Kelet-Magyarország, 1961. június (21. évfolyam, 126-151. szám)
1961-06-29 / 150. szám
Liszt második magyar rapszódiáját és nemzetközi díjakat nyert táncokat mutat be Az állami Budapest táncegyüttes Szabolcsban Megyénkbe látogat a világhírű Állami Budapest Táncegyüttes. . Ez az együttes az Állami Népi Együttes mellett a legjelentősebb hivatásos népi együttes. Koreográfusa Molnár István, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze. Az ő művészi egyéniségét, tehetségét tükrözi a híres tánckar. A Budapest-együttes többet szerepelt külföldön (többek közt Franciaországban, Olaszországban, Svédországban, Egyiptomban, Finnországban, Hollandiában, Bulgáriában), mint itthon. Kevés hazai szereplését igyekszik úgy elosztani, hogy tudását mégis megismerjék az egész országban. Megyénkben aránylag sűrűn eljár az együttes. Most a Hazafias Népfront megyei bizottságának és a megyei tanács művelődési osztályának meghívására érkezik Szabolcsba és július 1-től 9 előadást tart. Műsorába sok új számot illesztett, többek közt Liszt második magyar rapszódiájának koreográfiáját is, de bemutatja legsikeresebb régi számait is, melyekkel négy nagy nemzetközi díjat hozott haza. Utoljára 1960- ban, Agrigentóban nyerte el a nemzetközi táncfesztivál első díját. Megyei tartózkodását az együttes arra is fel akarja használni, hogy megismerkedjen a szabolcsi közönséggel, a megye mezőgazda- sági és ipari dolgozóival. Ennek érdekében a Hazafias Népfront több helyen baráti találkozót rendez. A táncosok tanulmányozni akarják termelőszövetkezeteink életét is. PILLANATKÉPEK A buji állomásra megérkezik a délelőtti nyíregyházi vonat, s a várakozók közül egy csupaszoké süldő fiú közömbös nyugodtsággal ül tovább a pirosdeszkás pádon. Épp, hogy csak feltartja haja- donfős fejét, aztán szemével furcsán hunyorítva megint ráereszti könyökölő jobb karjára. De a következő pillanatban szinte elégtételként veszem tudomásul, hogy a keMityen jó... zét-lábát eleresztő su- hanc láttán nemcsak Lennem kárpálódik a balsejtelem. Ugyanis a pihenő kocsi másik üléséről az a fiatal, csinos nő szinte ijedten lép a nyitott ablakhoz és kikiált a leszállókhoz: — Az a fiúcska, ott ni, azon a pádon — mutatja a kezével —, biztosan rosszul van. Nézzék meg már! Egyszerre többen a lesunyt fejű kamaszhoz lépnek. Szólon- gatják, kérdezgetik. Az meg nem tudja hirtelen mire vélni a dolgot és kíváncsian bámul a köréje gyülekezőkre. Végül elvigyorodik s még akkor is így' csinál, amikor beszélni kezd. — Nem vagyok én beteg. Csak... szemembe süt a Nap... Apámat várom a másik vonattal. Dombiad felől. — Na, milyen jó — suhan le a részvét az arcokról. ab. Húsz év után — Nagy boszorkánykonyha az élet... Hatalmas katlanában megforgatja az embereket, ismerősöket szakít el egymástól. Erős akarattal, töretlen hittel kell az embernek, hogy megállja a hegyét, győzzön a hétköznapok, az évek gondjai fölött ész elérje célját. — A teremben zsibongás, az asztalnál Péter Károly, a diákok egykori történelemtanára ül, az osztálykönyvet lapozgatja. A „diákok” elcsendesednek. Mindenki a helyén ül, ott, ahol húsz évvel ezelőtt szurkolt, hogy a tanár vajon melyik betűnél állapodik meg az osztálykönyvben, kit feleltet. Megható és érdekes délután ez a Kossuth Gimnáziumban! Az 1941-ben végzett diákok gyűltek össze húszéves érettségi találkozóra. Vidáman, jókedvűen foglalnak helyet a megszokott tanteremben. Egyik-másikuknak deres a haja, meg-meg- csillannak az ezüstös szálak. Kitörő örömmel üdvözlik egymást, vannak olyanok, kik húsz év alatt nem látták osztálytársukat, barátjukat. Jeleit, nem tudunk róla, meghalt • •• — Érje el mindenki azt, amire vágyott, legyen nagyon boldog! — Ezekkel a szavakkal üdvözölte egykori diákjait Péter Károly tanár, majd egyenként szólította „felelésre” a megjelenteket. Ez a felelés annyiból állott, hogy a szólított felállt, elmondta hol dolgozik, beszélt a családjáról. A szólított „diákok” hangos jelennel felelnek, s röviden elmondják történetüket. Egy-egy név után azonban pillanatnyi csend támad. Majd dr. Huba Endre — akit társai még annakidején megbíztak a találkozó szervezésével — csendesen mondja: nem tudunk róla. Másoknál meg csak egyetlen szót: meghalt! E3etutak . • . A rövid felelés alatt megany- nyi életút vázlatát ismerhetjük meg. Zatureczky Árpád is segédmunkásként kezdte, majd rajzoló volt, s jelenleg tervező irodai vezető főmérnök. Eddig „csak” háromszáz hűtőtornyot tervezett. Jelenleg igen fontos és felelősségteljes munkát végez a Dunai Cementmű, az orosházi üveggyár építésénél, valamint egész sor export feladatot. Kormánykitüntetése is bizonyítja, hogy hasznos és kiváló munkával segíti hazánk nagy feladatainak megvalósítását. Bejárta Európa úgyszólván minden fővárosát, de volt Irakban és Bagdadban is. S ezek mellett szerető édesapja két leányának és két kisfiának. Dr. Máczay Lajos Debrecenből jött át a találkozóra. A Kossuth Lajos Tudomány Egyetem adjunktusa. A szervetlen és analitikai kémia előadója, tanárokat, vegyészkutatókat oktat. — Furcsa élményt jelent öregdiáknak beülni néhány percre az egykori kedves iskolába — mondja — hiszen már az én kezem alól is tizenöt évfolyam került ki. Tanítottam olyan hallgatót is, aki tanárként itt, a Kossuth Gimnáziumban is tanított. Érdekességként megfigyeltem, hogy a mostani fiatalok egészen mások, mint mi voltunk annak idején. A maiak biztosabbak magukban, mi annak idején sokkal bohémebbek voltunk. Lehetne így sorolni a befutott életpályákat. A gépkocsivezető, a jogtanácsos, a főkönyvelő, az osztályvezető, a tanár néhány mondata pontosan vázolta életének fontosabb mozzanatait. Tanulságos percek voltak, hiszen az életben való helytállásból kaphatott leckét, aki hallotta ezt a délutáni „feleltetést”. A hik nem tudtak eljönni Az érettségizett ötvenöt tanuló közül olyanok is voltak, akik nem tudtak eljönni, maguk helyett egy-egy meleghangú levelet küldtek. Dr. Haraszthy Antal sem lehetett itt, mert Berlinben tartózkodott, háromhónapos tanulmányúton. Ismereteit gyarapítja, hogy hazatérve, mint az egri kórház igazgató főorvosa, mindennap hasznosíthassa tapasz- tálatait. Munkája miatt nem tudott eljönni Tóth Béla tervező mérnök sem. ö egyébként kubai megbízásokon dolgozik. Megható levelet olvashattak a jelenlévő „diákok” egykori pajtásuktól, Irinyi Gábortól. New Yorkból küldte, ahol festőművész. Levelében a művészlélek vergődése, a honvággyal való küzdés csendül ki. Rögtönzött és elküldött versében ezeket írja: .. Ifjúságom sok emléke illan, de iskolám int és felémvillan: a gondtalan, vidám diákélet. Első szerelmem is újraéled. így őrzöm képét: a múltba járok, bár elszakadtam, visszavágyok, Csakhamar útnak indultunk. A síkságon heves szél fújt. A szkafander minden szigetelő rétegén át is éreztük csontig ható hidegségét. Csizmánk alatt ropogott a tócsákat borító vékony jégréteg, néha hangosan cuppogott a talaj s lábunk belesüppedt a lágy sárba. Mikor egyszer visszafordultam s lámpásommal megvilágítottam az utánam jövő alakokat, láttam a sisakok megizzadt ablakait s azokon túl — az izzó szemeket és a kétnapos szakállal borított arcokat. Ebből aztán pontosan el tudtam képzelni, hogy milyen lehet az én ábrázatom. Még akkor, mikor a mélyút partján alkonyodni kezdett, hallottuk a rakéta rádiójeleit, de a villamos vihar elfojtotta ezeket a hangokat, csak most jelentkeztek ismét haliga tóinkban. Nyomukban a legmélyebb sötétségben is egyenesen haladtunk, mit sem félve attól, hogy eltévedtünk. Egymás után maradtak el mögöttünk az alacsony dombok láncolatai. Rainer görnyedten lépkedett Arszenyev után s mintha egy fejjel összébb zsugorodott volna. Lábát alig bírta vonszolni : y zerre hirtelen leült. Arszenyev vis. jrdult s úgy szólt hozzá, mint egy gyerekhez: — No, Heinrich, kelj fel! Amaz nem felelt. Félig feküdt és lázasan lihegett. Odaléptem, hogy segítsek, de Arszenyev egy intéssel visszatartott. — Nem, ő ' la. S a vegye... -t kezét a kövekre támasztva ieawaelkedett, rendkívül lassan kiegyenesedett, mintha óriási terhet cipelne, aztán elindult utánunk. Az út további részéből nagyon kevés dologra emlékszem. Az volt az érzésem, hogy agyam megdermedt, menet közben valószínűleg el-elszundítottam, de minduntalan felriadtam. Az oxigénpalackokban a nyomás harminc légkörre csökkent, tehát mennünk kellett tovább, megállás nékül tovább, hogy odaérjünk, mielőtt a tartályok kiürülnének. Erőnk már a vége felé járt. Az a homályos érzés kezdett erőt venni rajtam, hogy ez az érzés másokra is átterjedt: Rainer ment leghátul s már többször elesett, mert minduntalan hátranézett. Gyakran váltottuk egymást a vezetésben, mert a sötétben az út figye- gyelése fárasztó, volt. Egyszer, amikor éppen én vezettem, a felhőkben magasan egy ködös oszlopot pillantottam meg. A terep emelkedett. A köves altalajból göröngyös lapok álltak ki. A fehér oszlop lomhán mozgott a fel- legek között. Egyszerre át villant az agyamon, hogy ez megint valami titokzatos jelenség, de Arszenyev kiáltása kivezetett a tévedésből. Csizmáink alatt csikorgóit a kő; még néhány száz lépést mentünk s ott álltunk a hágónál. Messze lent ködtenger fehérlett .A köd mélyéből fényoszlop tört az ég felé. Az űrhajó fényszórója volt. Lao Csu tartotta a kapcsolatot a helikopterrel mindaddig, amíg a holt erdő F" SB* II■ «fc«a■ •« el nem állta a rádióhullámok útját. Társainkat egész nap elfoglalta a tó fenekének vizsgálata. Mikor visszatérésünk kitűzött ideje elmúlt, Oszvatics startolt s meglelvén a hangnyomot, keresésünkre indult. A repülőgép nem tudott olyan lassan és mélyen repülni, mint a helikopter. Oszvatics többször is elvesztette a nyomot s két óra hosszat bolyongott a fellegek között zuhanó repüléseket végezve, amíg a kráter fölé ért. Makacsul azon fáradozott, hogy a gépet bevigye a szakadék mélyébe, de minden igyekezete kár- baveszett, sőt kisérletezése kis hiján katasztrófával végződött volna mert az alattomos levegőáramlat őt is kezdte befelé szívni a kráterba. Azután a fellegekben keringett, folytonosan rádióján át szólón - gatva bennünket s mivel ez sem használt, a kráter partjára ledobta az élelmiszeres zsákokat, aztán visszarepült, mert már a tartályban olyan kevés üzemanyag volt, hogy alig bírt eljutni a tóhoz. A következő napon társaink nyugtalansága egyre nőtt. Azt mérlegelték, hogy ne repülje- nek-e fel a kozmokrátorral ámbár az elindulásunk előtt készített terv ezt a lehetőséget kiküszöbölte. Közben pedig közeledett az alkonyat, s mivel viharra lehetett számítani, le kellett horgonyozni az űrhajót. Orrát sodronykötéllel a part fölötti sziklához, erősítették. Az orkán hirtelen robbant ki .A sziklatorokban összetorlódó légtömegek óránként több, mint háromszáz kilométeres sebességgel zúdultak a völgykatlanba. A Kozmokrátor a hullámtöréstől csapkodva, hevesen rángatta a köteleket. Oszvatics, hogy a levegő és víz rettenetes nyomását kiegyensúlyozza, megindította a motorokat s az űrhajót orrával a szél felé fordított helyzetben tartotta. Egyszerre az egyik kötél elszakadt s a hullámok kezdték az űrhajót a part felé sodorni. Ügy látszott, mintha az egyetlen kivezető út az volna, hogy otthagyják a tavat, de társaink ezt nem akarták megtenni, mert lehetségesnek vélték, hogy valahol a közelben vagyunk, csak az orkán akadályozott meg abban, hogy visszatérjünk az űrhajóba. (Folytatjuk) s ott virraszt lelkem gyertyalángja a nyíregyházi éjszakába’...” Berényi Tihamér Ausztráliában telepedett meg sok-sok hányattatás után. Nem panaszkodik különösebben, megtalálja számítását, meg tud élni, de életének egyetlen vágya, hogy egyszer még eljuthasson Nyíregyházára, beszélgethessen a régi diákcimborákkal. Tovább, tovább Ht Az utolsó „felelők” is elmondták a „kötelező tananyagot”. Az összejött „diákok” egyhangúlag helyeselték az érettségi találkozó programját... Az iskola udj varán csoportfelvételeket csináltattak, majd autóbusszal kimentek a temetőbe, hogy leróják kegyeletüket ott nyugvó tanáraik, diáktársaik sírjánál. Este pedig Sóstón, közös vacsorán folytatták, a délután már megkezdett „leckét”. Hogy is szólt a tanári üdvözlés? — Érje el mindenki azt, amire vágyott, legyen nagyon boldog! Ügy gondoljuk, hogy a húszéves érettségi találkozón megjelent „öregdiákok’ mindegyike elérte célját, megtalálta helyét az életben. Erre saját szavaikból következtethetünk... Nem hoztak szégyent iskolájukra, öregbítették annak jó hírnevét. S biztos, hogy egyenesen fognak továbbhaladni a megkezdet’ úton... (Bezi FANTASZTIKUS, TUDOMÁNYOS REGÉNY 107. 3
