Kelet-Magyarország, 1961. január (21. évfolyam, 1-25. szám)

1961-01-01 / 1. szám

RIPORTEREINK EURÓPÁBAN * RIPORTEREINK EURÓPÁBAN ☆ RIPORTEREINK EURÓPÁBAN ☆ RIPORTEREINK EURÓPÁBAN * liamtkozá* 3 \ ehunyom szememet es 5 máris látom a sok- tornyú várost. Ott va­gyok a Vencel téren es nézem a szép kiraka­tokat, pazar fényreklámokat. Szinte magával sodor az utcán hömpölygő emberáradat. Fü- lembecsendül a harangocskák játéka, amit a zenélő tornyú tempiámnál hallottam. Talán most is sokan nézik a nap­órát a városháza tornyán és várják, hogy kakaskukoréko­lásra megjelenjenek az apos­tol figunák. Délelőttönként sok külföldi tehSnti meg a palota neveze- j tesrtégeit. Ott történt, hogy fényképész ismerősömmel el­keveredtünk a csoportok kö­zött, s lemaradtunk „egy íény- képfeRrételre a királyi szék­ben”. És ez a néhány perc elég volt ahhoz, hogy a sok- > felé ágazó folyosólaborintus- jban eltévedjünk. Nagysokára keveredtünk ki az udvarra, onnan a palotakapu elé. Cso­portunk valahol még a palo­tában ámult, bámult. Mit le­lhetett tenni? Megnéztük a tér szélére kirakott korabeli ágyú­kat. Am fényképész ismerő­söm szívesebben ment galam­bókat etetni a tér közepére. Nemsokára egy csinos lányt ▼esetett oda kézenfogva az- úeal, hogy a csehszlovák ssép- iság valamit magyaráz neki. de nem éréi. Kiderült azután, hogy a fiú egy ciklámen Opera rúzst adott a lánynak, aki vi- szcnzásul orosz kölnivel akar­ata megajándékozni, csakhogy a kölni az autóbuszba volt be­csukva. Az is kiderült, hogy a lány nem csehszlovák, hanem szovjet, a szverdlovszki turis­tákkal jött a palotát nézni, de eltévedt, mint mi. Csoportunk és a szverdlov- Wwkiak egyszerre jöttek ki a lpalotakapun. Rajtunk keresz­tiül hamar tovább terjedt az 'ismeretség. Percek alatt össze­keveredett a két társaság, jel- j vényeket cseréltek, ölelkőztek, Imínt régi jó barátok. Mire a gépkocsivezető dudája beszál­lásra sürgetett, kész volt a fazveréBovszkiak meghívása es­tére szállodájukba. Tizre várták csoportunkat a szovjet barátok. Prága másik iszélén, egy 13 emeletes szállo­dában laktak. Egy darák prá­gai munkásember kísért odáig, félórányit utazott vélünk villa- \ moson, pedig a belvárosban 'lakott. Féltizenegykor azzal a szá­! Hutással léptünk a szállodába, hogy már biztosan nem is várnak. Csodálkoztunk, ami­kor láttuk, hogy barátaink a (társalgóban estélyibe öltözve, nagy szeretette] fogadtak. A szálloda tizenharmadik emele­tén lévő üvegfalú bárban ütöt­tünk tanyát, ahonnan nagyon szép volt a kilátás a fényben ! úszó Prágára. Ott folytatódott I az ismerkedés. A szverdlov- szkiak üzemi dolgozók voltak •egy nagy textilgyárból. Barát­kozna közben sok bor elfo­gyott, sok magyar nóta vál­totta az oroszt és úgy megta- inulták a csárdást járni, hogy •nem is akarták abba hagyni. Javában aludt Prága, a vil- jlámos sem járt, amikor egy !órai gyaloglás után megérkez­nünk a Hotel Flórába. Fárad­jak voltunk, de vidáman mondtuk, hogy megérte ez a szép prágai élmény. Orosz András. ä Utam éjjel a M Vörös téren, s —&g bámultam a Kreml fóny- • árban úszó, csipkézett rubincsil­lagos tornyait. Jártam udvarában, napfény­ben fürdő aranykupo­lás templomaiban a kincstárban, s meg­csodáltam a cárok drága kő vekkel, igaz­gyöngyökkel ékesített trónsaékieit. Elbűvöl­tek az orosz Remb­randtnak: Rjepinnek alkotásai, a gyönyö­rűséges Metró, csillá­rok fényében szipor­kázó fehér, fete te márvány oszlopos állo­másai. Sétáltam a Gorkij parkban, a Lomono­szov egyetem kertjé­ben, s láttam a Le­nin hegyről a hős vá­rost, Moszkvát. Busz- karavánnal jártam utcáit, s hallgattam hogyan lüktet, dobog a hatalmas szovjet ország szíve Cso­dálatos volt. Jártam éjfél előtt egy órával a Puskin szobor előtt, s néztem a vén, szakállas ta­nítót, aki e nagy hon ki tudja melyik csücs­kéből hozta el „fiait,” hogy meglássák Moszkvát. Lerakták a talapzatra a drága szülőföld mezei vi­rágait és tovább mentek... Emlék ma­rad ez is. Mi a legdrágább mégis? Az emberek. A kedves Konsztan- tina Ljubova, a kalauznő, aki köny- nyes szemmel mesél­te. hogyan szakította el szeretteit a hábo­rú... A hűséges mb- zigépész Ivanov Fjo­dor Mihajlovics, aki MOSZKVA: Emlékek az embérrengetegben mindenütt jött ve­lünk, — hogy kíván­ságunk teljesüljön — elmondotta, hogy ne­ki a magyarországi harcokban fúrta ke­resztül egy golyó a nyakát... Az ezüstha­jú Bocsámyikova Je- katyerinára pedig úgy gondolok, mint a két nép barátságának hű­séges ápolójára. Há­rom esztendeig taní­tott a fővárosi Lenin intézetben Budapes­ten, s több mint eztr orosz szakos tanárt nevelt. Az ő fordítá­sában olvassák a szovjet emberek a magyar írók műveit... Őket köszöntőm, ne-1 kik kívánok békés |' boldog új esztendőt. A szovjet emberek- j nek, a moszkvaiak­nak, akik a fasizmus j borzalmas korszaká­tól mentették meg á világot... Igen, az ; egész emberiséget... Jártam Moszkvá­ban a Gorkij utcá­ban. Láttam a hatal- ! más vörös kőből épült lakóházat, melyet a győzelem mámorában megrészegedett fasisz­ta vezér, Hitler ho­zatott Moszkva alá Finnországból. Ezek­ből a piros kövekből kívánt magának győ­zelmi diadalkaput építtetni, ez alatt akart bevonulni a városba A szovjet emberek lakóházat építettek belőle. Ko- j csink csak égj- pilla­natra áUt meg a mi | Irodaházunk kétsze- i résének beillő épület előtt. Hallgattuk a tolmácsot, s én néz- ; tem az emberek ar- | cát... Egyre gondol- i tünk valamennyien... j Ez a jelkép, ez az emlék talán mégis a j legmaradandóbb ne-; kém, s azt hiszem felkiáltójelként fi- j gyelmezteti azokat, ! akiknek“-szól... Farkas Kálmán. j ADRIA: Kaland 3 aktatok a tiranai utcán, egyszercsak elém áll egy magas feketehajú albán fiú és a Sós­tó felől• kezd érdek­lődni. Meghökkenek! ő be­szél, dallamos hanglejtéssel a sóstói kis-szigetről, a tópar­ti csárdáról, én csak á múlok. Mikor megtudom, hogy nálunk tanult és két hetet a Sóstón töltött kezdjük ropogtatni egy­más kezét, mintha földiek lennénk. Búcsúzóul a repülő­téren a zsebembe ejt egy lé­ceikét, egy nyíregyházi kis­lánynak küldi. Így lettem postása egy ma­gyar lány és egy albán fiú barátságának. Azóta is gyakran járok a tengerparti országban, csodá­lom az aranyat rejtő hegye­ket, a kék tükrű Adriát, az égbenyúló mecseteket, s mel­lettünk a tiranai televízió karcsú tornyát, az acél lábon járó „darukat" — persze csak alomban. A sors iróniája, hogy mint víztől iszonyodó ember, aki a Balaton hátát is csak a vonat ablakából látta, az Adriai ten­ger partján kötöttem ki a nyáron. „Cápaláz” tüzelt tag­jaimban, valahányszor meg- ■mártóztam a hús hullámokban, cápának véltem mindé i hullá­mot. Egy nap végül sor került arra is, amitől mindig tartot­tam, a hajókirándulásra. Kis parti naszádra szálltunk, ház- nagyságú hullámokon suhan­tunk mindig beljebb a nyílt tengeren. — Ide márcsal; néhány mér­föld Olaszország. Estére ott lennénk. Nem akarják? — pró­bált mosolyt csalni megillefö­dött arcunkra a hajó ltormá- nyosa. De mi szárazföldi ha­landók csak a parti szegélye­ket kutattuk. Kisvártatva fel­tűnt a tornyosuló hullámok mögött egy halászhajó árboca, egyenesen felé tartottunk. De amaz sem zavartatta magát, teljes erővel közeledett... Talán üdvözölni akarják egy mást közelről, — véltük, de a lélegzetünk is kezdett ki­hagyni mikor csak néhány méter, néhány centiméter vá­lasztotta el a két hajót. És a következő percben nagy recs- csenés. Szerencsére görcsösen megragadtuk a hajó korlátot, senki nem esett a vízbe, a ha­lász hajó felsőrésze horpadt be kissé. Este a tengeren emelt bár­ban jeges narancsíz mellett már szakszerűen értékeltük az összekoccanás körülményeit. A sok-sok kedves élmény mel­lett büszkék is voltunk a ten­geri kalandra, mondván, elme­séljük unokáinknak: milyen hősiesen megverekedtünk a tajtékzó hullámokkal, milyen bátran viselkedtünk. A tenge­ren lcészült fényképfelvétele­kéi persze nem mutatjuk majd meg, mert azok túl pesszimis­ták. Egy dal. amit a tengeri szi­rének énekeltek akkor a ka­land pillanatában mindig fel­idézi az élményt. A szél mes­sziről odahozta a hangfoszlá- r.yokat: Marina, Marina, Mari­vá... De meglehet a parti bár zenekara játszotta a dalocs­kát. Páll Géza. Egy város születése —^ rezdában történt, a művészet kincsestárába® .. Kirándulásra indultunk egy nagy, kényeim«* M I busszal. Lassan haladtunk, mert menet kőiben állandóan magyarázott és mutogatott német ide- genvezetönk. — Látják itt balra azt a romhalmazt? Valamikor temp­lom volt. 1945. február 13-án egy gyújtóbombától meggyűlt a íaszerkezste. Négy napig égett. Alatta, az óvóhelye* a rengeteg ember. Szerencséjük volt, mert csak négy nap múlva omlott össze teljesen és így az utolsó szálig meg­menekültek. „Műemléknek” marad így. Egy évvel korábban alig fél napot töltöttem itt, nem tudtam alaposan megismerni a várost, de így is feltűnt, hogy mennyit épült ilyen rövid idő alatt. Szinte teljes utcák épültek azóta. — Előttünk négyszáz méterre, ahol valamikor egymást érték az emletes házak, most még egy épület sincs — hang zik komoran vezetőnk hangja. Ehhez csak annyit teszek hozza, hogy mindez a város szívében történt. Egy kis utcában megállunk. Az egész város történetét ismerteti röviden a vezetőnk. Közben a foghíjas teliteket, az új, modern vonalú blokk-épületeket nézzük. Sehol egy régi épület. Viccelődve hallgatjuk a város hol vidám, hol szomorú történetét. Egyszerre elkomorodnak a tekintetek, elhallgatunk. 1945. február 13. 450 ezer gyújtó, kétezer rob­banó bomba, harmincezer halott 13 óra alatt és; hat kilo- méternyi területen csak rom, rom és rom. Egy előttem ülő fiatal nő megborzongva hajol oda szomszédjához és Sut­togva mondja: — Jaj, csalt mennénk már. Még hallani sem szeretek ilyen dolgokról. Azokra gondolok, akik hiába próbáltak menekülni a brit légierők bombázó gyűrűjéből, mert nem volt kiüt. A kő is égett, a víz is felforrott. • — Vezetőnk azonban nem hagyja abba. „Nyolc évig tar­tott csak a romok eltakarítása.” Aztán az újjáépítés mun­kai, költségei következtek. 1965-re befejezik a város újjá­építését. - — -*•-------— Ha már nem látszanak majd a nyomok, az Üres tel­kek, akkor tálán nem lesz olyan megrázó majd ez az „élmény”, amit mi ekkor átéltünk. A Pilnitz felé vezető úton, a város szélén azonba í akkor is megállhat a busz, mint ahogy velünk megállt. Értetlenül néztünk körül. Még egy szál épület sem volt a közelben. Talán csak nem a motornak lett valami baja? — Ide nézzenek — mutatott vezetőnk a mtíút és az. Elba között elnyúló kétszáz méternyi széles területre, »me­lyet gyönyörű, bársonyos pázsit takart — négy méter vas tagon vannak itt eltemetve a város romjai. Ameddig a szem ellátott, végig zöld pázsit húzódott * folyó mentén. Ügy álltunk ott, mint egy ravatalnál. Senki nem szólt egy szót sem. Elragadóan szép tájak következtek ezután, de a fagyos hangulat nagyon nehezen engedett fel. Gál Béla. KIEV: A kre«csaíviliim , yár volt... Akik télen m Jk jártak itt, azok arra fXy , esküsznek, hogy nincs W » szebb látvány, mint " ~ amikor fehér hópap­lan takarja a várost és a téli napfényben milliárdnyi zúz­mara csillog az útmenti fákon — itt már igazi orosz telet le­het látni. Szerettem volna, ha a telet dicsérő ismerőseim olt sétálhattak volna velem azon a forró júliusi napon a mű­vészi parkkultúrát, a szocia­lista építészet1 remekeit lépten- nyomon hirdető Krescsatyikon. Igen, csak dicsérem, de azt se mondom mi és hol van az a bizonyos Krescsatyik. Kiev legrégibb utcája. A történelmi feljegyzések szerint már Bölcs Jaroszláv is ezen vonult végig a városba érkezésekor, 1037- ben. Itt találkozott Bizánc ék­szere, a Kazán és a messze Szibéria prémjével, innen for­dították ekhós szekereiket a kalmárok északnak, vagy nyu­gatnak. A nagy kereskedelmi u*ak keresztezték itt egymást, ezer is lett Krescsatyik — magyarul keresztül — a neve. A hagyományt, nagyon tisz­telő szovjet emberek a régi nevén hívják ezt az utat. Uk­rajna történelmének sok lapja fűződik ehhez az úthoz —- nem nehéz megérteni őket, de minduntalan csak kéj, kép öt- lik elém, amit idegen vezetőnk megmutatott egy kiállításon és az, ahogyan a valóságban most látható. 1943 végén, ami­kor kiverték a betolakodott német fasisztákat, csak gyalog utakon lehetett közlekedni, minden ház az utcán romok­ban hever,t. Ma az 54 méter széles sugárúton éjjel-ngppal tízes sorban suhannak » gép­kocsik. Két oldalt az össz­képben egységes, de mégis'* egyedi épületek művészi Jcóin- pozíciói márványból, műkő­ből, csempéből a legszebb pasztell színekben. Ez a két kép váltja egymást a fejemben. Elém tűnik Nyi- kifor Nyikitovics Solu^snko gárdaszázados égő h&rckicsija, . aki az életét vesztette a- Kres­csatyik felszabadulásáért és a szovjetemberek összefogása, a szoc alizmus ereje, azoknak az embereknek ereje. tudá­sa, akik a romokból ily én várost ‘tudtak teremteni. Nekem a békét,- a háború gyűlöletét és a szocializmus, az épülő kommunizmus ere­jét jelenti ez a. név: Krescsa­tyik. Csikós Bálám, RIPORTEREINK EURÓPÁBAN ☆ RIPORTEREINK EURÓPÁBAN ☆ RIPORTEREINK EURÓPÁBAN ☆ RIPORTEREINK EURÓPÁBAN PB. AGA: DREZDA:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents