Kelet-Magyarország, 1961. június (21. évfolyam, 126-151. szám)

1961-06-18 / 141. szám

Szobrot állítottak Móricz Zsigmondnak Nyíregyházán Nagy megelégedéssel szereztek tudomást Szabolcs-Szatmár me­gye lakói arról, hogy a megyei tanács elhatározta: Móricz Zsig­mondi, a megye szülötte, a kri­tikai-realista irodalom nagy mű­velőjének emlékére felállíttatja Nyíregyházán az író életnagysá­gú szobrát. együtt a százféle gyilkos kórt és a butaságot, az analfabétizmust. Ebben a megyében sok írással őrizte meg idetartozását Móricz Zsigmond. Papp Mihály, a „Bol­dog ember” Joó György-e, Ökö- ritófülpös, a szatmárököritói nagy tűzvész színhelye, s a nyír­ja nevezték el az új nyíregyhá­zi színházat, a megyei könyvtá­rat, utcák hirdetik nagyságát. S most — Kothai* Nándor szobrászművész alkotásaként — felállították életnagyságú ülő­szobrát is megyéje székhelyén. De a legnagyobb elismerés mégsem ez. Hanem hogy könyvei eljutot­tak és eljutnak, rongyosra ol­vasottak Szabolcs-Szatmár legel­dugottabb falujában, tanyájá­ban is. Kopka János Érdekes tapasztalatok egy kisvárdaj tanácskozásról A megyei népművelési tanács­adó művelődési otthon szakbi­zottsága két napos munkaérte­kezletet tartott nemrégiben Kis­várdán. Öt előadás hangzott el, majd közös vitákon megbeszél­ték az elhangzottakat. Az egész megyéből megjelent szakemberek sok hasznos tapasztalatot adtak át egymásnak, számos fontos kérdésben folytattak eszmecserét. Néhányat emeltünk csak ki ezek­ből. Az ismeretterjesztő szakkörök­kel szemben az a mai követel­mény, hogy minél special izáltab- bak legyenek. Állattenyésztési tan­folyamokat három helyen is szer­veznek most, Tomyospálcán, Tí- szakanyáron és Pátiróhán. A kisvárdai fémszerelvénygyár­ban olyan politechnikai szakkör szervezését tervezik a fiatalok részére, amely közvetlen, szoros kapcsolotaban lesz a termeléssel, elősegíti a termelékenység eme­lését. Az a vélemény alakult ki a résztvevők között, hogy feltétje nül szükséges lenne egy nyárt tanfolyam a szakkörvezetők to­vábbképzésére, mert az egész me­gyében kevés a jól képzett, meg­felelő szakköri vezető. (Foto: Hammel.) egyházi tanyabokrok almos is­kolái, a szabolcsi földvár tragé­diája — mind-mind kiáltó vád­irat az akkori világ kíméletlen törvényei ellen. Mind olyan, amit a szabolcsi-szatmári embe­rek még ma sem tudnak és akarnak felejteni. A megyéből az első világháború előtt és után idegenbe szakadt, a nélkü­lözés, ínség es a fojtogató kilá­tás tólanság elől menekülő közel kétszázezer ember kálváriája miatt rajta kívül nem sokan mertek szót emelni abban az időben. A Kelet Népe című fo­lyóiratban. - a sok-sok megjelent kötetben úgy rajzolta meg a kort, amilyen az valójában volt. Népe, unokái — az egykori zsellérek, az egykori analfabé­ták —, akik ma megragadják a saját sorsuk irányítását, hálával tekintenek Móricz Zsigmond élet- útjára, áldoznak emlékének, Ró­— De igen! — válaszolt hir­telen. — Ön megtisztelőnek tartja arra a fiatalemberre nézve, hogy az tegezheti önt, a többettu- dót, a 20 éve gyakorlatban dol­gozót? — Feltétlenül. — Akkor az a véleményem, tegeződjenek a kölcsönös tisz­telet alapján. — De a többi agronómus ke­zén is ezer-ezer hold föld van, mint amennyi az új mérnök ke­zén lesz. — Ügy gondolja, hogy „tréfá­ból” képeznek nagy anyagi ál­dozatokkal agrármérnököket? Hogy tíz év múlva az ezer hol­dakat fél-, vagy alig képzett szakemberek vezessék? Szinte láttam szeméből, hogy a kérdés már ott volt az ajkán; velük mi lesz? — Ök kiváló gyakorlati szak­emberek... Kizárólag rajtuk mú­lik. A mi országunkban egy be­csületes, tehetséges ember előtt az út nyitva áll. Még főmérnök is lehet a mostani ezer holdak télképzett agronómusa. Viszont ha megreked, ha nejn tanul, még technikus sem lehet. — Tehát tanulni kell. — Erre én mondjak választ, egy olyan szakembernek, akit egy tudományos szaklap olva­sása közben zavartam meg? Vállamra tette napbarnított kezét, aztán a szemembe né­Őt'fciike fa Jjotdku jobban tanultak. Soha egyetlen óráról sem hiányoztak. Amikor azt kérdezték tőlük az iskolá­ban, hogy „nem vagytok álmo­sak?” — mindig azt felelték, hogy „óh, nem”, pedig akkor is fent virrasztottak egész éj­jel. Édesanyjuk még akkor is küldte őket az iskolába, amikor már halálos beteg volt. Hiába küidték őket haza, azt vála­szolták, hogy „édesanya úgyis visszaküld.” A két örökös még most sem tudott megbocsátani, de a falu a kicsikkel érzett. Nemcsak sopánkozásban, sajnál­kozásban, hanem anyagi segít­séggel is. Egy este aztán magá­hoz hívta az édesanya a két kislányt: „No, én már nem leszek többet veletek. Legyetek jók, szorgalmasak. Tanuljatok”. A sok-sok éjszakázástól kime­rült két gyermek hajnalra el- szenderedett, az édesanya hét órára örökre megpihent. A kicsik még akkor is locsolgat- ták, dörzsölgették. Ezalatt az iskolában gyűjtés indult, hogy legyen az árvák­nak is fekete ruhájuk a teme- ■tésre. Még azt sem tudták meg, hogy méretet vettek róluk u varráshoz. Mire kellett, készen volt a ruha. Megmozdult az egész falu, gyűltek a forintok. A Moziüzemi Vállalat is ötszáz forintot küldött. Kellett is a pénz, hiszen a római katolikus pap azért csak 250 forintot ka­pott, hiába nem volt a kis ár­váknak semmijük. A helybeli református templom harangja is néma maradt, csak a teme­tés idejére szólaltatta meg húsz forint.­Kedden halt meg Jaczku Mihályné, május hetedikén, va­sárnap anyák napja volt. Er­zsiké és Borika ugyanúgy befi­zette az iskolába a pénzt az ajándékra, mint a többi gyere­kek. Szívet készítettek minden­kinek. Az ünnepségre azonban mar nem mentek et. 'u tana a tanítónénivel mentek ki a te­metőbe, de a sír már friss vi­rágokkal volt beültetve. A tanv- tónéni nyakába borulva vallot­ták be, hogy ők addig kint voltak és a Cejla alá temették a sziveket, ha már másképp nem adhatják át. Azóta hol a tolltartójukban találnak egy-két szelet csoko­ládét, hol a padjukban egy csomag kekszet. — Máskor újabb takarékbélyeget talál­nak beragasztva a könyvecs­kéjükbe, hogy nekik is megle­gyen a negyven forinios átla­guk. Egy nap azt kérdezik tő­lük, hogy mit szeretnének, ha édesanyjuk élne. Másnap már mennek az üzletbe és zoknit, szandált, tornacipőt vásárolnak. Egy vezető funkcionárius le­mondott a sörről — bár nagyon szereti — és a pénzt a két gyereknek adja mindig. Au­gusztusban kéthetes sosotói üdülésre viszik őket. Néhány hónap múlva az ököritófülposi gyermekotthonba mennek. Az egjik örökös nagy* bácsi megtörtén latta be dur­va tévedését és azóta nemcsak hivatalos gyámjuk lett... A má­sik azonban még mindig kitart. Az iskola és az egész falu azon­ban árvájának tekinti őket és. szinte vég nélkül lehetne sorol­ni a szerető gondoskodás meg­ható példáit. Amióta gazdasa gilag közelebb került egymás­hoz Nyírkércs népe, lelkileg, együttérzésben is sokkal köze­lebb kerültek egymáshoz az emberek. Szomorú, de felemelő példán adták ennek bizonysa gát és adják a jövőben is, amíg csak szükségük lesz rá a kis árváknak. Érezve a folytonos gondoskodást, a mindenfelől fe­léjük áradó szeretetet, ha édes­anyjukat nem is, de szívbemar- kolóan megrázó fogadalmukat már bizonyára elfeledték: „Ha édesanya meghal, összefogózko- dunk és a kútba ugrunk”. Gál Béla ^^pzőtnűvéíizeU vázlatkönyvéből Huszár István: Burgonyarakodó. (Metszet) 7 Jáczku Mihály feleségén kívül két kis csöppséget is ha­gyott hátra árván, amikor Ütőd­ben meghalt: Erzsikét és Bori­kat. Nemsokára követte a nagy­mama is, de előbb még vegren- deletileg a két kis árvara hagy­ta a kis házat. A „megcsalt” örökösöknek ennyi elég is volt ahhoz, hogy végképp elfordul­janak a kicsiktől. Az édesanya az iskolában volt hivatalsegéd, ezenkívül varrogatott,, alkalmi .munkákból igyekezett megadni a kicsiknek mindazt, amit azok a gyerekek kaptak, akiknek még az édesapjuk is adhatott. Sok átdolgozott éjszaka, fárad­ság volt ennek a díja, de az anya boldogan végezte, mert már csak a két kislánynak élt. A nehezen szerzett pénzből ki­fizette a két örököst, de azok csak nem tudtak megbocsátani a két kis ártatlan gyermeknek. Az édesanyát pedig korán ha- talmábakerítette az alattomos betegség, és a múlt év decem­berében ágynak dőlt. Kórházba vitték és megoperálták, de már nem segített ez sem. Erzsiké és Borika ápolta otthon hihetetlen erőfeszítéssel. E7szal<^*kon át dörzsól- gették a lábát, orvosolták, ahogy tudták és hogy 1c ne ragadjon a szemük, felváltva ültek az asz­talhoz és tanultak. Erzsiké a hatodik osztályban, Borika a negyedikben eddig is kitűnő tanuló volt, de most talán még Ez a hír aüg öt hónappal ez­előtt látott napvilágot. Most pe­dig már áll az emlékmű. A vá­rói egyik legszebb helyén, a sóstói erdő szélén, az Erdő-so­ron lévő gyönyörű parkban, az új iskola, bér házak között, s a közeljövőben megépítésre kerülő hatalmas lakónegyed szomszéd­ságában hirdeti, hogy a megye és a megyeszékhely lakói tisz­telettel adóznak annak az em­bernek, aki közülük indult el, hogy az ország és világ közvé­leményével megismertesse ezt a Vidéket. És, hogy segítséget kér­jen, hogy jelezze: nagyon nagy szükség van itt az átalakításra! Tiszacsécse zsuptetös, bogár­szemű házikójában látta meg a világot, hogy aztán teljesítse írói, emberi küldetését. Bejárta az országnak ezt a részét, amely hosszú-hosszú évszázadokon át megőrizte az ősiséget, ezzel zeit, kissé habozott szóljon-e, vagy sem. Aztán mégis jobbnak látta, ha válaszol. — Először féltem — mondja —, mi idősebbek sokan félünk az újaktól, az új szakemberek­től, de aki fél, az megérdemli. Elvégre a gazdaságunk járna rosszul. Ezt pedig — úgy vé­lem — egyetlen egy becsületes ember sem akarhatja. Igen. Se­gítsük a fiatalokat, nyissuk ki előttük a lehetőségek kapu­ját, hogy nőjenek és gyarapít­sák tudásukat mindnyájunk hasznára. Megvallom, irigyeltem azt a fiatal agrármérnököt, aki ilyen gondolkodású régi szakember­hez kerül. Biztosan tudom, hogy az új agrármérnök az apjához hasonlóan tiszteli majd a íő- agronómust és ennek láttán min­den segítséget megkap, hogy út­ja felfelé íveljen. Az égboltra tekintettem. Sűrű felhők közeledtek felénk, talán megered az eső is. így hát bú­csúztam. — Viszontlátásra, íőagronó- mus elvtárs. Rámnézett, szemét kissé ösz- szehúzta, kezemet erősen meg­szorítva így válaszolt. — Bocsánat... főmérnök — igazított ki — még akkor is, ha egy-két vizsgát le kell érte tennem, Haraszthy József eletbeindulás első lépéseinél. Ne felejtse el, ezek már művelt, egyetemet végzett fiatalembe­rek és tudják azt a formát, mi- ' kor lehet szólítani Zoli bátyám­nak és mikor főagronómus elv­társnak. — És a többiek? — Látszólag nehéz kérdés az ön számára, de legyen követ­kezetes. Különbenis nem tör­vény az, hogy „tegező” viszony­ban legyenek... De eleve nem leszek követke­zetes, mert ezt az újat tegezem. — Ez ’nagy tévedés... ■— Ez igaz — szakított hirtelen , félbe a főagronómus —, de a neve csak az, hogy agronómus, mert a főagronómus én vagyok. * — Nem, az új szakemberek . mezőgazdasági mérnökök... És Ön miért nem viseli a főmér­nök címet? — A mezőgazdasági szakmá­nak semmi köze a méréshez, a mérnöki jellegű munkához, így ez a cím helytelen nekünk. — A ’mérnök szó úgy, mint cím, mint megnevezés nem azo­nos a „mérés” szó fogalmával. Olyan vonatkozásban kell ér­telmeznünk, mint a Géniuszt, a több tudást, a szellemi emel­. kedettséget, Hát ön nem tud többet, mint az agronómusai? A megtiszteltetéstől egy kissé kihúzta magát, látszott rajta, hogy jól esik az elismerés. — A többlettudás nem érde­mel tiszteletet, ha az a gyakor­latban is bebizonyosodik? — folytattam tovább.

Next

/
Thumbnails
Contents