Kelet-Magyarország, 1961. május (21. évfolyam, 101-125. szám)
1961-05-21 / 117. szám
Egjy életút i egymillió kil eméter Ku beugró a Toldi utca végén. A ház félénken búvik meg > többiek között. A kertből kopá- ceolá$ zaját viszi a patakpart fe*é H tavaszi szél. ősz ember M az ágyások között, kezében kalapács. A karó, mint fúrófej, hasit t bele a frissen ásott földbe, « kalapács zaja, mint vonatkerék ütemes kattogása, olvad bele a tavaszi délutánba. Az ütemes kattogás töltötte be Csernyi Józsi bácsi életét. Ott áll a szikár, hatvan éves férfi a kertben, rajta a motorvezetök szokásos overálja, mert ettől már nem tud megválni. Harmincöt évi becsületes, szorgalmas munka után Józsi bácsi, a kisvasút motorvezetője nyugdíjba ment. Ment? Küldték, mivel saját erejéből nem tudott volna soha megválni a géptől. Pedig And néni a felesége mennyit pörlekedett vele, hogy még egy nyugodt éjszakájuk sem lehetett, mert először a vasút, utána a család. A harmincöt évi vasutas élet és a harmincnyolc évi házasélet szinte összefonódott ennek a már deres hajú embernek a szívében. Fütty»%ó a vályoghásak közötti 1930-ba forog vissza a naptár. A kisvasút sínéi, mint ma, vágnak át a városon. A benzinmotoros kocsiból egy fiatal, sötétbarna hajú ember mereven figyeli a vágányt. Az apró házak között, harsanó füttyszóval száguld a kocsisor. Emeletes ház, neonvilágítás? Hol volt még akkor? — A vályogházak lassan elmaradnak. Még egy búcsúsíp, melyben a vonat elköszön Nyíregyházától. — Tizenhat évig dolgoztam akkor, hogy megkapjam az ingyenes ruhahasználatot és a családi pótlékot. Vagy hat ajtón kellett keresztülmenni, hogy elérjek a főnökhöz, persze minden ajtó előtt vártam, míg megengedték, hogy az egyszerű gépkezelő betegye a lábát — mondja, s hangjából kicsendül a háború előtti évek összegyűjtött panasza. Mik lesznek a gyerekek ? A naptár megindul, már a háború után vagyunk. Rövid időre Józsi bácsi felcseréli a sípfogantyút a villamos csengőjével. Szükség van a jó szakemberre itt is. A zöld kocsi zajosan indul, — de ki tudja napjában hányszor — a régi Bessenyei térről Sóstó felé. Elől munkaruhában Józsi bácsi. A város rohamosan épül, szépül. A barna haj lassan szürkévé, majd fehérré válik. A három Tüntetések a latinamerikai ' országokban a kubai invázió ellen Columbia: tömeggyűlés Bogotában az invázió ellen. (MTI Külföldi Képszolgálat.) birtokait természeteben visszakapta A császári és királyi biztos parancsot adott ki, amelyben: „minden fő- és szolgabírónak ezennel szoros kötelességéül hagyatik, hogy ő császári és királyi felségéhez tanúsított hűségéért és a pártütők által vagyonától megfosztott szatmári püspöknek, Hám János őkegyelmességének , bárhol és bábkinél található * ingóságait, marháit, bútorait a károsodottnak rövid úton adják vissza.'’ Mint a megyei levéltárban található iratok tanúskodnak róla, széleskörű nyomozás indult. Kiderült, hogy Nádudvaron bizonyos Demjén Gergely nevezetű emb.er nyolc köböl búzát adott a menekült és éhhalállal küzdő honvédeknek a püspöki javakból. Az illetővel megfizettették a nyolé köböl búzát és a püspök óhajára ráadásul börtönbe zárták. Egy Áron Manó nevezetű debreceni ember teljesen törvényesen, nyilvános árverésen 12 000 forint értékű ingóságot vett az elkobzott vagyonból. A püspök „büntetésképpen” 120 000 forintot hajtatott be Áron Manón. Ellenséges módon viselkedett Perger János, akkori nyíregyházi római katolikus plébános is. A szabadságharc leverése után eljárás indult Hatzel Márton ellen, aki a szabadságharc idején a város forradalmi érzelmű polgármestere volt. A nyomozást vezető tisztviselő felkereste írásban a város lelkészeit és választ kért arra vonatkozóan, hogy végrehajtott e valami ártalmas, a vagyoni és életbiztonságra veszélyes dolgot Hatzel Márton. A lelkészek • valamennyien védelmezőig nyilatkoztak a polgár- mesterről, kivéve a római katolikus papot, aki nem volt hajlandó kiállni Hatzel megmentésére. Ez a magatartás is hozzájárult ahhoz, hogy Hatzel Mártont börtönbe zárták. Mint látjuk, a klérus Kossuth és Petőfi dicsőséges forradalma idején, a haza szabadságának és függetlenségének hősi védel- mezése idején elárulta a hazát, a népet. Tisztelettel adózunk azoknak az alsópapoknak, akik rész vállaltak a forradalomból, de megvetés kíséri azokat, akiK népünk történelmének egyik legdicsőségesebb időszakában haza- árulóknak bizonyultak és a vallásos hiszékenység kihasználásával a népet megpróbálták szembeállítani a forradalommal. Nem hiába írta Petőfi Sándor az „Apostol” című költeményében: „Ahol a pap emel szót — Ott az igazság megfeszíttetik — Az igazság szörnyet hal ott.” Soltész István. gyermek is iskolába jár. Kis családi gyűlés, mik lesznek a gyerekek. Gyorsan kell dönteni, mert a papa indul két óra múlva Dombrádra. A legidősebb egyetemre szeretne menni. Az állam már segíti az embereket — mondja a családfő és így lesz a fiúból gépészmérnök. Múlnak az évek, lassan a két öreg magára marad a Toldi utcai kis házban. A lányuk műszaki boltban dolgozik, Tibor, a legfiatalabb a VAGÉP- nél. „Furcsa elfogadni munka nélkül“ Most is fütyül a motoroskocsi, de a kart már nem Józsi bácsi húzza meg. A kocsisor kint szalad a mezőn, az utasok nézik a határban gyorsan haladó munkát, a falukban a jól öltözött, csinos lányokat, sötétkék ruhás fiatalembereket, de ezt már csak képzeletében látja Józsi bácsi. Ott serénykedik a kertben, kifesti a lakást, tanulópadot készít unokájának, de a szíve igazából csak a vasút felé vonza. — Megszoktam én már a munkát életemben. 1758 forint nyugdíjat kapok, de valahogy furcsa elfogadni munka nélkül. Azért is teszek-veszek itt a ház körül, mert ha egy nap is abbahagynám, már mindenem fájna. Így az ember elfelejti. Már pontosan felébred hajnalban 3 óra 20-ra, mikor beindítja járatni a motort a „dombrádi.” Délután élesen figyeli, hogy vajon a balsai szerelvény pontosan érkezik-e. Élete alatt egymillió kilométert tett meg és ez teljesen összenőtt a családdal. Nagyot üt kalapácsával a karóra, majd a sorozatos ütések zaja, mint kerekek csattogása olvad bele a májusi délutánba... (kovácsi) „Szerelmi lűiniérc)“ Debrecenben jártam, a Nagyerdőben, s aki erre jár, nem kerülheti el a Vidám Parkot sem. Igaz, a fagyosszentek hűvös leheletükkel elriasztották a látogatókat, de azért mindig repül a hinta, peregnek a kerekek, ügyeskedők indítják útnak a rakétát a Hold felé és a kis vonatnak is vannak utasai. Valóban szórakoztató,' sok kedves élményt nyújtó hely a Vidám Park. Valószínűleg az volt annak az alig húszéves fiúnak és 17 esztendős kislánynak is, akik egymásra pillogva, hol íaliehé- ren, hol meg neki- pirulva álluogaltak a a „Szerelmi numero '! teliratú találmány előtt. Ez igen! Ez aztán a tecnniaa! óriási üvegcsőben piros folyadék emelkedik a meghúzott vonala- iakig: szeret — nem szeret — nagyon szeret — halálosan! Nos, ők ketten ott álltak. A fiú keze a szívalakú tartálykán abban a bűvös folyadék — amely nek meg kell éreznie a szív dobbanásából, hogy szereti-e, s ha igen, mennyire a kislányt. A lányka is repesve nézi a piros oszlop mozgását, hogy a fiú korábbi vallomásait igazolóan felszalad-e a „halálos szerelemig”. A hőmérő mintha csak bosszút állna, nem mozdul. A fiú kezének melegétől még az alsó vonalkáig sem ér, azaz még annyit sem mutat szeretlek! A fiú kétségbeesve néz a lány elszomorodó arcára, szorongatja az üvegszívet, szinte préselné belőle ki a vallomást, de a rideg anyag hajthatatlan marad. — Próbáld meg te is! — int a kislánynak. A két kéz cserélődik, a folyadék gondol egyet és süllyed. Nem sokat, vagy egy centit. Most a kislány esik kétségbe. Nem mernek egymás szemébe nézni, csak a hőmérőt bámuljaK igéző szemmel, mert annak kell megmutatni, hányadán állnak érzelmileg. Az ötletes játék kezelője megszánja okét. — Egy kicsit áthűlt a tartály, azért mozog nehezen a hőre érzékeny, folyadék .,. Egy csavart megigazít a hőmérő mögött és csodák-cso- dája, a piros higany egyre emelkedik. Csillogó szemmel követik útját, mert már túlszaladt az alsó v®* nalkán, sőt a másodikon is, s meg sem állt a „halálos szerelmet” jelző pontig. Egészen bélemeleged- tek. A kislány is újra próbálkozott s a huncut hőmérő, mintha csak kárpótolni akarná őket, szaladt a legvégső határig, azaz a soha véget nem érő, örökké tartó nagy szerelem zálogosaiként engedte őket útjukra, fel is 'indultak szorosan összebújva. Szótlanul sétáltak tovább, hiszen mit is mondtak volna? S nem is sejtették, hogy ezzel új korszak kezdődött, a többek között csóko- lódzó szerelmes párokkal együtt megénekelt Nagyerdőben. Mar nem ülnek a kis- padokon összebújva, forró vallomásokat sem suttognak, szavak után kutatva a szerelmesek. Ugyan! Mire jó az! Régi, elavult módszer! Haladunk! Az ember elmegy Mariskával, Juliskával, vagy éppen Jóskával a Nagyerdőbe, befizet egy forintot és érzelmeit aránylag olcsón, gyorsan és érthetően tolmácsolja „Szerelmi hőmérő” Pataky Rózsa. OKMOS MAKI KIS KAKASA Az ajtó nyikordulására és az idegen láttán a csirkék szinte vezényszóra futottak a fekvőkémény mögötti védett oldalra, s fekete bogárszemeikkel ijedten lesték, mi fog történni. Gondozóik, Ormós Mária és Győrfi József éppen távol voltak, így bármilyen szokatlan, a riporternek meg kellett próbálnia a „lehetetlent”, s közel férkőzni a csirkeszívekhez, megtudni, hogyan is élnek az üvegfalú tyúkbirodalomban. Végül is egy vérvörös tarajú, sárgatollas, hetyke, hatvan de- kás kis kakas vált ki a többiek közül, hogy fajtája nevében nyilatkozzon. — Azt mondjátok ti, emberek, hogy nekünk csak tyúkeszünk van — kezdte a kis kakas, egyszerre közvetlen, tegező hangnemben. Pedig nem így van. Hallunk, látunk, érzünk mi mindent, csakhát az emberek olyan felvágósak. .. — Hogy magunkról, az itteni életünkről meséljek? Hát jó. — Alig bújtunk ki a tojásból, engem, háromezred magammal ide szállítottak Hermánszegre. Kicsik voltunk, ügyetlenek és Végtelenül félénkek. Itt két ember gondjaira bíztak minket. Meg kell mondanom, hogy a velük való kapcsolatunk ideje alatt sok jót fedeztünk fel az emberben. Túróval, finom sárgarépával kedveskedtek nekünk az első napokban, itt éjszakáztak velünk két héten át, hogy vigyázzanak bennünket. — Igen. A csirkesors útja nincs rózsákból kirakva... Képzelheted, hogy mennyi sírás, gyász ért bennünket ebben az időben: közülünk százhat test%, vérünk ment el a Nagy Kapar- gálások Örök Mezejére. Bár meg kell jegyeznem, hogy az emberek — amikor beszélgetésüket meglestük — arról szóltak, hogy ez nem sok. Ügy mondták, még három és fél százalék sincs, és örültek a dolognak. — Persze, különösen most, amikor már betöltöttük hatodik hetünket, s mind . több dolgot értünk meg az életből, rájöttünk arra, hogy miért nem búsulnak a mi nagy bánatunkon. Azt tervezték ki, hogy háromszázunk elpusztulásához engedélyeznek „keretet”, s ha ettől kevesebb pusztul el, úgy a különbözet a Marikáé és a Jóska bácsié. — Hogy megjegyezzem — csipogta suttogva a kis kakas — én is szeretnék a százkilencvenhat közt lenni, „akiket” gondozóink megkapnak, s különösen Marikához húz a szivem, mert hátha csoda történik és az ő hátsó udvarában még családot is alapíthatok... Melankolikus hangulat vesz erőt a kis kakaspn. Még bigy- gyeszkedő taraja is lekókad. — Kilestük valamelyik nap az elnöknek, meg Marikának a beszélgetését — folytatja lehan- goltsággal. — Azt számolgatták, hogy míg felnövünk, tarajonként három kiló, meg húsz deka tápot eszünk meg. De mi az, hogy „ameddig felnövünk."!? Kilenc—tíz hét! És mi lesz tovább? — Ilyenkor újra elfog a harag az emberek iránt. Marika is számol, Jóska bácsi is számol, az elnök is számol. Marikáek megkapnak ketten vagy háromszáz munkaegységet — így mondják, nem tudóm mi az, de ök nagyon örülnek neki —, elvisznek közülünk vagy kétszáz darabot. Az elnök meg azt számolja, hogy takarmány, munkaegység, meg az a prémium csőrönként vagy tizenhárom forintra rúg, a többi nekik tiszta haszon. — De miből? Mire? A mi bőrünkre! Bármennyire is filozofikus lélek vagyok, és tudom, hogy ami lesz, az el is múlik, azért mégis rettenetes ez az egész. Nevelnek, hizlalnak, aj- náröznak bennünket. S mi végre. ..’ ? — Azért az ember a legmohóbb, még közöttünk, kétlá- búak között is. Már kieszelték, hogyan irtsanak bennünket gyorsabban. Másik házat is építettek, meg az egyik istálló padlását is nekünk szánták, hogyha jön az újabb négyezer testvérünk, azok kerüljenek a helyünkbe ide, minket küldenek a padlásra. Onnan meg majd.,, — Szóval, meg is értheted, ha nálatok ez bűnnek is számít, mi a mának élünk. Már nem is törődünk a holnappal. Ha ez a sorsunk, lesz ami lesz, míg élünk, addig legyen jó sorunk. ., ' ' ; ’ Bevallom, bármennyire is színleltem a kis sárga kakas elbeszélése során az együttérzést sorsuk miatt, az izgató nyál mindegyre összefutott a számban, s őt magát is lelki szemeim előtt láttam — bő, zsíros, paprikás lében. i,..: Merthát ilyen az ember... Som* András
