Kelet-Magyarország, 1961. március (21. évfolyam, 50-76. szám)

1961-03-04 / 53. szám

p iatal szabolcsi mérnökök ■és technikusok alakítottak akcióbizottságot — olvastam a napokban —• hogy tervekkel, hasznos tanácsokkal lássák el a fejlődő, változó, jövőjének legjárhatóbb útját kereső falut.

Nem, nem pénzért, mégcsak nem is feltűnési viszketegség- ből, s nem jutalom, kitüntetés reményében. Csupán segítő szándékkal, a társadalomért, jó szívvel, ingyen.

Ugyan, kérem, ilyen is van manapság? Amikor senki nem tesz égy lépést borravaló, ap- panázs, honorárium nélkül? Igen, van.

Vannak, akik mindennapi fáradságos munkájuk után újra a mérnöki lábiához állnak, hogy elkészítsék egy falusi művelődési ház, iskola, bekötőút tervét, hogy a faluban nagyobb lángra gyújtsák a kultúra fáklyáját, hogy világosabb legyen, hogy kevesebb legyen a sár. Ezek az emberek tettekkel segítik a célt: közelebb vinni a falut a városhoz. Hogy ne járjon sehol kézlegyintés ehhez a szóhoz: vidék.

\T Idák.

' T Valamikor azt mondta az apa leányának, fiának, hogy ,.te jobb sorsot érdemelsz, miflt én. aki látástól- vakulásig túrom a földet’1. Míg egyéni gazdálkodás volt, ez a tétel nagyjáhan egészében állta is a helyét. S talán meg is lehetett érteni, hogy a falun született ifjú inkább választotta az üzemet, az íróasztalt, mint az emberi erőt szinte meghaladó robotot a megélhetésért. a mindennapi kenyérért. Legtöbbjük viszont nem hagyhatta el a falut, hisz szüleinek nem volt tehetsége a továbbtaníttatásra, de még ha lett volna, sem kerülhetett dolgozó paraszt gyermeke az egyetemi padokba. Csak most, a mi társadalmunkban nyílott erre mód.

3BSC

táj záz és száz egyetemet, főiskolát végzett fiatal került ki Szabolcs-Szaunár

megyéből is az évek folyamán. Pedagógusok, mérnökök, orvosok lettek, megkapták az olyan sokat jelentő szaktudást, ezzel együtt a diplomát, amely soktízezer forintjába került a társadalomnak. Olyan körülményeket biztosított számukra a nép, amit ezelőtt még elképzelni is lehetetlen volt. Kényelmes diákszálló, kalóriadús étkezés, könyvtári kötetek ezrei, a legnevesebb professzorok előadásai, a konzultációk —

mind, mind súlyos forintjaiba került a közösségnek, az országnak, közöttük éppen a szabolcsiaknak, szatmáriaknak, akik szívesen áldoztak rájuk. Azzal a várakozással, hogy a fiatalok tudásban, politikai képzettségben meggazdagodva jönnek vissza a faluba segíteni. Pedagógusra, orvosra, mérnökre, mezőgazdászra nagy szükség van. Hogy ne kelljen kilométereket gyalogolni más községek rendelőjébe, ne szorongjon egyetlen tanteremben 40—50 iskolásgyermek, hogy lehessen építeni nagyüzemhez méltó fedelet a közösségnek.

\T annak — szerencsére elég ” szép számmal — akik nem felejtették el, honnan küldték őket, honnan jöttek és merre tartanak. Sokan tudják, hogy útjuk küldetés. Mert ez az időszak a faluban hőskorszak újra, s aki részt vállal ebből, nemes feladatot végez. Van sok orvosunk, enyhül a pedagógushiány, egyre

több az óvó- és védőnő, a mezőgazdaság felsőfokú kép- ettségű káderállománya is fokozatosan nagyobb. De még mindig nem elég, még mir dig sokkal több egyetemet, főiskolát végzettre van szükség.

A közelmúltban panaszt ta az egyik felelős beosztású elv- társ, hogy Vas megyei kollégája azzal dicsekedett: annyi már az egyetemet végzett mezőgazdász, hogy a termelőszövetkezetekben legfeljebb csak brigádvezetői beosztásba tudják helyezni őket. Egy másik Pest megyei elvtárs pedig azt tette szóvá, hogy éppen a közelmúltban jelentkezett nála munkára három szabolcsi születésű fiatal agrárszakember.

|gen, a tények nem cáfolhatók. Vannak még •— és nem is kevesen — akik a mi falvainkból kerültek el, s amikor megszerezték a diplomát, Pesten. Pest környékén, vagy akár a Dunántúl — vitathatatlanul kulturáltabb — községeiben, városaiban helyezkednek el. Van ennek a dolognak olyan íze is, hogy megfutnak a nehézségek, a bajok, a sár elöl — éppen azok, akik innen kerültek el. Nyilván azt várják, hogy építsék csak meg az itthonmaradottak a betonjárdát, teremtsenek kulturált körülményeket, s majd esetleg , hazasátálnak“ akkor, ha mindez meglesz.

| gaz, jóval könnyebb ott élni. ahol már kényelmesek a munka körülményei. Nehezebb itthon, ahol keményen meg kell még dolgozni ezekért. Mégis vannak, akik mindezek tudatában járják a határt eb- ben a megyében gyógyítani, nevelni, felvilágosítani, építeni, tervezni.

Amikor azt mondjuk, hogy tisztelet ts elismerés jár nekik. azt is szóvátesszük: nem árt figyelembevenni a beiskolázásra kerülő fiataloknál a „sár, vagy aszfalt” elméletet azoknak, akik holnapjukról döntenek! (kj.)

A üszakerecsenvi asszonyok kezdeményezése

A tkzakerecsenyi nőtanács ft jai úgy határoztak, hogy köz- ► gükfcen fellendítik a baromfi tenyésztést. Az a jelszavuk az 1,asszonyoknak, hogy „minden udvaron egy kotlóalja csibével többet’1. A nőtanács tagjai a Dózsa Termelőszövetkezet közös baromfitenyészetének 10 ezer | darab csibe elhelyezésére alkal- ! más férőhelyet kutattak fel a tagok portáin.

Gulyás Miklósné. Vincze La- josné. Szolnoki Lajcsné. Joó Pálné, Tóth Pálné és a többiek néhány nap alatt 13 900 darab

tojásra. 180 csibére és 150 darab vízi szárnyasra kötöttek szerződést a háztáji gazdaságokban. Házról házra járva felvilágosító szóval ezt a munkát tovább folytatják.

Munkamódszerüket leírva a vásárosnaményi járás valameny- nyi községébe eljutatták felhívásukat, hogy az ottani asszonyok is kövessék példájukat, és ne legyen egy község sem a járásban, ahol ne teljesítenék a felvásárlási tervüket.

Kovács Elek

Vásárosnamény

A fűrészgépnél

A vállaji H. Rákóczi Tsz kerékgyártó műhelye körfűrészszel is fel van szerelve. Fácska János és Havasi János egy szekérhez való munkarabot fűrészel. Az így gépesített műhely nemcsak a közös részére, hanem bérmunkára is

dolgozik.

' (Hammel J. felvétele.)

Kluever professzor, a szakosztály elnöke erre a következőképpen felelt:

— A magas értelmiség nagyméretű agyat feltételez, márpedig a rovaroknak nem lehet nagy agyvelejük, ugyanabból az okból, amiért nem lehet nagyméretű testük sem. Ezt alkatuk nem teszi lehetővé. Légzőszerveik nem bírnák testüket elég oxigénnel ellátni, ha az néhány centiméternél nagyobb volna s éppen ez az oka, hogy rendkívül nagyméretű rovarok nincsenek és soha nem is voltak.

Ellenfele erre megjegyezte, hogy az ismeretlen lények légzőszervei merőben másfélék lehetnek, mint a rovaroké. Kluever professzor erre úgy replikázott, hogy az olyan rovarok, amelyeknek ideg- és légzőrendszere más, mint a rovaroké — az ő véleménye szerint nem rovarok... §p- pen ilyen joggal lehetne az állatokat ideg- rendszerrel, vérkeringési rendszerrel és izomrendszerrel rendelkező növényeknek nevezni. Mert az egyik esetben éppen úgy, mint a másikban, melyik jellegzetesség marad változatlan a puszta néven kívül?

Heves vita fejlődött ki, amelyben mindegyik fél védte a maga álláspontját. Már úgy látszott, az este ebbe a meddő vitába fullad, amikor egyszerre Csandra- szekár professzor kért szót, aki eddig csendes hallgatója volt a tanácskozásnak

— Egy bizonyos ötlettel jöttem ide — kezdte —, amely talán némi fényt vet a

szóban forgó kérdésre. Pontosan áttanulmányoztam a szemtanúk vallomását, akik látták a tunguz meteor lezuhanását. Egybehangzóan állították, hogy a meteor megjelenésekor látszottak a fák, házak árnyékai s ezek az árnyékok a meteor repülésével ellentétes irányba vonultak. Ebből az következik, hogy a „jelentést”, legalábbis a záró részeit nem élőlények írták.

Ez a megállapítás megdöbbentette a jelenlevőket: rámeredtek a matematikusra, az pedig a táblához lépett, előkeresett egy nagyobb darab krétát s azonnal számolni kezdett. Okfejtésének ez volt a menete: a lezuhanás pillanatában sütött a nap, ha tehát a tárgyak, a meteor fényénél árnyékot vetettek a napos területekre, akkor kétségtelen, hogy a meteor fénye erősebb volt, mint a napé. Természetes, hogy a hőmérséklete is magasabb volt a napánál. A professzor tudta, hogy a lövedék mennyi ideig tartózkodott a Föld légkörében s ebből kiszámította, hogy a járműben — tekintet nélkül a burok vastagságára — legalább hatszáz fok melegnek kellett lennie. Ilyen hőséget pedig egyetlen élőlény sem bírt volna ki. A „jelentést” azonban a repülés egész ideje alatt írták, egészen a katasztrófa pillanatáig. Ebből nyilvánvaló, hogy: vagy automata-műszerek jegyezték a szöveget és a rakétában nem volt élő- lén;i> vagy pedig az ismeretlen lények alkata merőben más, mint az állatoké, vagy a növényeké.

A biológusok feszült figyelemmel hallgatták végig Csandraszekár fejtegetéseit, azokat meggyőzőeknek ismerték el s elhatározták, hogy másnap közük a Tolmács Bizottság közgyűlésével. Mikor azonban reggel összegyűltek az intézet kistermében, valamennyi tudóssal együtt őket is meghívták a Nagy Oszlopcsarnokba egy rendkívüli ülésre, titkos tárgysorozattal. Ez általános csodálkozást keltett, mert eddig a bizottság nem alkalmazott ilyen szigorításokat A gyűlés zárt ajtók mögött folyt s a megszokott vendégeket sem hívták meg. Az aznap elnöklő Ramon y Cárral professzor, a veracruzi Istituto Nációnál del Astronomia küldötte, kijelentette, hogy a harmadik szakosztály a maga munkája során olyan naf/ horderejű

tényre jött rá, amelynek azonnali megvizsgálása rendkívül fontos, mert az egész világ sorsa függhet tőle. Ezután Lao Csu professzornak adta át a szót. A kínai fizikus nem saját helyéről beszélt a mikrofonba, ahogyan eddig szokták, hanem felment az elnöki emelményre, nyilván azért, mert látni akarta minden hallgatójának arcát. ,

Nem valami érces hangon, de az egész teremben jól hallhatóan bejelentette, hogy a harmadik szakosztálytól kapott felhatalmazás folytán olyan nagy jelentőségű felfedezést kíván a tisztelt gyűlés elé terjeszteni, amelynek horderejét most még senki sem mérheti fel.

Míg az elnök bevezetőjében elhangzott nagy szavalj senkiben sem keltettek különösebb hatást, hiszen általánosan ismerték az öreg mexikói csillagász déli temperamentumát, addig a fizikusnak már első mondata is felvillanyozta az egész termet, mert Lao Csu a Tolmács Bizottság legjózanabb és legkritikusabb elméinek egyike volt.

(Folytatják.)

Ejnye,

ejnye . . .

Este, fél hét.

Ketten állnak a Dózsa György út elején lévő taxiállomásnál. Egy hetven esztendő körüli, töpörödött nénike és egy jó ötvenes, pocakosodásnak indult férfi.

Taxira várnak. Taxi sehol.

Pár perc múlva két taxi is befordul a parkoló helyre. Az első a nénivel egyvonalban áll meg. Az anyóka pár apró lépést tesz a kocsi felé. A férfi kövérségét meghazudtoló fürgeséggel ugrik az ajtóhoz, nyúl a kilincs után. Azt hinné az ember, hogy a néninek segít, udvariaskod ik. De nem!

— De, kérem, — mondja remegő hangon a nénike. — Én már korábban itt voltam.

Testes barátunk azonban oda, sem figyel. Szó nélkül préseli be magát a kocsi ajtaján, nem törődik a nénivel, aki megle- j petten, tehetetlenül topog, miff i észre nem veszi a másik kocsit. Majd elindul, hogy abba szálljon be.

Rajtam kívül még két fiatal. egy fiú és egy lány hallotta, nézte a történteket. Csó- I váltak a fejüket, majd a fiú megszólalt:

— Ejnye, ejnye, ezek a mai „fiatalok.. .*

S. A.

5