteszi az első lépést. És csodálatos, hogy nem vált holttá tőle, sem a föld nem nyílt meg alatta.

De azért mégis, ahogy emelgeti a lábát, olyan nehezen mozognak, mintha mázsás terhet cipelne. Feje a mellén csüng, két vállát elereszti. Arcában sötétlenek a villám alakú barázdák.

Magános menésében olyan, mint az ég végtelenjében magánosán repülő daru. Az is csak egy pont Odafent.

Nem törődik azzal, hogy csizmás lába zsenge, hasznos növényt tapos-e, vagy alattomosan erősödni igyekvő gazt?

S ahogy halad, mind jobban bele a gyönyörűségesen bujának ígérkező májusi határba, az induláskor érzett nehéz kölöncöktől úgy szabadul csizmás lába. Egy felröppenő pacsirta ezer hangú énekével csalogatja felfelé tekintetét: ide nézz! A hőtlen tiszta ég is bámulásra serkenti: pihentesd meg rajiam tekinteted!'A meleg, de viselhető napfény aranysziporkáSÜT A NAP

zással kacérkodik körülötte: jó itt? Szép itt minden, ugye?

Február óta kétszer sem volt kívül az udvaron. S mint mezőn nőtt ember, nem bírja tovább temetési módra vinni a kapát. Vállára veszi. De ez elég arra, hogy tekintete elugorjon eddigi esettségéből.

Előbb oldalra pislant, erre is, arra is. Majd nézése mind távolabbra, előre szalad.

Figyel, nézelődik: hol lát valakit?

Itt a közelben azonban senki sincs. Hanem arra kintebb még, több irányban is tarka színfoltok fénylenek.

„De ha mégis lennének itt, mi történhetne? Mit mondanának? És én ...? — bukkan elő eddig szorongatott érzésének gondolat-szülötte, akár egy hirtelen nyúl- ugrás. — Vagy... ha az utcán jövök, kérdeztek volna? Kik? És én . ..? Szégyelltem volna?'’

S mint a felugrott nyúl is tovább iparkodik, lehetőleg cikcakkban, úgy rohan most már Gereben Albertban is a nekiszabadult kérdések, önmegnyugtatások

özöne.

„Vajon Sólyom Ignác, Halmos Árpád, Lukács Gyula .. .? Hetek óta nem jönnek felém. A feleségükkel sem üzennek... Dobos Lajos munkacsapata a kistóti be- bírásban kapál. Van ott vagy hatvan hold tengeri ... Hogy’ is mondták az agitálok? Ha Gereben bácsi több földet ad be, több földjáradékot kap. Ez helyes lenne. . . De mégis', hova lett a színből két kapa? Albi-. ■. mostanában tényleg nem kap annyi zsebpénzt... Lukács Gyuláét tartják még magukat? Legutóbb azt mondták ... Azt meg a fiam mondta az este, hogy akinek becsülete van, megtarthatja. Még szerezhet is hozzá . . . Vétkezik az, aki épkézláb létére ilyen jó időben ilyenkor megy a mezőre. Jól néztem volna ki... Én .., Egy ember nem izgatja őket..

A kapálok. Dobos Lajos munkacsapata ebéd után megint nekirugaszkodik

az egymással versenyt futó tengerisoroknak. Hanem valaki egyszer csak észreveszi a magánosán közeledő embert.

— Vajon ki lehet?

— Egyenesen ide tart!

— Mit akar itt?

Indul-tódul a beszéd, a találgatás. A két Gereben lány pedig előbb halványul, utána veresek lesznek, mint az érett pipacs.

Dobos Lajos gyermekkora óta ismeri Gereben Albertet.

— Hé, Gereben Albert! Jonapot! Tan félsz közelebb jönni? — kiáltja Dobos Lajos.

Gereben Albert nem felei. Csupán a fejét ingatja alig láthatóan. Tekintetének hegye a kapálok sorjának közepetáját szúrja.

Szobor-merev arca rnegrándulk a szeme és szája táján.

Végre megmozdul. Olyan a lépése, mintha mindkét lábán gennyel telt kelést emésztene a csizma.

Két lánya a földet nézi. Ú pedig, az apjuk, ahogy kicsi ideig áll előttük, szabad balkezét előbb az Irén vállára teszi, azután a Margitéra.

Emezek felemelik a fejüket. Ütésektől nem tartanak már, mivel apjuk magatartása túl szalasztotta azon az időt. De mégis, nézésükben még mindig félelem, dac, rimánkodás és elszántság csatázik.

— Mit tet-te-tek velem? — rágja, s köpi a szót apjuk. És tágul benne a világosság, mint a nap alatt elsuhanó felhő után a fény. „Hát így jártak'ezek modern varrást tanulni. Ezért mentek mindig korán cl otthonról, pakolt szatyorral.

Nem varmivaló anyag volt abban sspm.,

hanem idehozott ennivaló... Meg a kel kapa. Az is itt van..."

— Nem tettünk mi, apámmal semmit — feleli kisvártatva az idősebbik lány. — Csakhát...

— Nem? Apátok vagyok én nektek? Hogy a hátam mögött...

— Tán az kellett volna, hogy magai cirógassák otthon — szol közbe a tavaly még iskolába járó Cukor Rózsi.

— Hozzád nem szóltam, te nyápic pisis — döfi át tekintetével a vékony lánykát. — Hát a bátyátok? Albi... néz megint lányaira.

— Az is itt van. Huzatnak. Ott jönnek éppen ni.

Öl ló húzza a hosszú sorok közt errefelé az ekekapát. Utánuk ugyanannyi férfi lépdel izzadtan, porosán. S mikor ide érnek, az első huzaté megállítja a lovat. A többi is utána csinálja.

Gereben Albert annyira néz, hogy a szája is kinyílik. Az első ekekapázó ugyanis nem más, mint a kerekállu, köpcös Lukács Gyula. Harmadik Albi, utána meg a nyurga, madárfejü Halmo? Árpád áll rágyújtáshoz készülődve.

Kapáját a földbe vágja és itthagyv. lányait amazokhoz indul.

Halmos Árpád van közelebb. Ahhoz lép előbb. Nyújtja a jobbkezét.

— Albert bátyám hogy-hogy ... itt? — Kijöttem ... már ...

— Én is Így tettem előbb. Csak any- nyival másképp, hogy... öreg hajnalban Mire mások érkeztek, én már szántottam U tana... megszoktam. Szégyellni a munkát, bújni másoktól... á, bolondság. Magának meg ... nem akartam . . . Tartottam attól, hogy . . .

— Én is . .. munkába találok állok mi?

— kerekedik egy félig sikerült mosoly Gereben Albert .arcára.

— Nem attól. Hanem ... mindig“" olyan mérges volt Albert bátyám.

— Hát Sólyom Ignác?

— Az a tehenészetbe jár. Az az istent?.

— Hántó Imre?

— Kocsos Ferenc munkacsapatában van. Hogy a sógora is ..,

— Az is szégyellt rendes úton indulni?

— Kertje végin a rekeszt bontotta ki. Napíeljött előtt. Mikor kiért a dűlőre, mindjárt egy szekér zörgött utána. A... Gyula bátyám volt, Lukács — int előre a fejével nevetve Halmos Árpád.

— Értem ... értem ... — bólogat Gereben Albert.

Fiához megy. Tekintetük mint acélkapocs kapaszkodik egymásba. De csak egy pillanatig, mert Albi máris úgy néz, léiig nevetős ábrázatlal, mintha legalábbis Pálos Annussal ’ szagolnák a ma nyílt orgonát.

— Halad a munka te . .. apacsalo?— Csináljuk, édesapám — nyel nagyot Albi és olyat szeretne kiáltani, akkorát, hogy hangzana fel egészen a Napra, vagy ... vagy legalább csak haza, a kedves anyához.

— Aztán mennyi már az egység... amit összeloptatok a hátam mögött?

— Úgy kétszáz körül.

— Elég kevés.

— Nem járhattunk rendesen.

— Na jó — dörzsöli az állát oivtsen* idős Gereben és indul vissza a lányai ei«*i, földben hagyott kapájához.

(A Kulturális Szemle megyéi operát»'*' bizottsága által hirdetett irodalmi pályázaton első díjat nyert

*