Kelet-Magyarország, 1961. január (21. évfolyam, 1-25. szám)

1961-01-15 / 13. szám

Búsemgárg, minden ember életében van egy olyan időszak, amikor nagyon tud örülni a virágnak. Ez leginkább fiatal korban szokott lenni, de még inkább a fiatal kor legelején. A virág a boldogságot jelenti akkor, a fiatalság pedig valahogy úgy gondolja azt, hogy felnőtt már ahhoz, hogy készüljön a boldogságra.

Ebben az időben a mi vidékünkön sok vadvirágot termett a határ. Ámbár az öregek úgy tartják, ha sok a virág legtöbbször kevés a termés. Amikor elmúlt már május második fele is, valósággal ellepte a földeket a tarkább- nal-tarkább virág, olyan volt az egész mező, mintha egyetlen nagy virágcsokor lenne. A kert alatt a rét pedig, mintha valami nagy tarka szőnyeget terített volna ki valaki. Valósággal boldog volt az ember, ha a határra járt, csak az öregek csóválták egyre a fejüket a sokszínű virág láttán. Nem messze a kert alatt, az erdő szélében, nekünk is volt egy darab búzavetésünk. Édesapám kiküldött egy reggel engem, hogy tisztítsam meg a vetést a gyomoktól, irtsam ki belőle a szúrókát. Bele álltam, de alig haladtam délig valamire vele. Ahol meg elvégeztem, egy-két bokor búza maradt utánam, szomorúan bólogatva árva kalászával. Hanem virág volt ebben a földben is teméntelen. Nyílott a pipacs, a rengeteg búzavirág, meg miegyéb. Nekem meg akkor olyan bolondos gondolatom támadt, hogy ha az isten nem adott már mist termésül a földekbe csak virágot, hát le kellene azt nékem szedni mind. egy akkora nagy csokorba, mint egy fa koronája amott az erdő szélen. De ha la is szedem, ugyan mit tehetek vele. Még az sincs — akinek az ablakába tegve.m egy hűvös hajnalban.

Egy-két nappal rá azt hiresztelték a faluban, hogv lesz haszna már a virágnak. Megveszik a boltban, gyógyszer készül belőle. Szinte megmozdult az egész falu anra-ia-nagyja — virágszirmot szedni. Különösen az árvacsi ár fehér virágainak volt nagy a keletje. De ezt szedni rendkívül szavoráüan volt. Nemrég ezelőtt édesapám munkát keresni járt a Felvidéken. Odc is dolgozott valami tíz napig elég ió keresettel. Ügy gondolta, hány valami rendkívülit hoz nekünk a Felvidékről, amiivet sose láttak még az erre való emberek.

Hozott is egu vesszőből fonott ruszin kosarat. Olyan volt az, hogy mindenki, aki látta, gyönyörűséggel szemlélte. Csupa fehér vesszőből, mindenféle festett virággal ékesítve. Mintha csak megérezte volna, aki készítette, bogit valaha milyen virágos vidékre kerül a készítménye Én mea leakr irtottam a szénről a kosarat, és azzal indultam ki a határba vrrágs-:rmot szedni eladásra.

Az emberek nagyon nyugtalanok voltak ebben az időben mifelénk. Alig szóltak egy-két szót, egymáshoz, máris veszekedés leit belőle. A sok virág láttán nemhogy szelídültek volna, hanem még egyre mogorvább lett a tekintetük. Ahogy elindultam én is reggel, csoportokba verődve mentek az emberek a szűk kis mezei utakon egymás mellett <t harmatos fűben, Káromkodtak legtöbben, hogy nem terem a határ egyebet, csak virágot. Az uradalmi földek felé vitt az utunk, mivelhogy a falusiak földjéről — ki-ki leszedte már magának az eladható virágot. Alighogy beálltunk az egyik táblába, ahol búza helyett majd csak mindenütt mezei árvácska, virított

— hát szinte letaposta a sok láb a megmaradt néhány búzatövet is. De hisz learatni úgy sem lehet a sok zöld gyom miatt. Alig szedtem meg a kosaram félig, hát csak egyszer az erdőből kiugratott a gróf ispánja, rákiáltott az emberekre, azok meg úgy megindultak szaladni, hogy majd leverték egymást a lábukról. Az ispán kutyája — én utánam iramodott az egyik, de cn meg úgy megijedtem tőle, hogy az inamba ragad,

— elhajítottam a kosarat a kezemből, aztán neki a határnak — iramodtam a többi után. Az ispán meg egyre bizto.tta utánunk a kutyákat, mígcsa.k el nem kergetett bennünket egész a falu alá. De még onnan is láttam, hogy összeszedi az otthagyott kosarakat, zsákokat, mi egymást.

Otthol édesanyám majd hogy megkönnyezte a gyönyörű kosarunkat. Én Is nagy szomorúságba estem, hogy pont én voltam az elvesztésének okozója. Ügy

látszik gondoltam magamban, ez a sok mezei virág immár nekem sem lesz tulon-túl nagy boldogságomra.

Elmentünk még néhányszor vadvirágot szedni, de csak lopva. No, ha így megy még egy jó pár hétig — mondta édesanyám — talán valamit segítünk magunkon vele ebben az ínséges esztendőben. Igen ám, de két-három nap múlta a boltos már csak felét adta a múlthetinek. A hét végére pedig csak két és

VÉGH ANTAL:

fél fillért azért, amiért ezelőtt 7 fillér járt. Ügy gondolta mindenki, hogy ez már szemenszedett csalás ellenünk. Talán nem kellene vinni senkinek egy szemet se — mondta valaki. De azért másnap csak vitte a falu apraja-nagyja egyaránt. Egy délután pedig kijelentette a boltos, hogy nem kell több virágszirom, a központ nem vesz át többet. Elég nagy bonyodalom is lett ebből, a szájasabb asszonyok közül vagy kettő a boltos fejére is borította kosarát. De aztán rend lett megint a faluban, nem szedte a virágot senki, megmaradt az gyönyörködésre. Alig egy pár nap múlva énnekem is elmaradt a virágszedő kedvem. De azok csak nyíltak egyre — mintha nem is nyílnának egyébre immár, hanem csak a mi bosszantásunkra.

A nyárba még nagyobb gonddal érkeztünk bele, és nem messze volt már az aratás ideje. Aratni a. mi földünkön amúgy se kellett, a gróf birtokára meg aratók a messzi hegyekből jöttek, így hat édesapám tudtomra adta'nekem is, magával visz, ha indul a kubikmunka fent a Tisza északi partján.

Az addig tartó időt már csak jövésmenéssel töltöttük leginkább, mert valamire való munka a ház körül sem igen akadt.

Édesanyám már a ruházatunkat is számba vette. Apám meg megkente mind a két talicskát, ha hétfőn reggel indulunk, hát könnyebben essen a menetelünk.

Helyt állni hétfőn kellett a munkában, de a szomszéd faluból már némelyik csoport szombaton este útnak indult.

Vasárnap — mivelhogy hétfőre alig

m.aradt fiatal a faluba — kikiáltották a templom uíán, hogy a Kerekes-kert mellett táncmulatság lesz megrendezve. Apám, de édesanyám is erősen amellett voltak, hogy nehéz lesz az egész heti munka, hét térjünk nyugovóra korán, pihenten kezdjünk a hétfő hajnali útnak. De én csak elindultam úgy szürkület tájon a Kerekes-kert felé — ígérve a szülőknek, hogy megtérek mielőbb a pihenésre. Amire én odaértem, javában állt már a tánc, jókora is volt a kedve mindegyiknek. Némelyik, velem egykorú legény meg akkorákat ugrott, sikoltozott, mint akinek az esze ment el. Én is, hogy mihamarabb bekerüljek a forgalomba, hát kezdtem szétnézni, hogy kiválasszak valakit a táncolásra. Kevés az idő, gondoltam, hát nehogy az is hiábavalóiéig teljen, egy kevés kis gondolkozás után megszólítottam Kerekes Annus- kát, aki alig utánam érkezett a tánc helyére.

Igen fiatal lányka volt ez az Annus, a fiatalsága m.iait ezelőtt még nem igen járt mulatságba.. Könnyen is táncolt velem, így hát gyönyörűségünkre volt mindkettőnknek a tánc. Amikor már harmadikra is fordultunk, azt gondoltam magamban, hogy ejnye, de balga ember is vagyok én, hogy eddig nem is figyeltem ezt az Annuskát. Aztán meg, hogy mindig kedvesebben beszélgetett, hát nekem nem támadt elmenni való kedvem. Sőt, kezdtem magamban rosszul gondolni a tiszai munkára, hogy miért éppen most szólíttatunk mi oda, mikor jól telnének ezentúl itthol is a nyári esték Annuskával. De, hogy akkor este

mégis korán jutottam haza, azt azzal lehetett magyarázni, hogy azt mondja Annuska: nekem most már mennem is kell haza.

Hiába kérleltem a maradásra, nem lehetett azzal beszélni se, annyira rájött a. mehetnék. Mondtam is neki. hogy valami nagyon fontosat akarnék még mondani. de hogy hirtelen nem tudtam kimagyarázni. pedig feltétlen szólni akartam neki. hát 3 meg úgy gombolta, hogy csak tréfa ez az egész. Elment, én meg

haza ballagtam a kis utcába csendesen.

Lefekvés után aztán szépen átgondoltam én mindent, hogy mit is akartam volna mondani Annuskdnak, de biz akkor már késő volt, mert elmúlt 2 2 óra is. De a gondolat csak nem hagyott nyugton, felkeltem, még a felső ruhát is magamra öltöttem és elkezdtem jönni- menni a kút körül, az udvaron. Közben meg azon törtem a fejem, hogy is kéne nékem Annuskával beszélni, elmondani neki mielőtt elmennék, hogy nekem bizony nagyon megtetszett a táncba. Mert, ha nem mondok semmit, talán őszre — mire hazatérünk a tiszai munkáról, el is felejt mindent, meg még az is könnyen lehetséges, hogy valamelyik gazda Hú szeme is megakad rajta, akkor aztán mondhatok én már hideget, meleget egyaránt.

Azt a gondolatot ,hogy elmenjek most oda, és kiszólitsam éjszakának idején Annuskát, semmiképpen nem találtam illendőnek. Még hóbortos bolond,- nak gondol az apja — vélekedtem, de ilyet meg még soha nem is hallottam, hogy valakit éjszakának idején költsenek fel — ilyen ügyben, így hát nem teszem azt én sem.

Ekkor jutott eszembe egy másik gondolat. Kimegyek én szépen az erdő földünkre a búzába, aztán leszedek a virágból egy jó csokorra valót. Oda teszem az ablakba, arról aztán megtudhatja Annuska beszéd nélkül is a szívem szándékát.

Igen helyén való gondolatnak találtam én ezt és jókedvű füiyörészéssel el is indultam a cselekvésre.

Szedtem is a holdvilágnál egy akkora csokrot, hogy alig fért el félkaron, ahogy hoztam hazafelé. Még válogatni is lehetett a gyönyörű holdvilágnál. De közben olyan vizes lettem a harmatos fű miatt, hogy jó lesz, ha hajnalra az indulásra megszárad rajtam a ruha.

Alighogy a faluvégre értem, egy csoport kubikos jött velem szemben. Ugyancsak nyikorgóit talicskájuk. Ki tudja milyen messziről jöhetnek. Jót bámultak rajtam, ahogy e’mentek. mellettem,. Ugyan miféle szerzet is lehetek ékkora csokor virággal a kezemben éjnek idején. No — gondoltam — én elintézem ezt a virág dolgát, aztán költőm is édesapámat, hogy induljunk, mert nem jó lenne lemaradni a hajnali indulásról.

Be is fordultam az Annuskáék utcájába nyomban, de látom én, hogy ö náluk még világosság van. Óvatosan el is mentein a kapuig, aztán gondoltam, várok egy kicsikét, majd nyugovóra térnek ők is. Hogy az indulás türelmetlensége erősen lakott már bennem, hát úgy gondoltam, hogy számolok százig, ha addig sem fújják ki a lámpát, én bizony odamegyek az ablakhoz, betekintek rajta, hogy ugyan mit is csinálhatnak késő éjszaka, ami miatt még mindig szükséges a világítás.

Mert addig semmiképpen nem tehetem az ablakba a virágot, amíg ők fent vannak odabent. Először is meglátnák, amint odafelé teszem, másodszor pedig

azt mindenki tudta, hogy virágot termt, zenét adni csak akkor lehetséges, ha nyugalomra tért már a háznál mindenki.

Csendesen, lábujjhegyen oda is lopakodtam, hogy zajt ne üssek véletlenül, amint betekintek az ablakon, látom én, hogy az asztalnál ott ül Annuska meg az édesanyja ugyancsak szorgalmatos munkában. Ruhát foltoznak serényen. A tű úgy futkos ujjaik között a ruhákban, mint egy picike kis villám a szürke felhőkben, zivatarok idején.

Um, milyen jól választottam én — gondoltam mindjárt magamban. Szorgalmas család és szorgalmas lány ez az Annuska is. No, majd csak készen lesz nemsokára az a nadrág foltozása, aztán mehetek én is a dolgom után szapofín.

Letelepedtem az eperfa alá a fatus- kára, a virágcsokrot meg szépen magam mellé helyeztem, nehogy valami bántó- dása essék a várakozás ideje alatt. A csitlapofc lassan halványodni kezdtek, imitt-amott, gyakran kukorékoltak a kakasok. Újra az ablakhoz mentem, Anno skáék még mindig szorgalmatoskod- tak a ruhák között. Az a nadrág már elkészült a foltozással, most más került a sorra. íme alig van már javítatlan ruha. De milyen gondosak is ezek az Annuskáék. Minden ruhát kifoltoznak, hogy hétfőn a család rendes ruhában kezdjen neki a hétnek. Ja), csak vége lenne már, mert ha (gy megy, dolgom végezetlenül kell elmennem innen, azt pedig immár ennyi várakozás után semmiképpen nem szeretném.

Csakhogy Annuskáéknál nagyon sok volt a gyerek, a ruhák pedig nagyon rongyosak. Amilcor harmadjára is benéztem, csak tovább ment a munka, de most már keservesen. Annuska is dor- zsölgette a szemét, az anyja pedig egyre nagyobbakat ásított, de a ruhafoltozás még akkor sem lett kész valamennyi. Szinte majd elszenderedtem már, de a makacsságom csak nem hagyott alább. A madarak egyre gyakrabban kezdtek csirimpolni, a Holdnak is elfogyott már sárga fénye. Csak az Annuskáék lámpája nem halványodott el még akkor

sem.

Az anyja akkor vette elő Annuska legkisebb öccsének nadrágját, amelyről bizony nem igen lehetett megmondani, hogy melyik darab volt belőle az eredeti, oly igen össze-vissza volt már tékáivá a szerencsétlen.

Amikor utoljára az ablak alá mentem, jól hallott ki a beszéd odabentről, hogy Annuskát egyre küldi lefeküdni az anyja, mert nem tud másnap dolgozni szegényke a nagy álmosság miatt.

Én meg visszamentem az eperfa alá. hogy felvegyem a virágot és tegyek vele valamit most már végtére.

Egyszercsak a falu végéről megszólalt a gulyás szarukürtje, élesen hasítva a (hajnali) hűvös, nedves levegőbe.

HajnalodoU. Itt is — ott is kinyíltak az ólajtók, ébredezni kezdett a falu.

Azt gondoltam, ha Annuskáéktól is kijön valaki, még nagyobb szégyen ér engem mintha odatettem volna a virágot — mint így állni az udvar közepén egy csokorral a kezemben, keservesen.

Aztán az erdő felől, ahonnan én a virágot hoztam, egyszerre kibukott a nap is — a rongyos vörös felhődarabok közül. Mintha a pipacsaim pirosas fekete szirmai szóródtak volna el az égen össze-vissza. A vörös napsugarak a csokorra estek, a virágok fejüket mai bágyadtan lógatták le a kegyetlen várakozástól töredezve.

Csak a pipacsok piros szirmai fogták fel a hajnali sugarakat. Egyre vörösebbek lettek tőié a karomon. Mintha égni kezdtek volna.

Az utcára se mertem már kimenni, nehogy valaki meglássa a korai járókelők közül.

Amint a kértek alatt hazaértem, apám, meg édesanyám az udvaron voltak. Apám éktelenül káromolta az isteni, és a felpakolt talicska kerekeit köpködte. Édesanyám meg állt, hol a kezét tördelte, hol pedig a szemét törölgette kötényébe.

A nap elóbujt teljesen. Valahol az északi Tisza partján most kezdődött meg a kubikmunka. Nélkülünk!

(A ftifLaeifrk éqni. kezdtek