Kelet-Magyarország, 1960. szeptember (20. évfolyam, 206-231. szám)
1960-09-18 / 221. szám
A kupacba rakott, finomlevelű, halványzöld káposztáiéi eket szép fényesre áztatta a szakadatlanul hulló eső. Olyan kívánatosán világoltak a sáros szalmán, a szürke vasúti bódé mellett, a fekete síneknél, mintha harapásra kínálták volna magukat. Az embereknek mégsem telt semmi kedvük a káposztadombokban. Mogorván, morcosán ácsorogtak a bódé csurgó eresze alatt és a csizmájuk elé hulló esőcseppeket bámulták. Ha egyáltalán néztek valamit. Már egy hete tanyáztak itt a kéki gazdak és már egy hete csurgott, ömlött, zuhogott az eső éjjel és nappal. De a felhőket borongató szél nem hozott erre egyetlen vevőt sem. Az emberek nagyujjast és zsákot kerítettek a nyakukba, terítették a hátukra, ,de a nedves hideg nemcsak a ruhájukat áztatta át, hanem már befészkelte magát a húsukba és a csontjukat didergette. A lekonyuló zsíros . kalapszélen széles csatornákban pergett alá az eső, mert a vizet átengedte az eresz. A falu messze esett a vasúti megállótól és így meleg kosztot is csak egyszer kaptak naponta, vagy az asszony, vagy a gyerek hozta az ételesben a krompélevest. A vacsorát és reggelit tarisznyából intézték, kenyeret és hagymát ettek. Fáztak, irgalmatlanul fáztak, topogni sem volt kedvük, belenyugvó keseredéssel húzták meg magukat. Csak olyankor mozdultak ki és emelték fel a fejüket, amikor beszuszogott az állomásra egy vonat. Az ajtókat lesték, nem száll e le bőrkabátos, birgerli csizmás kereskedő, aki káposztát akar Budapestre szállítani. De már egy hete nem jött senki. Még más se, nemhogy kereskedő. Mintha mindenki magára hagyta volna ezt a vidéket. Az idén megint a nyakukban maradt a káposzta, mint harminckettőben. Pedig óvatosságból fel se szedték mindet, nagy táblákat hagytak kint a földön a jósorsra bízva: hátha érdemes később befuvarozni az állomáshoz. Amikor október közepén két pengőt is adtak egy mázsáért, azt gondolták, hogy tényleg beköszöntött a jóvilág. Ám hamar befuccsoltak a reménységgel,- mert egy hét múlva zuhanni kezdett a káposzta ára, s most már húsz fillérért se kell kutyának se. Jóformán semmi se volt, amit eladtak. Neumann nagyságos úr vett valamit a káposztagyárnak, de most már a demecseri gyár se fizet 25 fillért sem. Még akkor sem, ha helybe viszik az árut. így aztán lesik a vevőket a vasúti megállónál, amíg meg nem unják, vagy amíg nem lepi meg őket az első fagy. Akkor már hiába várnak. Az egyik ember, akinek a bajusza olyan ritka volt, mint az öreg ruháskefében a kikopott szőr, megszólalt: — A főszolgabíróval valamiféle tanárember vót a községben. Előadást tartott. Ászt mondta, hogy homokba kell tenni a káposztát télire. Árkot kell ásni, oszt gyökerével kilógatva bákhátot tenni rá. Homokódalba. így jobban megmarad tavaszra. rT' eheti maga akár a temetőbe is, szép - fakoporsóba, mindegy kutya! — emelte fel a fejét a másik- bajuszos. De ennek már felfelé állt a vége, s a hegye majdnem odáig ért. ahol az arccsontja feszesre húzta a bőrt a sovány ábrézatján. Zsák volt a hátára kanya- rítva. — Nem lesz jobb ára akkor se! A többiek hallgattak. Nem volt kedvük a beszélgetéshez. Csak ráncolták a homlokukat és néztek a semmibe, mint a tehetetlen, beteg emberek. ' De a ritkabaj uszú felélénkült és talán a puszta ellenkezés váltotta ki belőle a további szavakat. — Ászt mondta a tanárember, hogy Hollandiában csinálják úgy. Nem mint nálunk, hogy csak rádobájjuk a csutkaiziket a káposztára, oszt úgy teleltetjük. Kilépett az eresz alól és feltekintett az égre nyugat irányába, mintha Hollandiát kémlelné, ahol állítólag érdemes tavaszra eltenni a káposztát. Valaki kimordul a sorból. — Jó van az úgy, ahogy van. A tehen akkor is megeszi, ha nem ásol neki sírgödröt. ~ Me§ — hagyta rá a másik. — Oszt szagos lesz a teje. A többi, amit nem szedtünk fel, jó lesz trágyának. — Tán mán rothad is?! A z emberek erre felkapták a fejüket, - mintha mindnyájan beleszagolnának a levegőbe, rémült, ijedt szimatolással, mert azt egyikőjük sem akarta, hogy megrothadjon a káposzta. Pedig tudták, hogy a kintlevőnek az lesz a sorsa, mert felszedni sem érdemes. Mégis sajnálták, fájlalták, hogy amit elültettek jól megszántott földbe, amit kapájgattak, amit szemükkel is növesztettek, az csak elpusztul, pocsékba megy, hogy semmi haszon nincs belőle. A ritkabajszú visszalépett a többiek közé. — Hajják, még a cselédeknek is jobb, mint nekünk, kisgazdáknak. Azoknak semmi gondjuk a főddel, a terménnyel, az eladással, az adóval. Ez úgy hangzott, mintha azt mondta volna: az életnél a halál is jobb. Merthisz azért egyik sem ment volna cselédnek, hacsak a muszály nem űzte volna közéjük. Volt némi földjük, a sajátjukon kínlódtak. Banki adósággal és egyikőjük sem tudta, hogy mikor fogy el a bank türelme. Csak egyszer ütne be jól a káposzta, hogy legalább a kamatokra jutna. A ritkabajuszú, akinek a szeme szép, melegfényű volt, tovább beszélt. Még nem fogyott el a kedve. — Kiszámítottam, hogy nem érdemes termelni. Egy hód szántása benne van 10 pengőben a trágya is mongyuk tíz pengő. Ez mán húsz. A kiültetés hat napszámból telik ki, ez tizenkét pengő, ha csak két pengőjivel számolom. Kétszer kell kapálni tizenkét napszámmal. Az megin’ huszonnégy pengő. Ez mán ötvenhat. Hozzágyön a levágás, tisztítás, a fuvar, ami legalább 36 pengő összesen. Az adó meg négy pengő. Egy hód kőccsége kirúg majdnem 100 pengőre. Oszt eladjuk egy hód termésit 25 pengőért. Ha eladjuk! De nem adjuk! Mindegy vón mán, csak vinné valaki, ha trágyának is, de elvinnék, mert megíúlunk a büdősségitől! A ritkabajszú tulajdonképpen nem a büdösségre gondolt, hanem a tehetetlenség fullasztotta őt is, meg a többi gazdát is. Az ember gürcöl egész évben és a helyzete mégsem moccan előre egy tapodtat sem, csak még romlik. Hajják, tüggyák, mit nem adnék egy olyan világért, ahol érdemes dolgozni!? Az életemet! A többiek egykedvűen hallgatták a kifa- kadast, sokat nem törődtek vele. Ugyan, hol és mikor lenne olyan világ, amiben érdemes dolgozni? Ö már egészen belemelegedett. — Az államnak kéne összevásárolni a terményt, oszt úgy továbbadni. A morgóshangú szólt megint közbe. — Az államnak az adó kell, nem a mi káposztánk. — Tenni kéne valamit, emberek. e nagy harcolhatnék ja van magának, hájjá. Ezen egy kicsit lehűlt a ritkabajuszú gazda és elcsendesedett. Meg is szégyeílte magát a hangoskodásért, visszaállt a többiek közé és lehajtotta a fejét. Közben az eső megállt, a felhők oszladozni kezdtek és valami kései nekibuzdulással kisütött a nap is, párolni kezdte a földeket. Az emberek megélénkültek, belehunyorogtak a napba, levetették a nagyujjasokat és rázogatni kezdték belőlük a vizet. A kalapjukról is lecsapták az esőt. A csupasár úton egy gyerek bukdácsolt az állomás felé nagy sietve. Amikor közeiért, akkor ismerték meg benne a ritkabajszú fiát, aki mezítláb dagasztotta a hideg pocsolyát. Amikor meglátta az embereket, kiáltozni kezdett. — Édesapám, édesapám! Az apja nem ment elé, csak előrelépett és úgy várta. — Édesapám, gyűjjön haza rögtön — lihegte a gyerek rémülten. Olyan ijjedt félelem repdesett az arcán, hogy az apa is megrettent. — Mi van?! — Itt vannak a banktól. Azt mongyák, nem várnak tovább, hónapután árvereznek ha nem fizetünk. Elaggyák a házunkat. A főjegyző is kigyött a csendőrökkel. ritkabajuszú úgy belesápadt, mintha pofonütötték volna. Még köszönni se köszönt a többitől, nekiiramodott a falunak. Nem^ látta, hogy a többiek is meglódulnak, mintha a vészharangot húzták volna meg a toronyba. Sorra rátértek az útra és taposni kezdték a sarat hazafelé. Otthagyták a káposztakupacokat a vasúti megállónál. A vasutas, aki ennél a kis megállónál teljesített szolgálatot, akkor vette csak észre, amikor az utolsó' ember foltoskabáíú háta is ’ kicsinek látszott a messzeségben. Káromkodott. — Ki az isten fizeti meg a raktárterúletí dijat?! A bakter dohogva ment a káposztacsomóhoz, széo zöld fejet vett a kezébe. Ösztönösen körbepillantott, hogy nem látja-e valaki a lopást, A káposztafejet bevitte a foltosfalú istállóba és a tehénke elé dobta. — Legalább te pusztítsd! — mondta. Amikor kijött az istállóból, a nap még mindig sütött. Beleszagolt a levegőbe, mert a földek felőli áramlás fanyar, keserű szagot sodort a bakterház felé. A hirtelen nap felsütötte a kintha<ryott, már bomlásnak indult káposztafejeket és a szaggal tele lett a környék. A vasutas megcsóválta a fejét. — Mán rothad a káposzta — dünnyögte és lehajtott fejjel ment be az irodájába, mint aki úgysem tud csinálni semmit.' BŐD A ISTVÁN: Katicabogár Fényektől szeplős július, s tűz-vékony éle® sugarak nyilazzák százezrével át a poros dűlő-útakat. Katicabogár csöppje száll és olyan piros, mint a vér, hátán a hét pötty, egy pioi égi, fényes göncöl-szekér. S ahogy figyelem, minthacsak vele szállnék a föld felett, látom, hogy körben a kaszák fényes holdjai fénylenek. És markot szed a lány, a nő s a lábúk térdig rőt-arany, as ott lebeg a szerelem a csöpp katicabogarán, i amelyik lány nyakára sza az egész biztos őszre már asszony lesz, s kivirul ahogy az ő ölén a búzaszár. KRECSMÁRI LÁSZLÓ: j I lgy születik meg Föld — levegő-héjjal körülvett tojás. Ki tudja, mióta ül rajta s ériéi] sárga kotloja: a Nap. Mégis hűl, egyre hűl... Egyedül csak a Tudás — tollasodé magzatán eiméje — érleli, ; s így születik meg u ra az Ember, ’ ki rakéta-csőrrel térdeli már a héjé hegy megnézze: mi van Odakünn... NYÉKI KÁROLY: Nyár Aranyködével bevonta a földet, s éfetet ontva hogy sütött a nap A vén akácos árnyat vet az útnak, szellő borzolt hűvös lombokat. Fehérhasú fecskék surrantak a szélben. — valahol, messze megdördült az ég — izmos karok a munka víg ütemében vágják a holnap biztos kenyerét. ÍJj könyvek Ady Endre: A FEKETE LOBOGÓ (Kossuth) Egy emberöltő telt el Adynak az egyházi reakció ellen vívott harcai óta, de ez a harc meg ma sem a múlté. Ady mindenekelőtt az egyháznak a feudális maradványokat és szellemet konzerváló szerepe ellen küzdött. Ady Endre újságcikkeinok olvasása azonban nemcsak a megismerés újabb állomásait nyújtja az olvasóknak, hanem páratlan művészi élményt is. Prózája — akárcsak versei — tömörségükkel, a kifejezésmód sajátos ízével, az irodalmi megformálás tökéletességével és ezer árnyalatú változatosságával az irodalom bármely műfajával egyenértékű rangra emeli az újságírást jfenyö Béla: KOLOMBLSTÓL CASTRÓ1G (Kossuth) Latin-Amerika ... Mi rejiik e fogalom mögött? Mifele tájak, népek? Milyen a jelenük, a hétköznapjuk? Kik azok az emberek, akiknek nevét, nálunk is ismerik? Kicsoda például Prestes, „A reménység lovagja’, vagy Fidel Castro, a kubai forradalom vezére, s milyen közelről Trujillo, a Dominikai Köztársaság kegyetlen diktátora? Ezekre és sok más kérdésre ad feleletet ez az első olyan magyar nyelvű könyv, amely a kontinens életét, problémáit sok oldalról átfoaépr tárgyalja. 7 Solté»» [»ivén Rothad a káposzta
