Kelet-Magyarország, 1960. december (20. évfolyam, 284-308. szám)

1960-12-25 / 304. szám

AZ ÁLMA ^OarázL A jász-vonat már a kíséri állomásról is kifütyült. A faiskola mellett pöffögött velünk a kis gő­zös, amikor az új felszállókat ke­resve, rámszólt a kalauz: Jász­apáti következik. Megköszönve a figyelmességét, azon gondolkoztam, hogy milyen jó memóriája lehet ennek az em­bernek. A szolnoki átszállásnál nézte meg a jegyemet és még mindig emlékszik, hogy Apátiig utazom. Vagy ennyire járatlan­nak, idegennek néz engem? Vég­eredményben igaza van. Itt cse­peredtem fel ugyan, ezen a tá­jon, de akkoriban nem sok pénz­be került nekem az utazás. Ahová kellett, gyalog is eljutottam. Biz­tosan észrevette rólam azt is, hogy mindennap erre utazó — az ab­late előtt elsuhanó tájra — szom­szédaimat egymásután szólogatom. — Szászberekén állami, vagy téesz az a nagy istálló? — Mikor épült Ladánybam a víztorony? — A Jászki séri Gépállomás mellett mi az a sok új épület? Pedig csak egy éve, karácsony­kor utaztam ezen a vonaton, ak­kor is a szüléimhez tartottam. — Azám — jutott eszembe hir­telen —, megnézem már az almát, meg a pálinkát, hogy állnak a táskában. Jó lesz igazítani vala­mit a csomagon leszállás előtt, mert a buszon biztosan nagy lasz a tolongás, pedig két éve már pótkocsival jár. Első pillantásra láttam, hogy minden biztonságban van a táskában, de milyen jé volt még- egyszer látni, kitakarni a papír­ból a sárgásfehér színt játszó síatmári kisüstit, az előtt, hogy apámnak a kezébe adnám. Hát az almák — a viruló, illatos Jo- nathánok nem nyomódtak-e meg? Ez az anyámé lesz. Ha olyat vi­szek, amit boltban is meg lehet venni: kesztyűt, fejkendőt, nyak­sálat, mindig azt mondják: „Nincs már erre nekünk szükségünk, fiam. Ami kell, meg tudjuk ven­ni, költsétek magatokra, a gyere­kekre a pénzt”. — Milyen jókat fog ebből esze­getni anyám — cirógatom a tün­döklő almákat. Nagy kár, hogy apám nem szeret). Meg se kós­tolta soha a* almát, ha anyánk a piacról nagyritkán hozott is néhányat. — Most is ilyen gubicsokat hoztál? — mondogatta abban az időben anyámnak, amikor az le­tette az asztalra a kosarát. — Ilyet árultak — s közben a meglapult zsebkendőcsücsköt mu­togatta apám felé. Együtt számol­ták meg a maradék pénzt. — Jól van, no.., — Szerettem volna legalább két kilót venni. Három gyereknek mit ér ez, de hát... —■ Egyet-egyet elvehettek — adta ki szokás szerint apám a parancsot, — a többit adjátok Ide, hadd számoljam meg. A lanka még mindig nyitva, mellettem az ülésen, sze­mem az almát nézi, de én messze a múltba kalandozom. A vonat­fütty riasztott fel, ami már az apáti állomásnak szólt. A boldog viszontlátáskor Petőfi sem tudott semmi szépet mon­dani édesanyjának, én nem is készültem nagy szavakra. Ekkor Közel kétszeres a forgalom a megyei könyvtárban Sokan k«rm»ik as affcer»!« irodalmat Évről évre nő a megyei könyv­tár olvasóinak száma. Csak az el­műt évhez képest is majdcsak kétszeres forgalmat bonyolítanak le a kölcsönzők. Hárman dolgoz­nak itt, s ugyancsak igyekezniük kell, hogy a napi igényeket ki­elégítsék. Ötszáz-ötszázötven kö­tet könyv cserél gazdát minden nap. Külön egy dolgozó foglalko­zik a dia-filmek kölcsönzésével. Ezekből napi hatvan-hetven te­keres Jut e! a családi otthonokba. A mesefilmeken kívül keresik az irodalmi, művészeti filmeket is, s míg a gyereknek mesefilmet vá­laszt az apa, magának komoly mondanivalójú filmet is kér. Jel­lemző az új könyvek iránti ér­deklődésre, hogy egy-egy szállít­mány néha egy nap alatt elfogy. Az utolsó hónapokban szemlá­tomást megnőtt és egyre nő a munkás olvasók száma. Sokan közülük új irodalmat keresnek, szépirodalmat és szakkönyveket egyaránt, összehasonlíthatatlanul megnőtt az atheista. anti kleriká­lis irodalom keresőinek száma is. Mivel hasonló tapasztalatokról számolnak be a könyvesboltok Is, az idei évet az eddigi legjobb­nak kell ítélnünk az olvasás szempontjából. is úgy volt, mint máskor szokott lenni. — Jól vannak? — Miért nem hoztad a kis uno­kákat? — Jó színben van édesanyám. — Gyere már a világosra, ide az ablakhoz! Nem sokat őszültél, fiam. — Üljél le, fiam! Pálinkát, bort hozzak? — Várjanak egy kicsit — szól­tam. Amíg a táskámat bontogat­tam egy fehér literes üvegben csak az asztalra került a pálinka. — Te is hoztál, fiam? — Ezt kóstolja meg, édesapám, ez szatmári szilva. — A miénk törköly. No igyunk, fiam. — Tessék várni, édesanyámnak meg egy kis Jonathánt hoztam. — Hozd be csak. asszony, ami ott van a szakajtókosárban. Me­lyik a szebb vajon? — Hát maoriiknak honnan van almájuk? — Munkaegységre kaptuk, amit őtvenben ültettünk, már terem. ! — Sokat kaptak? — Jutott vagy negyven kiló. I — Ez igen. I — Igyunk már, fiam! í — Egészségünkre! — Egészségetekre — szólt köz- ;be anyám. — Ha már pálinkát nem iszik, vegyen almát, édesanyám! — Te meg kóstold meg a mi termésünket! — Engem már nem is kóláitok? — méltatlankodott nevetve apám. — Hiszen édesapám nem sze­reti az almát. — Négyet-ötöt megeszik na­ponta — válaszolt helyette anyám. — De régen nem szerette. A mosoly egy pillanat alatt el­tűnt apám arcáról. Mintha vala­mi féltett titkot árult volna el anyám. Körbenézett a szobában, szeme a régi dikót kereste, meg a három mezítlábas gyereket. Nagyot nyelt és így szólt: — Nem, mert a gyerekei miatt az ember a gyomrának is megtanult parancsolni. De most már ... No, igyunk még eggyel. Csikós Balázs. A kisvárdai művelődési házban — „civilben” próbált a tánccscport néhány tagja, Púszi. Andrásné vezetésével, amikor bskcpagíunh. Az iíjú tár. csoportvezető (balról) az egész művelődési káz művészeti te­vékenységét is irányítja, ö a művészeti előadó. /jh kedvet város, ismerős utcák, terek ét /dk, kit gy. mekeim, testvéreim, jó barátok, emberek, t ti ked­ves madarak... Hogy aludtatok? Milyen volt ébredésiek? Igazán örülök, hogy békés és nyugodt. Tél van, de tudom, már várjátok a kikeletet. Igazatok van, mert van is valami szívet vidámító a tavaszi levegő édességében, az éledező fák­ban, a nyíló természetben, a könnyű záporokban, a kama- szosan heves mennydörgésekben, az első virágszirmokban... Igen, hisz a tavasz megtestesíti az életet. Most is vár­juk e békés karácsonyon az ébredését, visszatérését. Lassan újabb esztendőnek emeljük meg kalapunkat, s boldogak va­gyunk, hogy megőriztük a békét, a legdrágábbat, melynek olyan édes varázsa van... Ezt éreztem az este a fenyőillatos fa mellett, s csak álltam némán, elmerengve gyógyuló anyám - betegágyánál. A másik szobából gyermekeim kacaja zsongott be, s örültem anyámmal, akit az unokák, és gyermekei úgy rajzottak körül, mint méhek a mézet adó virágszirmokat... Álltam és gondolkodtam... Az elpergS esztendőn, az embereken, s azok közül is ^ elsősorban a gyermekeken... Vajon hol lehet most Lacika? Bocsánat Laci, mert talán azóta a mérnöki kar har­madik évét járja... Nekem azonban Lacika marad. Nagy­anyja könnyes szemmel beszélte el az egyik kis szatmári fa­luban, hogy vett részt Lacika, mint csecsemő a háborúban. Szinte hallom a bomba robbanását, látom • rémült arcokat, amint felszakitják a vagon ajtaját, s egy pólyába bugyolált keservesen síró gyermek, * a haláltól eltorzult anyai arc, t az apa holt teste fogadja őket... Megborzadok... Az iratok segítségével sikerült nagyszüleihez visszaszármaztatni Laci­kát, akik aztán felnevelték... Nem tudom dadog-e még, fél-e az emberektől. Hol lehet most, merre, kinél tölti a kará­csonyt? Tudom, hogy vádolja a gyilkosokat, akik elrabolták tőle szüleit t öt egy életre betegessé tették talán... Leüti szemeim előtt kirajzolódik egy másik kép is... • Látóm a megtört özvegy édesanyát, Nagy Lajosnét... Há­rom gyermekét ápolta egyszerre, s a negyediket, Pistit gyá­szolta... Pedig ők nem is vettek részt a háborúban... Mária mégis tizenhárom helyen sebesült meg, Lajoskába három szilánk fúródott, Zolit tizenegy repeszdarab tette talán örök­re beteggé... Tudom, ők is ott állnak most a karácsonyfa körül, örülnek a békének, s Pistire gondolva borzadva gom. dóinak a szóra: háború... A fényes „játék", melyet lepkeker- getés közben találtak a kukoricásban, örökre borzalmat oko­zott a családnak... Ha egy pillanatra is, de felszakadnak m sebek az emberben, s ha bízunk, reménykedünk is, __ mert béke van, — nem tudunk felejteni. És nem is akarunk!... fiiunk a fénylő, csillogó fa körül, s én erre a harma- dik generációra, gyermekeimre gondolok. Marika * nyolcadik, Évike az ötödik karácsonyt éri... Békében nevel­kednek, s mit sem tudnak a háború borzalmairól... Mellet­tük ősz anyám, akinek huszonkét unokáért, harminchárom dédunokáért, s élő fiaiért és lányáért dobog még a szíve:.. A hetvenharmadik karácsonyt érte meg... De sokat szenvedett egy életen át. S már csak egy kívánsága maradt: beké lé­nyen a földön, s azt érje meg, hogy egyszer valám'en‘ti§t'<‘ gyermeke, unokája és dédunokája együtt legyen I- te’ Együtt ilyenkor egy boldog, békés karácsony estén.:.. (T.JKlpi sbjI Emlékek a hómezőkről Az ezüst füstöt ere­gető házakban már meggyújtották a gyer­tyákat, mikor egy sziré­názó mentőkocsi hasí­tott bele a nagy csen­dességbe. Az emberek megborzöngtak. Ma is? A vörösfényű kereszt a kocsi homlokán, mint a lefutó csillag távolodott, az idegek lassan felen­gedtek, az arcokon ki­rajzolódott újra a nyu­galom. Egy arc azonban nem nyerte vissza színét. A földszinti házacska lakói ráíüggesztették tekinte­tüket. A barázdás arc egy édesapáé, akiben régi emlékek lakatját lazította meg az elsu­hanó mentőkocsi. — Igen, jégvirágos ka­rácsony volt — fordult az ajándékot váró gyere­kekhez. — Jég és hó bo­rított mindent, már azt gondoltuk, nincs más a világon a dermesztő tél­nél, elpusztult minden, ami meleget adna. Heten róttuk a végte­len fehér országutat, csapatunktól elszakadt, angyalbőrbe bújtatott nyírségi, somogvi pa- '•asztfiúk. A hópelyhe­ket. osztó tél millió és millió zúzmaraszemmel rakta tele köpenyünket. Mint a fehérfényű ezüst­gombok, eaillogtak a jég­kristályok. De mi nem figyeltük e parádés csil­logást. Húztuk a lábun­kat és minden lépésnél elcsodálkoztunk: még mindig engedelmeske­dik ... Äs hétfelé ha­raptuk a csonttá fagyott komiszkenyeret. Ahogy előpislákolt egy-egy távoli lámpa a hómezőn, úgy pislá­kolt bennünk is a re­mény. Hátba, hátha el­érünk egy házat, csak egy kicsi szobát, egy meleg sarkot, egy kis meleg tejet... Egyelőre lehetetlennek látszott. Sehol, vagy az elérhetet­len messzeségben a bi­zakodásunkat felvillantó világ. Hát itt veszünk el? A süvítő golyó, a robbanó bomba elkerült bennünket, hát a hide®, a kegyetlen nagvúr kényszerít térdre ... ? Különben mit is a pis­lákoló lámpa! Néhány nappal azelőtt ernyedt izmokkal benyomtuk egy világos ablakú faház ajtaját. Végre! Végre? Béniről német katona meredt ránk, a másik a pisztolyához kapott és ránkordított: „Heraus smutzig Un­garn” (Mars ki koszos magyar). Hát ezért... ? Mégis valami hajtott bennünket, mindig elő­re. Számoltunk, nehogy menetközben kidőljünk a fagy, az éhség, a fá­radság parancsára, 1—2 —3—4—5—6—7, s újra... S ahogy, mormoljuk fé­lig öntudatlanul a szánkra fagyott számo­kat, szokatlan suhogás üti meg fülünket. Arra pillantunk, amerről a furcsa nesz jött, és föld­begyökerezik a lábunk. Fehérruhás alakok néz­nek velünk farkassze­met a szemközti domb­oldalról. A hold épp- hogycsak álmosan ki­rajzolta alakjukat. Meg is dörzsöltük a szemün­ket. már álomba dől­tünk? Ügy látszott a fehérruhások is meg­szeppentek. tanakodtak néhány, pillantig, majd mintha szél hátára ka­paszkodtak volna előt­tünk termettek. Kezük­ben megvillant az elem­lámpa tompított fénye. Agyunkba villant a megsejtés: partizánok, sítalpas, hőleples parti­zánok. Szánalmas látványt nyújthattunk, géppiszto­lyuk gazdátlanul lógott a vállukon, fel sem emelték ránk. Egy fül­repesztő fütty kelt ver­senyre a vágtázó széllel, percek alatt benépesült • fehérruhás emberekkel a környék. Tüzes vodka került elő, ami vissza­adta hanyatló erőnket. Sítalpat csatoltak a ba­kancsunk alá.... Másnap a partizánta­nyán ébredtünk, valósá­gos városban. Szokatlan hang verte ki az álmot a szemünkből: sziréna, mentőkocsi szirénája. Kisvártatva erős kéz rázta ki belőlünk a meg­maradt maroknyi álmot, a parancsnok elé vezet­tek. Na, most lesz ne­mű lass! Az őszhajú, kő- vérkés ember nagy meg­lepetésre csak egyet kérdezett: hajlandók va­gyunk-e, ha a vércso­portunk megegyezik, egy súlyosan sebesült, sok vért vesztett partizánnak vért adni... Mit is vá­laszolhattunk volna, mi­kor ők életet adtak ne­künk? Azt hiszem, ekkor kaptam,' és ekkor adtam tiszta szívvel a legszebb; a legdrágább ajándékot. r»r ’•

Next

/
Thumbnails
Contents