Kelet-Magyarország, 1961. január (21. évfolyam, 1-25. szám)
1961-01-22 / 18. szám
Nyugat. Hatalmas forgalom, gazdag kirakatok, elegáns nők és nesztelenül suhanó kocsik. így láttuk a magazinokban, amelyek onnan jönnek, így láttuk sokáig az édeskés filmekben, amelyek happy-andel végződtek minden esetben. És talán ezért lett sok — a helyzetet nem ismerő fiatal álma és vágya a Nyugat. Megsgéditette őket a kozmetika, amellyel széppé igyekeznek festeni a kapitalizmus öregedő, ráncos arcát. De aki ott járt, s vizsgálódó szemmel járta az avenue-ket és boulevard-okat, mást is látott. Mondják ei élményeiket maguk a szemtanúk. Kalocsai István, a Nyíregyházi Városi Tanács V. B. főmérnöke 1S58- ban egy hetet töltött Belgiumban. Tanulmányútja során megtekintette a brüsszeli világkiállítást és sokezer felvételen örökítette meg élményeit. — Már megismertem a belga főváros nevezetességeit, megcsodáltam üzleteinek és áruházainak bőséges áru- választékát, kirakatainak kulturáltságát, fényreklámainak pazar sokszínűséget, épületeinek tisztaságát és nemes anyagú homlokzatait. Láttam a Német-alföldi festők kincseket érő képeit, Gent műemlékeit és gótikus kereskedőházait. Élveztem a híres tengeri kikötő, Ostende látványos forgatagát és az Északi-tenger üdítő, sós fuvallatát, Brugge romantikus hangulatú utcáit és tereit. Aztán végigjártam a világkiállítás lenyűgöző pavilonáradatát. — Talán utolsónak toppantam Belga- Kongó kiállítási csarnokába. Hét hatalmas csarnok, fényképek, grafikonok, dokumentumok... Amerikai nívójú metropolisok, európaizált néger falvak, óriási gyártelepek, korszerű bányák, gépesített ültetvények, egészségügyi intézmények és missziós iskolák. Szemfényvesztőén ügyes fekete munkások sokasága és - hol egyetlen dolgozó fehér ember. Innen hát a belga köznapi jólét forrása és a sokszor tapasztalt fölényes maga- biztosság. Kongó gazdag, s ebből a kirakat-kiállítás megrendezésére is jutott. A világkiállítás nagyszámú színesbőrű látogatói — íaíán ösztönösen, vagy tudatosan — felismerték Kongó életének szándékos meghamisítását. Mert amíg nagy érdeklődéssel tanulmányozták a szocialista és a függetlenné vált fiatal országok mértéktartó, őszinte, de mégis jövőt ígérő kiállítási pavilonjait, addig a kongói csarnokokban alig találkoztam közülük valakivel. , Egy nappal később így nyilatkozott erről egy nigériai diák: „A gyarmati közállapotokat mi kozmetikázás nélkül is jól ismerjük. Sokkal jobban érdekel bennünket az, hogy miképpen változtathatjuk meg azokat. Már nem elégít ki bennünket, hogy a fehér emberek autóját moshatjuk, vagy esetleg vezethetjük. Magunk szeretnénk ezeket gyártani és magunk szeretnénk bennük utazni saját, tényleges szabad és független országunkban”. Az azóta bekövetkezett események egyre inkább a diáknak adnak igazat. Tahi Gáspár, a Nyíregyházi Perlit Vállalat főmérnöke 13(10. októberében hivatalos kiküldetésben Nyugat-Né- metországban járt. Egy német cég meghívására segített a Frankfurt melletti perlitduzzasztó üzem megindításában. — Vendéglátó cégem kapitalista volt a javából. Tizenkét vállalata van Németországban, nyolc Dél-Afrikában, s a gyémánttól a vasúiig, a cementtől a tűzálló tégláig mindennel foglalkozik. Az első, amit náluk tapasztaltam, nem új dolog, a tőkés társadalmak velejárója: kihasználni, meglovagolni a konjunktúrát, több és még több pénzt szerezni, bármi áron. Az egoizmus, az önzés náluk szinte általános, természetes. — Sokan kérdezték itthon, milyen ott az élet? Igaz, három hét kevés ahhoz, hogy pontos választ adjon az ember. Az biztos: néhány technikai cikk ára igen hozzáférhető. Viszont a vendéglői árak, a cigaretta, a színház, a mozi, a könyv —- különösképpen a szakkönyvek, a lakbér a mienknél jóval magasabb, az egyszerű ember számára az utóbbi szinte elérhetetlen. Talán még annyit: a gazdasági csoda egyre többet veszít itt is a fényéből. Az olvasó talán el sem hiszi egyik emlékezetes élményemet... Aschaft'en- burgban, az egyik Frankfurt melletti kisvárosban történt. Német mérnök kollegám kedveskedni akart és meghívott az egyik ottani amerikai típusú bárba, a „Mexicána ’-ba. A helyiség tele amerikai katonával és könnyű német növel. A rock and roll eleinte még „szolid’ volt, de aztán teljesen megvadultak a táncosok. A katonák dobálták a nőket, az üvegeket, a poharakat, s borultak az asztalok. A német mérnök csodálkozásomra csak annyit jegyzett meg: „Mi már hozzászoktunk, hogy az amerikaiak ezt csinálják.” Ami viszont ezután következett, aligha lehet hozzászokni. A bárból távozóban barátom észrevette, hogy céltáblának nézték nehezen összespórolt kocsiját az amerikai katonák, s sörösüvegekkel ejtettek rajta súlyos sérüléseket. Amikor szólt nekik ezért, négyen nekiszaladtak, s egyikük rajta tanulmányozta az amerikai hadsereg tagjainak dzsungel-harcra való kiképzése sajátos módszerét. Szétfeszítette a száját és két ujjúval benyomta a szemét. Amikor eljöttem, kollegám az egyik szemére még semmit sem látott... — Arra már nem jut hely, hogy elmondjam, milyen is Frankfurt, ez a száz — vetkőzőszámokkal tarki.ott mü- sorú — bárral rendelkező, teljesen amerikai igényekre újjáépült, ha'.sr.áz.zres nagyváros éjszakai élete. Ahogy előttem áll; cowboy nadrág, sombrero, kötekedő huligánok és amerikai katonák... Pedig tudom, hogy van egy másik Frankfurt is. A munkásoké. És az az igazi! Csáki Menyhért, a Szövetkezetek Megyei Értékesítő Központjának elnöke 1959. szeptemberében egy négytagú kereskedelmi delegáció tagjaként tíz napot töltött Bécsben. — Ott tartózkodásom első erdekes epizódja az egyik legnagyobb osztrák zöldség- és gyümölcs nagykereskedelmi cégnél történt. Az igazgató megmutatta korszerű hűtőházait, s itt, a banánhalmok mögött láttam meg a bennünaet méregető, sóvárgó szemeket. A főnök el is dicsekedett velük: „Ezek a honfitársaik, Legtöbbjük főiskoláról, egyetemről került ide, s már jól beszélnek németül.” Tolmácsunk még nem volt, megkértük hát az egyik disszidens fiatalembert, legyen segítségünkre, s közben beszélgethetünk vele Is. A raktárak megtekintése után a nagykereskedő irodai szobájába hívott meg bennünket további megbeszélésre — a gazdagon megterített asztal mellé. Leültünk, a fiú is le akart ülni, de a főnök elegánsan és finoman az ajtóra mutatott. A fiú arcán végigszaladt a pír, a szégyen, de szó nélkül betette maga mögött az ajtót. Többet nem láttam és csak sejtem, hogy mire gondolt. Nagyon értelmes gyerek volt, de a főnöki szobát nem neki találták ki Ausztriában... — A megbeszélésen meghívtak valamelyik esti szórakozóhelyre. Délután megérkezett a tolmácsnő, s a főnök helyettese megmutogatta az irodai szobákat. Német büszkeséggel hívta fel a figyelmünket a szobájában „horgonyzó” uadihajó makettjére. „Tengerésztiszt voltam — jelentette ki — apám is az volt, u tanította Horthyt...” Mire egyikünk megjegyezte: „Csak az a baj, hogy elég rosz- szul...” Ennek tulajdonítottuk, hogy az esti meghívást lemondták. — A belváros fénypompája sem volt képes eltüntetni előlünk a külvárosok rozoga lakásait. Itt kaptunk ugyanis szállodát. Láttuk a hiányosan és rosszul öltözött ember .-két, beszélgettünk egyszerű munkásokkal. Az egyik gépkocsivezető megismerkedésünk etső pillanataiban el- -panaszolta: 850 schillinges havi fizetéséből 500-at fizet lakásra, fűtésre és világításra. Ereztük, hogy a munkások és az alkalmazottak nagyon szimpatizálnak velünk. Láttuk, hogy a magyar disszi- densek naponta olvassák a Népszabadság szinte minden betűjét, cs tudnak az ittnoni eseményekről. Csalhat az ellen- agitáció sem marad el. Kaptunk belőle ízelítőt a bécsi rendőrségen. Eltűnt a vízumom, mert rá volt írva, hogy „elnök”. Durva kiabálás, mogorva fogadtatás volt a reszem a sötét hivatali he>- lyiségekben, amíg hazajöhettem. De Bécs ettől függetlenül kedves, kedélyes város... Kecskovszki József, a Megyei Mo- ziiizeml Vállalat igazgatója I960 decemberében magánlátogatást tett Olaszországban. Kómában és Velen cében járt, s Ízelítőnek az örökvá- rosban történt élményéről beszél. — Amerre néztem, mindenütt emlék. Álltam a Colosseum előtt, szinte megdöbbentettek a gigászi méretek. Fenséges látvány a legmagasztosabb emlék: a Pantheon. Lapozgatok jegyzetfüzetemben, böngészem a sebtében odavetett szavakat: „Titus diadalive, Cellini mester rabsága, Ángyaiváf...” Felejtheteten élmény volt az antik Rómával való első találkozásom. A legélénkebben mégis, egy alig több, mint másfél évtizedes szomorú esemény emléke maradt meg bennem. Egy napfényes délelőttön Simo Gyulával, római követünkkel a város környékére látogattunk. Valóságos pihenés! Mert Róma évezredes falai közön, amerikai rémfümek, s lüktető zaj. It. viszont az elragadóan szelíd táj csenő je... — Megálltunk egy hármasszov „alapzatánál. A múltai jelentő és jövOí ábrázoló remekmű a neves haladó mú% vész:Coccia alkolasa. A szobor mögött komor, vastag falak. Az építmény homlokzatán felirat: „Martini Dale Fosse Ardeti”. (rosse Arclcti hősi hatottat), a falak között 335 kis láng világit meg tompa fényénél ugyanennyi nevet, köztük egy magyar fiatalemberei. Kérész a Sándor újságíró 29 éves korában itt hau hősi halait. 1944 március 24-én német fasiszták gyilkolták meg a hús hazaj iákat. Egy jasiszta banda ellen elkövetett támadás után a katakombákba gyűjtötték össze a környék lakosságát, s tíz napos kegyetlen sanyargatás után rájuk robbantották a nehéz kőfalakat. Az azóta elhelyezett emléktáblán többek között ez áll: „A mi áldozatunk és kiontott vérünk legyen jelkép és figyelmeztetés a jövő nemzedéke számára!” Az olasz hazafiak, a volt partizánok gyakran felkeresik a katakomba- sírt, erőt merítenek harcaikhoz, amelyet most ismét a jövő nemzedékért folytatnak. S az örökmécsesek mellől soha nem hervadnak el a szerető kezek virágai.. Lám, a pompához szegénység éj ' nyomor is tartozik, s erkölcsi térté. A luxuskocsiikra olykor sztrájkoló-, és tüntetők vére fröccsen, s Kongó elvesztésit a munkások nadrágszíj«>t összehúzó törvényekkel akarják pótolni Belgiumban. Az olasz munkás a létminimumért, a nyugatnémet paraszt pedig azért küzd, hogy ne legyen a földje az új Wehrmacht gyakorlótere. Ezek is hozzátartoznak Nyugat regényéhez... KQPKA JÁNOS
