Kelet-Magyarország, 1961. február (21. évfolyam, 26-49. szám)

1961-02-26 / 48. szám

KWEJWMMS mmmWBWL

Két Moliere-bemutató Nyíregyházán

* nyíregyházi Móricz Zsig** mond Színház agilis vezetőinek jó munkájaként egy héten helül két Moliere-bemu- ts lónak is örülhetett a színházat kedvelő közönség. Mindjárt meg kell azonban mondanunk, hogy csak örülhetett volna, mert öröme csak az egyik előadásban lehetett.

A múlt héten a debreceni Csokonai Színház megszeretett együttese a bérleti sorozatban adta elő Balassi Szép magyar komédiájával egy műsorban a nagy francia klasszikus Tudós nők című darabját. Az elmúlt napokban pedig a Miskolci Nemzeti Színház jött el hozzánk, A fösvény bemutatására.

Mindkét darab Moliere legismertebb és legnépszerűbb színművei közé tartozik: a polgárság nagy szatírái már ezek. A tudós nőkben a kialakuló

XVII. századi francia polgárság kultúra-majmolóit gúnyolja ki, s állít ezzel a színpadra olyan típusokat, amelyek a további századokban is közismertek a nagyvárosi irodalmi életben. A fösvény pedig már címe szerint is inkább egyetlen nagy szerepre felépített tragikomédia: a kuporgató fukart ember első nagy, klasszikus bemutatása az újkor színpadán, „a disznófejű nagyúr” megfelelő elődje.

Mit láttunk ebből a nyíregyházi színpadon? Láttuk a debreceniek kiegyensúlyozott,

egyenletes, jól átgondolt játékát, amelyben a Moliere-i humor, komikum maradéktalanul érvényesülhetett Valamennyi szereplő világosan látta feladatát, egységes játékfeifogásuk azonban nem hozott a színre egyforma, sémaalakítást, hanem mindegyiküknek megvolt a maguk egyéni íze, színe is.

A fösvény előadásán is ilyen kezdetet láttunk. A szövegből ismert, kissé hosszadalmas első

szín után a miskolci címszereplő fellépte is azt mutatta, hogy egy nagy emberi kötöttség, szenvedély: a fösvénység, Harpagon személyében jó bemutatásra talált Néhány jelenettel később azonban mintha elfelejtették volna az addig komolyan vett komédiázást, egyszerre bohóckodni kezdtek a színpadon, a régi együgyü bur- leszkekben is már halálraúnt suta rángatózások, egymásnak- menések, felborulások és fél vagy egész bukfencezésekkel külvárosi, vásári pojácáskodás- ba csaptak át, s ebben a főszerepet a címszereplő vitte. Így érkeztünk el a negyedik felvonás nagy jelenetéhez, a lá- dika elvesztése miatt szinte őrjöngő ember monológjához. Ez az alig egy oldalnyi szerep a legnagyobb színészek sóvárogva vágyott jelenete: a magyar színpadon legutóbb az öreg Bartos Gyulának parádés alakítása (nem beszélve a régebbiek közül Sugár Károly vagy Rátkay Márton híres játékáról.) Ügy kell itt bemutatni ezt a visszataszító fösvényt, hogy valóban érezhessük, hogy ennek az embernek milyen óriási fájdalma, valóságos tragédiája, élet-halál kérdése, hogy megvan-e a ládi- kája vagy nincs. A mániává lett beteges szenvedély nagyságát kell itt megvillantani, mert valójában ezt írta meg Moliere ebben a darabban. Harpagon nem Tartuffe, akinek átlátszó aljassága magában hordja természetes Ítéletét, bukásának szükségességét. Ott nem érzünk semmi tragikumot. A fösvény azonban annyira rabja fukarságának, oly magas felfo- kozottságban kerül elénk, hogy ez már megdöbbent: ezt legjobban a befejezés érzékelteti, amikor a kedvező fordulatok után is csak az érdekli, hogy visszakapja ládikáját. Mivel azonban a miskolciak előadásáKépzömövész vázlatkönyvéből

ban már eddig is, az előzőekben Is csak burleszk-figurát játszott Harpagon, természete^ sen nem érezhetünk meg semmit ennek a szenvedélynek, emberi hibának a nagyságából a nagy monológban sem. Ha már a színész nem érezte, hogy pl. anr,ál a kijelentésnél, hogy a ládika hiánya számára a halált jelenti; nem lehet lefeküdni, akkor legalább a rendezőnek kellett volna erre figyelmeztetni. — A fenségestől a nevetséges csak egy lépés: itt Moliere fenséges ábrázolómú- vészetéből nem láttunk semmit, de nevetségesen gyenge, értelmetlen ábrázolás-sorozatot annál inkább.

Ehhez járul az előadás majd félórás késéssel való kezdése is. Nem hisszük, hogy az ilyen előadások öregbítik a miskolci színészek jóhírét. Hogy ezzel a jóhírrel nincs minden rendben, azt a diákokkal is csak félig megtöltött nézőtér is tahúsít- hatta.

(m j)

HARASZTHY JÖZSEF:

Rózsákat ültettem

Egy november végi sápadt délutánon

rózsákat ültettem Anyám udvarán,

három rózsatővel, kilenc ásóíölddel áldoztunk november lombravatalán.

Kezében tartotta Anyám a rózsákat.

— Ez a három rózsa, három

gyermekem! — s míg ezeket mondta halkan akadozva, rózsákat láttam az alvó töveken.

— Madáni... ez a neve, az első rózsámnak.

Klára lányom legszebb, legyen hát övé.

Vörös, nagy szirmáért, édes illatáért,

méhek repüljenek májusban köré.

Fehéret virágzik a második rózsám.

Erzsi lányom orvos, hadd legyen

övé.

Hajlik a virága, így hajlik a drága hófehérben a szenvedők fölé.

Glória a neve harmadik rózsámnak.

Dicsőséget jelent, legyen a tied. Sokszínű a szirma és minden hajnalra peregjenek rá harmatgyöngyszemek.

Rózsákat ültettem Anyám ><■ udvarára.

Már barnáit a föld, a rózsatöveken,

s az enyémmel történt, égő furcsa jelként, tüske szúrt sebből vér folyt kezemen. . *

27 év előtti beszélgetés iLJA EHREN BtJRGGAL

TUzadoban járt Szlovák György festőművész, A Termelőszövetkezetben néhány portrét is készített. Többek között ifjú Mikó Sándorról is. Szlovák György rajza őt ábrázolja.

1934 június havában Prágából jövet felesegével együtt utazott át Románián Hja Ehrenburg, a kiváló Lenin díjas szovjet író s ez alkalommal sikerült vele beszélgetést folytatnom 02 orosz és német irodalomról, meg még sok minden másról. Amikor nagyváradi szállodai szobájában felkerestem, bizalmatlanul fogadott s ez a bizalmatlansága csak akkor oldódott fel, amikor megmutattam neki Üj Erdélyi című lapomat, amely köztudomásúlag a Romániában élő magyar emigránsok folyóirata volt. Ebben a lapban néhány héttel találkozásunk előtt megjelentettük „Elmélkedések a német határon” című cikkét, amit Szilágyi András fordított le magyar nyelvre.

Német nyelven beszélgettünk, majd bemutatott a bőröndből kirakodó feleségének s megkérdezte, hogy hol lehetne jól vacsorázni.

Tanácsomra lementünk a szálloda épületében lévő Palace kávéházba, ahol egy nagy imbiszt rendelt meg s vacsora közben módomban volt megfigyelni ezt a nagyszerű orosz irót. Érdekes arca van Hja Ebrenburg- nak. Erős, markáns vonalak. A haja már akkor is őszes volt és teste kissé előre görnyedt. Felesége közvetlen, kedves asz- szony volt.

Miután a feketekávét is kihozattuk, Ehrenburg kijelentette, hogy mindenről beszélgethetünk, csak a politikáról fiem.

így tehát elsőnek a következő kérdést tettem fel neki:

— Mondjon valamit a német irodalomról. Ehrenburg meglepődve vetette fel a fejét és most már ő tett fel kérdést:

— Hát van német irodalom?

— majd mosolyogva folytatta:

— Talán az emigráció irodalmát érti?

— Igen, azt értettem.

Rövid tőmondatokban válaszolt valahogyan így:

— Aki csak tehette, pánikszerűen menekült a Harmadik Birodalomból. Jozeph Roth Parisban él. Ugyancsak ezt a vendégszeretet élvezi Leonard Frank is. Tollerrel Londonban találkoztam, míg Heinrich Mann valahol Dél-Franciaországban várja a jobb napokat. Erich Kästner már Párisból is elutazott.

Ez információk után megkérdeztem tőle, van-e a fasizmusnak jelentős szerepe az irodalomban?

/I fa Ehrenburg legyintett

a kezével:

— Áh... agónia az egész! Ez . a kultúra agóniája. Azé a kultúráé, amely teljesen elpusztul, önmagát pusztítja el, mert kiélte magát. A fasizmus, ahova elér, egy szép napon rombadön- ti mindazt, amit eddig a kultúra a kőkorszak óta teremtett. De a fasizmus elpusztul!

Ehrenburg az órájára nézett:

— Korán kell lefeküdnöm. Holnap utazom tovább.

— Merre?

— Prágából jöttem most és Zsombolyán, Belgrádon, Trieszten át a végső cél Páris. Látja, nem tettem mást, mint hogy a legrövidebb utat választottam Prágából Parisig.

— De hiszen Magyarországon át az út rövidebb lett volna, — jegyeztem meg.

— Tudom. Budapesten keresztül akartam utamat folytatni, de mielőtt megkötötték volna azt az egyezményt, amely a magyar—orosz diplomáciai viszony felvételét biztosította, az átutazási vízumot nem adták ki,

— Tanulmányúton van most?

— Részben. Prágából tanulmányoztam a bécsi forradalmat. A szociáldemokraták veresége nem lepett meg.

Este tíz órakor kísértem fel szállodai szobájukba Ehrenburgot és feleségét, akif& a: ajtóban megkértek arra, hogy másnap délelőtt tegyek velük egy rövid sétát a városban.

És másnap reggel kint a várnái nagypiactéren mindketten figyelték a zsibongó város életét. Ehrenburg elvegyült a falusiak között, felesége pedig az én közvetítésemmel vásárolt egy mézeskalács szivet és mosolyogva jegyezte meg:

— Pont olyan ez a vásár, mint Kiepben. Ott is így adnak-1 vesznek s az áru lent hever » földön,

A Kőrös partján Ehrenburg, sokáig nézte a Cion templom1 piros kupoláját, majd megjegyezte:

— Ez is egészen oroszos. Soht itt a keleti vonás és motívum.

Városnézésünk után visszaindultunk a szálloda felé s útköz-\ ben megkérdeztem Ehrenburg- tól, hogy mik a legközelebbi, irodalmi tervei.

A Melik Verlag most. ren-, dezi sajtó alá új regényemet.' A cime: „Der Zweite Tag.” Ai tárgya: valami a mai Orossortxosüen visszaérkezünk szállodához, ahol Ehrenburg Ul portástól átvette az útlevelét.1 A keményfedelű piros könyvet,i félvászon kötésben. Az útlevéli piros tábláján aranyos betűkkel1 ez a sor villogott: Union desl Respubliqves Sovjetes Socialis-I

tes. Elkértem és megnéztem as\ útlevelet, amelynek lapjain egy-, más hegyén hátán cseh, olaszj francia, belga pecsétek, bélyegzők végtelen sora virít a beléA pő határtól a kilépő határig. A| román vízumot Prágában kapta. amely csupán 24 órai tartós kodásra joro-o.

Sajnos, azóta nem láttuk viri szont egymást. Most a fénykcA vét nézegettem a lapokban, oi 70 éves Hja Ehrenburgnak.- Csodálatos, de én még ma isi csak 43 évesnek látom est ai nagyszerű embert.

Győri Illés István:

(»