Kelet-Magyarország, 1961. április (21. évfolyam, 77-100. szám)
1961-04-16 / 88. szám
f -~rr rosszkedvű volt. Aznap Vy l* reggel különösen mogorván ébredt. Feleségéhez — oki éppen négyhetes kislányukat szoptatta — egyetlen szót sem szólt. A fürdőszobába ment és pamacsolni kezdte kiserkent szakállú állát. Előző este csúnyán összekapott az asszonnyal. Persze, megint a felesége kezdte. Kérlelte, hogy hagyja abba a repülést, helyeztesse más beosztásba magát, ha pedig ez nem megy, szereljen le és csináljon akármit, csak ne repüljön többé. Féltette ót az asszony. Különösen amióta a második gyerek megszületett. Igaz, már várandós korában rájött olykor az ijedtség, de akkor sohasem tartott sokáig. Hanem három hete, amióta hazahozta őt a kórházból a gyerekkel, mintha egészen kicserélték volna. Reggelente görcsösen ölelte át férje nyakát és oly sokáig csüngött rajta, mintha sohasem akarná elengedni többé. Könnytől fénylő szeméből rémült aggodalom áradt: „Nem engedlek, ne repülj többé, nem akarom... Mi lesz a gyerekekkel apa nélkül?... Az én életem is csak tevéled élet, tebenned leli értelmét: nem élem túl, ha elvesztelek, belehalok, ha egyszer nem jössz vissza többé...” Befejezte a pamacsolást, óvatosan álla alá emelte a borotvát. Az esti veszekedés megint azzal kezdődött, hogy az asszony kérlelni kezdte. „Látod, Réti is lezuhant tavaly, pedig tapasztalt pilóta volt; senki sem gondolta, hogy éppen őt éri baleset.” Hasztalan magyarázta feleségének, hogy Réti alezredes katasztrófáját el lehetett volna kerülni, miként minden balesetet. A pilóta ne repüljön, ha fáradt, ha érzi, nincs teljesen rendben. Márpedig az alezredes... Az asszonyt mindez nem nyugtatta meg. Csak hajtogatta a magáét, végül sírva könyör- gött férjének, hogy ha őszintén szereti öt és családját, ne üljön többé pilótafülkébe, ne fogjon botkormányt a kezébe. Az őrnagy azonban megingathatatlan maradt. Nem, a repülést nem hagyja abba. Felesége újra és újra szerelmére hivatkozott, mániákus makacskodással hajtogatta a magáét. Azután már a férj sem állta nyugodtan. Ingerülten visszavágott: „Minek jöttél hozzám, ha ilyen begyul- ladós vagy! Nagyon jól tudtad, kihez kötöd az életedet. Azt is világosan megmondtam még a házasság előtt, hogy a repülés nem gyerekjáték. Nem akarom többé hallani folytonos siránkozásodat! Elég volt!” Igen. Elég volt. Ez így nem mehet tovább. Hiszen az asz- szony viselkedése már-már az ő idegeit is kikezdi... Márpedig c repülőnek jó idegekre van szüksége. Bosszúsan elmélázva folytatta ■ borotválkozást. Az orra és a felső ajka között hirtelen vér serkent elő. Megvágta magát. „Tessék! Evek óta a legkisebb karcolást sem ejtettem magamon és most itt van: megnyisz- szantottam a bajuszpolcot! Ez is az asszony nyavalygása miatt! Ha ez így megy tovább, ő készíti ki az idegeimet. Akkor pedig...” Amikor elkészült, szótlanul homlokon csókolta az asszonyt is elindult. Ezúttal nem nézett felesége szemébe. Nem akarta SIS# h&ssseyüSt fbispes saamptsr rémült aggodalmát, amely immár hetek óta ott bujkál benne. Nem akarta látni, mert az nap különösen nehéz feladat várt rá. Be kellett törnie a 0611-est. Délre ígérte az ezred- mérnök: addigra rendbe hozzák. Elgondolkozva ballagot végig az utcán, a bágyadt reggeli napsütésben. „Pocsék a látás — dünnyögte. Remélem délig jobb lesz.” Fürkészve nézte az égboltot: bár sütött a nap, erősen párás volt a levegő. Ezt pedig egyetlen repülőgépvezető sem kedveli. Ezen a reggelen nem volt sietős az útja. Ráért kimenni a repülőtérre. Tulajdondonképpen még maradhatott volna otthon. A gép csak délben lesz üzemkész. Délelőtt inkább pihennie kellene, hiszen este kilenckor is gépbe kell ülnie: éjszakai repülés lesz. Ismét a 0611-esre gondolt. Varga százados két hete ezzel a géppel hajtott végre kényszer- leszállást. Mégpedig fűre. Szerencséje volt. A leszállás sikerült. Pedig nagysebességű, lök- hajtásos géppel nem kis dolog fűre szállni. Különösen azon a laza, átázott talajon... Szerencse kell hozzá... Nem, ez tulajdonképpen nem is szerencse: tudás, tapasztalat, akarat- és figyelem-összpontosítás. Igen: akarni kell, egyetlen pillanatig sem szabad meginogni. Aki ilyenkor elveszti lélekjelenlétét, az soha többé nem repül: feketére szeneseden, összezsugorodott hulla lesz belőle. Az égő keraszin megteszi a magáét. S most neki, Gilicze őrnagynak kell berepülnie a 0611-est. Be kell bizonyítania, hogy nem a gépben van a hiba, hanem Varga százados követett el hibát. Az őrnagy volt már néhányszor meleg helyzetben. Először hadnagy korában. Csaknem nyolc éve annak. Hogyan is történt? Harcászati gyakorlaton vett részt. Életében először. Akkor még alig egy esztendeje repült lökhajtásos vadászgépen. Huszonhárom éves volt. Fiatal és vakmerő. Amikor kabinba ült, úgy érezte, övé a világ. Repülni, repülni, repülni! Minden gondolatát ez töltötte be. Boldog volt, hogy ő is részt vehet a gyakorlaton. Verebet lehetett volna fogatni vele. Megérkezett a felszállási parancs, felbőgött gépének hajtóműje és a fiatal hadnagy szíve a torkában dobogott. Nem félelem, vagy szorongás okozta ezt. Nem. Az a vágy, hogy valami nem mindennapi cselekedetet hajtson végre, olyant, amivel felhívja magára a figyelmet és azt mondják róla: ,Belevaló gyerek ez a Gilicze.” Óráknak tűntek a percek mire megpillantották az „ellenséges” csatar epülögép-kö- teléket. „Támadunk!” — vette a parancsot és nyomban hatalmába kerítette a harci lás: legalább két légigyőzelmet, legalább két Párducot felcsípni a fotogéppuska filmszalagjára. Az első a vártnál gyorsabban és könnyebben ment. Érezte, hogy sikerült. Biztosra vette, hogy pontosan „tüzelt”: a kiszemelt Párduc haláfbtztosan benne votl a célzókészülék fonálkeresztjében. Még jobban elhatalmasadott benne a harci láz. A vadászoknak ekkor már sikerült megbontaniok a csatagépek kötelékét. A Párducok földközelben igyekeztek egérutat nyerni a makacsul támadó MIG-ek elől. Gilicze hadnagy ekkor pillantotta meg a magányos csatarepülőgépet. Felülről támadott. Nem is repült; valósággal ráugrott a célra gépével. Egészen közelről akarta elkapni. Sokkal közelebbről, mint ahogyan a szabályzat megengedi. Alig száz méter választhatta el a céltól. amikor megnyomta a fologép- puska gombját. A következő pillanatban meghúzta a botkormányt. Későn. Vakmerő túlbuzgóságában számításon kívül hagyat, hogy a gép ilyen esetben nem engedelmeskedik azonnal a pilóta akaratának. A tehetetlenségi erő a magassági kormány működésbe lépése után, a másodperc néhány töredékéig még lefelé húzza a föld irányába száguldó gépet. Hirtelen az egymáshoz verődő fémtestek zörejétől, recsegésétől kísérve összerázkódott a gépe. Azután ismételten meg-megre- megve, bizonytalankodó bukdá-» csolásokkal repült tovább. Erezte, hogy súlyosan megsérült a gép. A Párducot sehol sem látta. „Lezuhant!” — futott át benne a marcangoló Önvád- Nem emlékezett pontosan, hogyan jutott vissza az ingatagon, bizonytalanul bukdácsoló géppel a repülőtérre. Zúgott a feje, forgott körülötte minden, amikor kiszállt a vezető-fülkéből. „Mi van a Párduccal?” — motyogta révülten. Csak fél óra múlva tudta meg, hogy a Párduc tört légcsavarral bár, de bravúros sikerrel kényszerler- szállt. A csatagép légcsavarja akkor törött el, amikor végighasította a felülről rácsapó lökkajtasos vadászgép törzsének alsó részét. „Szerencsés fickó!” — hajtogatták Gilicze társai. ..Meggondolatlan, tejfelesszájú hebehurgyaF’ — korholták elöljárói és szigorúan megbüntették. Igen, így történt. Nyolc éve. Azóta persze máskor is volt nehéz helyzetben. De sohasem könnyelműsködött. Okos számítással, józanul mérlegelte a helyzet, villámgyorsan döntött, mindig megőrizte nyugalmát és minden nehézségen felülkerekedett. „Igen, eddig mindig sikerült... De vajon ezután is így lesz?” — tette fel magának a kérdést, de nem válaszolt rá. Órájára pillantott. „Nyolc múlt. Már csak a kilences busz- szal mehetek ki a reptérre... Nem baj. Ma van elég időm.” A Fő-tér felé ballagott. A sarkon betért a tejivóba. Fél liter langyos tejet kért két barnára sült kiflivel. Elgondolkozva kortyolta a tejet, bele-belemártogatta a kifli- véget. „Lehet, hogy az asszonynak van igaza? Abba kellene hagyni a repülést és valami biztonságosabb, nyugodtabb foglalkozás után nézni? Ledolgozni a napi nyolc órát, utána szórakozni, pihenni, gondtalanul...” Ez motoszkált a fejében és az is, hogy lia nem lenne vadászrepülő, akkor a felesége sem idegeskedne többé. Megnyugodna, újra a régi, kedves mosoly honolna arcán és nem őszülne tovább. Még huszonhét éves sincs és oldalt már ezüstösen csillog néhány hajaszála, A féltő aggodalom, a szorongó várakozás napjainak jele... Azután ezt gondolta: „Ha egészen ősz lesz, akkor is éppen úgy fogom szeretni, mint most... De legalább ne féltene annyira, legalább tudnám megnyugtatni valahogyan. Hiszen nem mehet ez így tovább. Vagy az asszony betegszik bele, vagy én készülök ki hamarosan..." — Őrnagy elvtárs, felment a kollégája! — mosolygott rá barátságosan egy bőrkabátos férfi, aki a szomszéd asztalnál telepedett le jókora sajttal és egy csöbör kakaóval. Értetlenül nézett a bőrkabátosra. — Egy szovjet repülőőrnagy felrepült űrhajóval... Az előbb mondta be a meha— öt ttooü tíz percenként megismétlik — magyarázta á férfi. Azután felzsongott a tejivó, „Űrhajón kilőtték... huszonhét éves... Szovjet őrnagy... Bámulatos... Nahát!,.. De hogyan jön majd vissza?...” Gilicze őrnagy lázasan pattant fel az asztal mellől. Reggelijét félbehagyva rohant ki az utcára. Otthon ajtóstól rontott be. Egyenesen a rádióhoz. Lázas izgalommal kapcsolta be és az asztalra tenyerelve, feszülten várt. Felesége meglepetten állt mögötte. — Mi az?... Mi történt? — kérdezte dermedt rökönnyel. — Pszt! Csendet! — intett ujjával a férj és a rádióra mutatott. \ Feszült némasággal hallgattál: a zenét, mig végül félbeszalcadt, majd felharsant a bemondó hangja. Elhangzott a rendkívüli közlemény. Szovjet repülőórnagy a világűrben a Vosztok űrhajón... Jurii Alek—ejevi.es Gaaariv. Gilicze őrnagy a telefonhoz lépett. Izgatottan tárcsázott. — Halló! Te vagy az? Hallottad?! — ordított bele a kagylóba. És mondta, mondta a nagy esemény hírét. Azután mást hívott. Majd két hívás között őt hívta valaki. — Igen, hallottam! Éppen most akartalak felhívni... Szédületes! Micsoda esemény! Es ö is repülőgépvezetű! Felesege közben az ablakon kiáltott ki valakinek: — Egy szovjet repülőórnagy felment a világűrbe szputnyik- kal! — Nem szputnyikkal, űrhajóval! — helyesbített a férj, majd letette a telefont. A rádió hamarosan megismételte a hírt es később újabb és újabb részletekkel egészítette ki. egyikük sem mozdult a készülék mellől. Az asszony arca —kipirult és hosszú hetek óla először telepedett rá a régi nyugodt, kedves mosoly. — Ű is őrnagy, mint le... Huszonhét éves, akárcsak én... _ mondta csendesen, majd leült férje mellé a kanapéra. Újra csengett a telefon. Az őrnagy felugrott. — Igen, hallgatom alezredes elvtárs.’ Vargával, Csátival és Mészárossal már beszéltem, ők is hallgatják... Nem mozdulok.., A 0611-est úgyis csak ebéd után kell berepülnöm... Hogyan?... Dehogy tartok! Nem először repülök be olyan gépet, amelytől fáznak a fiatalok... Jó az a gép, ismerem minden csavarját... Letette a kagylót és visszaüti felesége mellé. Az asszony mindent hallott, de nem szólt semmit. Csillogj szemmel, szelíden mosolygott a férjére. Az őrnagy úgy erezte, büszkeség árad tekintetéből. — Ügy nézel rám, mintha en repültem volna a világűrbe! — mondta tréfásan és szorosan álkarolta az asszony vállát. Egész délelőtt a rádió mellett ültek. Mielőtt Gilicze őrnagy elindult a repülőtérre, feleségével együtt meghallotta az újabb közleményt: Gagarin őrnagynak felesége és két kislánya van. A nagyobbik lány két éves, a kisebbik egyhónapos... Egymásra néztek és nundkeS- ten ugyanazt gondolták: »Lám, nekik is éppen két lányuk van és mindkettő pontosan annyi idős, mint a mieink...” Bertalan István: 7
