Kelet-Magyarország, 1961. január (21. évfolyam, 1-25. szám)

1961-01-29 / 24. szám

Megszületett

Nagy pelyhekben hullott a hó. Fehér lepel borította már az egész -falut, a házakat, a fákat, a földel. Szellő sem rezdült, semmi zaj, semmi mozgás sehol. Még a kutyák is megilletődötten hallgattak a házak küszöbén, nem akarták megzavarni a karácsonyi éj ájtatos csendjét.

Egyszer csak a toronyóra lágy dallamú hangja adta tudtára a falu népének, az uraságnak, zselléreknek és módosabb parasztoknak egyaránt, hogy elmúlt a várakozás ideje. Csak az egészen kicsinyeket nyomta el az álom, egyébként az egész nép ébren várta, hogy végre tizenkettőt üssön. Alighogy tovaszállt az óra hangja, mintha csak nem akarnák az emberek türelmét próbára tenni, rákezdi a két harang is. A kis fehérre meszelt falusi házakban megmozdulnak az emberek. Akik még esetleg nem fényesítették jól ki az ünneplő csizmájukat, most hozzálátnak. A második harangszó elején elkezdenek szállingózni az emberek. Halkan beszélgetnek, ahogy közelednek a templomhoz. Sehol egyetlen hangos szót sem lehet hallani. Még azokra sem szólnál: egy szót sem, akik most jönnek először templomba egész éven. Vannak pedig jó néhányon. Még a haragosok sem tudnának egy rossz szót sem mondani egymásra. Békesség honol most minden szívben. Ki tudna karácsonykor haragudni?

A templom közvetlen szomszédságában, egy kis zsup- födeles házikóban vergődik egy alig tizenhat éves meggyötört no. Már dél óta vajúdik. A faluban nincs orvos, de nem is szoktak szüléshez soha sem orvost hívni. A bábaasszony idős, sokat tapasztalt nő. A falunak legalább a felét ő segítette a világra. Ő izgul érte a legjobban, hiszen ő tudja a leginkább, hogy milyen veszélyben van. Az anya a születendő gyermekre gondol. A kicsi, aki miatt most annyit szenved, akinek nem lesz soha édesapja: nem mondhatja soha senkinek, hogy apu... Ez a tudat sokkal nagyobb fájdalom a szülés fájdalmánál.

A templomból áthallatszik a hívek éneke. Békét, szere- tetet hirdet minden hang.

Aztán elhal az ének a hívek ajkán. A plébános érces hangja szólal most meg. Ide, a fülledt levegőjű kis szobába beszédének csak foszlányai jutnak be, de azért kiveszi belőle, hogy Máriáról és az újszülöttről van szó... Nem hall tovább egy szót sem. Forró agya tovább dolgozik. Mint egészen fiatal kislányt látja magát, amint cselédnek jelentkezik a plébániára. Aztán... Aztán el kellett jönnie... Nem maradhatott már a nyáron sem ott.

Irtózatos fájdalom járja át minden tagját. Mintha abba sem akarná hagyni. A leendő nagymama nem bírja tovább nézni, kirohan.

Újból felcsendül az ének a templomban. Sokkal felszabadultabban, erőteljesebben, mint a mise kezdetén, de ebből már semmit sem hall a fiatal anya. Eszméletlenül fekszik.

Hazafelé indulnak az emberek. Most már megint nem zavarja a falu csendjét semmi. A hó is elállt. Bent, szinte álomból ébredve nyitja fel a szemét az anya. Jaj, de kár volt felébredni! Csakhamar felfogja, hogy mi is történt. Tekintetével édesanyja és a bábaasszony felé fordul és alig hallhatóan, suttogva kérdezi, hogy mi van. Tehetetlenül néznek egymásra, mindegyik talál valami igazítani valót az ágy körül. Legszívesebben nem válaszolnának, de az anya erőlködik, hogy fejét felemelve körülnézzen. Végül is q, bábaaszony, egészen közel megy hozzá, izzadt haját elsimítja a homlokáról és ezt mondja: „így jobb, hogy nem él.”

GÁL BÉLA

" Reggel félkilenc. A VargaI portán végétért az első, kezdődött a második műszak. Zömök termetű, stuccolt bajszú, kifa- kult barna szemű, jó ötvenes ember Varga István. Ormótlan csizmában, maga előtt kék kötényben kilépett a konyhaajtón. — Megállt a tornácon. A reggelire elfogyasztott jóízű sültkolbász, szalonna, félliter tejeskávé után zsebéből kifelé ágált, szájba kívánkozott a sokszor aprehen- dált Kossuth cigaretta.

Tekintetét keresztül hordozta az udvaron.

Mióta Kati gimnazista lány lett, egyre nagyobb a flanc a házban — morfondírozott. Hol új ruha, hol nylon alsónemű, | hol az ördög tudja micsoda, de mindig kell valami. De egye fejne: ne mondja senki, hogy VarI

ga István középparaszt lánya nem tud lépést tartani a városi gyerekekkel. Meg aztán, mitaga- das, alig ad már tejet a Böske. i Tiszta ráfizetés tovább tartani, í Már az istálló ajtóban volt,

| amikor a fekete házőrző, idegen szagot érző csaholással, eliramodott a kiskapu felé. Tekintete elborult.

— Már egy perc nyugta nincs az embernek.

— Takács Pali a tanácstitkár — vidult fel, amikor a hívatlan vendégek rátették kezüket a kilincsre. Tulajdonképpen szerette ezt a huszonnyolcéves, kicsit köpcös, homloka körül egyhén kopaszodó fiatalembert. Talán azért, mert emberséges ember, meg esze van. Ez nem kinyilatkozik, amikor beszél, hanem érvel. Az elmúlt három év alatt — amióta a községbe került — sok vasárnap délutánt „végeztek ki” jóízű beszélgetéssel. Egyetlen agyszer, még a nyáron történt, Hogy összerúgták a port. Takács Pali ebéd után, de még jókor a görögdinnyéhez, mosolyogva be- illított:

j — Ezúttal nem a szövetkezetről fogunk beszélni ~ mondta | ás kíváncsian nézett az öregre. — Majd kibököd öcsém.

— Arról lenne szó, hogy a tanács két társadalmi ösztöndíjat létesített. Egy orvosra, meg egy agronómusra lenne szüksége a községnek. Az orvosnak való már meglenne, de agronómus

Irodalmi pályázat

a Felszabadulási ivu.turális SzeiiDe keretében

A KISZ megyei bizottsága, csatlakozva az országos felhíváshoz, irodalmi pályázatot hirdet a Felszabadulási Kulturális Szemle alkalmával. A pályázat követelménye, hogy a pályázók írásaikkal állandóan alakuló, fejlődő életünket tükrözzék. Törekedjenek korunk társadalmi változásainak színvonalas, reális ábrázolására. A hétköznapok hősein, igazi emberi sorsok alakulásán, egyszerű dolgozó emberekről, fiatalokról szóló történeteken keresztül adjanak hű képet korunkról és jövőnk távlatairól. A

témaválasztás legyen széleskörű ás az élet ezernyi színváltozásában tárják elénk épülő új társadalmunk szépségeit, fejlődéseit. A pályázaton mindenki résztve- het, aki nem foglalkozik hivatásszerűen irodalommal. Pályázni minden Irodalmi műfajjal lehet. A pályaműveket a KISZ megyei bizottságához kell beküldeni. A megyei bizottság a pályaműveket díjazásban részesíti. Első díj 1000 a második 809, a harmadik 602 forint. Beküldési határidő: április 4.

Mit olvassunk?

így előre nincs. Arra gondoltunk, iogy Anti fia elmehetne az egyebemre. Most végezte a mezőgazdasági technikumot, kitűnőre vizsgázott. Kár lenne érte, mert amellett, hogy esze van, dolgos is a fiú. Minden hónapban 500 forintot kapna. Mit szól hozzá vista bácsi?

Nem szólt semmit. Egyideig •lallgatott, játszott a lehetőségA SZOCIALISTA TABOR l

HANGJA AZ ENSZBEN i

A könyv, mely a Kossuth Kiadó J kiadásában jelent meg a szó-' cialista országok vezetőinek az elmúlt évben az ENSZ-ben elhangzott beszédeit eleveníti fel. Hruscsov, Novotny, Gomulka és más vezető államférfiak mellett ott találjuk Kádár János elvtárs beszédét is.

RÉGI FAJVÉDŐ ELMÉLETEK ÜJ KÖNTÖSBEN

címet viseli Eduard Bagramov könyve. Újszerűsége abban áll, hogy tények, érvek sorával bizonyítja, hogy korunk gyarmatosító hatalmai, akik gyarmati törekvésüket azzal támasztják alá elméletileg, hogy a gyarmati népek a „művelt” anyaországhoz képest fejletlenek, „csökkent értékűek”, s rászorulnak a „fejlettebb”, „magasabb értékű” nemzetek „védelmére’, nem más, mint fajvédő elmélet új köntösben.

HÁZASSÁG, CSÁLÁD, BOLDOGSÁG

Hámori Ottó könyve témájánál fogva is kedvelt olvasmánya lesz sok családnak. Nem másról, mint arról szól a könyvbeli történetek tanulsága, hogy a család — társadalmi egység. Ha al család megtalálja a maga har monikus életét: nyugodt és termékeny, alkotó és kedvvel munkálkodó embereket indít a nap- ról-napra megújuló társadalmi küzdelembe. Életszerű leírással,* a gátló és zavaró tényezők elem-’ ésével főleg a fiatalok előkészí- ése a könyv írójának célja, az ij családok előkészítése, a házas, t családi életre.

gél, szemmelláthatóan tetszett az ajánlat. Némi töprengés után felállt és csendesen csak ennyit mondott:

— Ezzel nem fogtok becsalogatni a szövetkezetbe. Rám ne mutogasson senki, hogy eladtam magam.

Azóta nem beszélgetnek. Nem haragszanak egymásra, csak éppen nehezükre esik a szó. Takács Pali bögyét az nyomja, hogy jó- szándékát félremagyarázták. Az öreg meg szégyelli, hogy megbántotta és ostobának bizonyult, .tátartiak lettek, márpedig a rá- tartiság nem segíti a békés együttélést. Néhány hete, hogy Takács Pali ismét mindennapos v endég. De a megbolygatott méhkashoz hasonló falu nem segí- ett, hogy rátaláljanak a régi angra. Néha ellenségének érezte l tanácstitkárt:

Ez is kitüntetést, elismerést _j .ár, azért csinálja — legyintett salódottan.

— Jó reggelt — köszöntek vi- .urnán a népnevelők.

— Adj Isten — fogadta és rövid pillantással végig mustrálta Takács Pali társát. Olyan városi "éle ember. Idegenből jöhetett, mert eddig soha nem látta. Nem

nézett ki belőle vaiami nagy lelkesedést.

— No — gondolta — ez is csak azért van itt, mert küldték, mert muszáj neki.

De azért barátságosan beljebb tessékelte őket. Elvégre miért haragudjon? Nem hordott soha vattát a fülében, ha új dolgokról esett szó. Bízott magában. Nem tartott eleve attól, hogy meggyőzik. Elébe ment a vitáknak. Mariska néni, a háziasszony

— negyven év körüli életerős, szőke asszony — éppen babot tisztított, amikor betoppantak. Igyekezett jó képet vágni. Letörölte a székeket és leültette idegrendszere próbatevőit. A mama, talpig feketében, kilencven évvel az ágy szélén görnyedt és rémülten, mérgesen nézte a két embert. Évtizede nem tette ki a lábát a házból, ágyhoz kötötték az évek. Nem sokat értett a világból.

— Szabad-e dicsérni a termelőszövetkezetet — tért egyenesen a tárgyra Takács Pali.

PÉTER LÁSZLÓ:

Sipuf&uüdé

— Jó bornak nem kell cégér

— válaszolt, pedig legbelül már tudta: bizony kell! Mert aki távol áll a szövetkezettől, annak ugyan hiába beszélnek, de aki megbarátkozott már a gondolattal, annak az elhatározáshoz kell egy kis biztatás.

Már jóideje folyt a vita, amikor Takács Pali leszögezte.

— Én elhiszem, hogy nem könnyű a döntés. Különösen nem, ha megszokás, a közvetlen környezet akadályozza az új útra lé- pést. De nem pulya, hogy másokra nézzen, másokra várjon.

Mariska néni váratlanul közbe szólt. Hetek óta a hangját sem lehetett hallani és Takács Pali ugyancsak elámult, hogy arról is lőnek, amerről nem várja.

— Valamit nem mondtunk el magának. 53-ban léptünk ki a szövetkezetből. Nem bírtuk az örökös marakodást. Ráadásul — mint egyetlen középparasztot — kinéztek onnan bennünket. Két lovunk, három tehenünk, össze- kuporgatott felszerelésünk maradt a szövetkezetben ... Meg tízezer forint adósság, hogy nagyobb kedvünk legyen egyéninek lenni — mondta és hangja elcsuklott. Könnye végig csordult az arcán. Ajkának remegése jelezte, hogy évek óta elfojtott indulat tört utat.

Hallgattak. Ez volt a legokosabb, amit tehettek. Mélyen gyökerező és feltépett sérelmekről íalrahányt borsóként peregnek le a legjobb érvek is. Vártak, hogy csituljon a vihar.

— Megérteni... De itt van Zsiga, Sanyi, Laci, Péter bácsi és a többiek. Csupa egyforma, vagy majdnem egyforma emberek. Jól megférnek egymással... Alakítsanak új szövetkezetei.

Újabb olaj a tűzre. Mariska néni kivörösödött és magáról megfeledkezve kiabálta:

— Azokal ... 1952-ben nem álltak szóba vetünk. Mi kezdjük? Menjenek előbb ók!

— Koldussá tesznek. Eddig se volt sok, azt is irigylik már a paraszttól? Azt akarják hogy semmink ne legyen? — fakadt sírva a vénasszony és egész testét rc- mégíette a zokogás.

összenéztek. Két malomkő között őrlődve, a megszégyenítés mérges fullánkjainak eleven emlékeivel szemben nem volt értelme a további tartózkodásnak. A két népnevelő megértette, hogy valami olyat csinálnak, amihez kevés a puszta ész, meggyőző érvelés. Szótlanul húzták fel nagyujjasaikat. Megbánva felindulását, Mariska néni utánuk szólt:

— Azért jöjjenek máskor is, hisz a búza se egyszerre érik.

Varga István simított egyet a bajszán, ránézett a ketyegő, kopott, öreg masinára: tíz óra. Még nem késő kimenni á nagyvasárba. Az utcán meg-megállt. Ismerősök, jóbarátok állították meg. Egyikük-másikuk még kora reggel is égre földre esküdözött, hogy ő ugyan nem lép be és most tessék: majdnem mindegyik szövetkezeti tag.

— A fene se érti — morogta maga elé.

Mások a tanácsháza felé tartva, még egy utolsó biztató szót remélve, beszélgettek vele. A tömegben a falu legmódosabb gazdájába, a huszonegy holdas Zsiga bácsiba botlott.

— Jó napot Zsiga bátyám — köszönt az idősebb embernek.

— Adj isten fiam — bólintott a másik. — Hogy és mint? Nem lépsz be a téeszbe? Neked való az! — veregette vállon. Hangja gúnyos csengése szégyenített, alázott. Varga Istvánban felforrt az indulat, de türtőztette magát.

— Meglehet — mondta. Sar- konfordult és Böskét maga után vonszolva irányt vett a törvény háza felé.

— Ezt még visszafizetem — tüstölgött. — Nekem ninés veszteni valóm.. Eddig is a munkámból éltem, ezután is abból fogok. Zsiga bácsi nem maradhat kívül, ha én és még néhányan belépünk... Nem lesz több harmados, feles, meg évi százezer forint jövedelem... Majd elválik, melyikünk nevet utoljára?...

Megtorpant. Szó se róla. ez is ok, de nincs benne semmi közvetlen haszon. E>e csak füstölgőit tovább. „Nem lesz több harmados, íelfes.. •” No, meg aztán. .. Mit kérjen a falu vezetőitől, ha már egyszer betenné a lábát a tanácsházára? Mert az jó dolog. Jó annak, aki a nyeregben van. Hát akkor, valahogy így: A rozoga épületből hamarosan elköltözik a bérlő. Bontási engedély Ítéli, nehogy mást költöztessenek be. Az ötvenes évek elején anyám kilenc holdját felkínáltam az államnak. Visszakérem és őt i$ beléptetem. Legalább a földjáradékot kapja meg.

Fáhcz kötötte a jámbor jószágot. Senkivel szóba nem állva, kopogtatás nélkül nyitott be a titkárhoz. A tanyázó ..vezérkar’ elhűlt a csodálkozástól. Mindenkit vártak, de Varga Istvánt csak a legutolsók között.

— Vannak még csodák — nyilatkozott la Görbe András, a termelőszövetkezet elnöke. Meg- pödöríe a bajuszát cs kérdezos- ködés helyett buzgón nekilátott kitölteni a belépési nyilatkozatot. Varga István kezébe vette a pennát. Sehogysa aka- ródzott aláírni a nevét. Mint a ujldosztó bizottság egykori elnöke, tíz éve tanácstag, a legeltetési bizottság egyik vezetője, élete Utóbbi tizenöt esztendeje alatt — hol eirre, hol arra — jónéhányszor alábiggyesztette már a nevét, de olyan nehezen mint most — soha! Felrémle.t előtte az asszony haragos-strós arca, az anyja vak félelme — és nem moccant a kezében a toll. Az incselkedő, már-már nevetésbe fúló noszogatásra végül iß alákanyarította a nevét. Kényszeredett mosollyal magyarázta:

— Igaz ugyan, hogy nem egyszerre érik a búza, -de az *3 igaz, hogy egyszerre vágjál eljön az ideje.