Kelet-Magyarország, 1960. augusztus (20. évfolyam, 181-205. szám)

1960-08-14 / 192. szám

MÍG A FŐNŐK EL NEM UTAZOTT fáradalmait kipi­henni Lillafüredre, senki nem sejtette, kire bízza szobáját. Akik azt latolgatták, hogy a kiválasztott csak I. lehet, nem tévedtek, mert ahogy a főnök kitette a lábát a hivatalból, zörgő kulcscsomóval a kezében végigballagott a folyosón, meg­állt az igazgató ajtaja előtt s a zárba illesztette a kulcsot. Fordított egyet, kettőt, körül­nézett, ki hallja a bűvös zajt, s kinyitotta a szoba ajtaját... Ez először nem keltett kü­lönösebb feltűnést a munkatár­sak között.. . Később azonban, mikor hol az egyik, hol a má­sik kartárs látta I.-t a főnöki szoba ajtaja előtt, méghozzá a nap legkülönbözőbb szakaszai­ban, szinte óránként, már sut­togták: „Te, már ez is tüntet.” így volt ez két álló hétig. I., a főnök első számú bizalmasa és titoknoka a legotthonosab­ban járt-kelt az igazgató szo­bájában, s arcának minden rez­dülésére, fejetartására, járására yplt írva, hogy most ő az úr, s jó lesz tőle tartani. PEDIG NEM ILYEN TÜN­TETŐ, főnököt játszó ember­nek ismerték I.-t, s most azok­nak kellett leginkább csalód- niok, akik bíztak benne, s * szerénység megtestesítőjét lát­ták benne. Kisült, hogy furcsa teremtmény, olyan különös svádájü ember, aki szeret tet­szelegni, a főnök képében fel­tűnni, s szinte örül a lelke, ha körülzsongják, dicsérgetik, aj- nározzák. Veszélyes betegség vírusait hordozzák az ilyen emberek, melyet úgy hívnak, hogy talpnyalás. S ha lovat adnak alájuk, megjátsszék — mint mondani szokták — a Cse- kovics bárót.,. Jó informáltsá­gukkal szédítenek, hisz az üyenek fecsegők is egyúttal, s nem áll bennük a szó, még egy percre sem. Tüntetnek az­zal, hogy az igazgató szabad­idejében flekként sütni jár hozzájuk, hogy a főmérnök jó shaver”, mindent elintéz. Tud­ják, kiről mi a véleménye a főnöknek, mi lesz a következő láncszem a hivatali átszervezés­T ÖNTETŐ !< ben, kit helyeznek magasabb beosztásba, kit váltanak le, ki kap kitüntetést, mindent, min­dent. S mindennel tüntetnek!... S ha másnap megjelennek a hivatalban, mér lesik, várják a szavaikat, mint szomjas szájak a vizet., A tüntetőt, a jóíinfor- máltat bűvös kör veszi körül, s ő a nap hőse, a bevágódott ember, a titoknok, az első szá­mú bizalmas. FELTÜNÖSÉGI VI5ZKE- TEGSÉGBEN SZENVEDNEK az ilyen tüntetők, akikről saj­nos talán pontosan a maga­sabb főnökük nem tudja, hogy tüntetők, mert esetleg néni hallgat meg mást, s az I-knek, és a.X-eknek van nála szavuk. Pedig sokszor kilátszik a ló­láb. .. Az egyik vállalatnál H. B. csoportvezető, de alig várja azt a pillanatot, hogy főnöke, az osztályvezető sza­badságra menjen. ö aztán ilyenkor átveszi a kormánypál­cát. S állandóan azzal fenyege­ti a munkatársakat — persze hivatali túlbuzgóságból, a mun­kafegyelemre hivatkozva — hogy hazakülrii őket. Sértegeti a nőket, s szinte mukkani sem mernek előtte. Rontja a leve­gőt, a közszeliemet. .; Közutá­latnak „örvend” az ilyen em­ber. Csak egy a baj: nem a legilletékesebbek részéről, akik végső fokon hivatottak elbí­rálni, hogyan dolgozik. A TÜNTETÉSNEK OKAI VANNAK. Vannak, akik az ilyen embereket szeretik, he­lyet csinálnak részükre. S ez már baj. Baj, mert a tüntetők a vezetés tekintélyén is csorbát ejtenek, s nemcsak a tüntető­ket szólják meg magatartásu­kért, viselkedésükért, hanem igazgatójukat, főnökeiket is. Van egy másik megyei vál­lalatunk, ahol a prémiumokat suttyomban osztják ki a dol­gozók között. Ki többet, ki ke­vesebbet kap. De vajon érde­mei szerint-e? Ezt vallják, de nem így cselekednek. Ha en­nek az elvnek a szelleme ve­zérelné őket, akkor nem titko­lóznának, hanem mindenki tu­domására hoznák, ki mi pénzt ér... Hiába azonban minden ti­toktartás. A tüntetők úgyis ki­fecsegik, ki mennyi prémiu­mot kapott, s ezt dicsekvés­ből teszik: lássátok en vagyok bevágódva a főnökségen. Az ilyen elvtelen intézkedés bánt­ja a dolgozók önérzetét ég ösz- s/eegyeztethetetlen a szocialis­ta munkaerkölccsel, a végzett munka elbírálásával. A tüntetők nagyzá-i hóbort­ja ellen harcolni kell! Köte­lessége ez minden igazságot szerető, a párt elveit követő gazdasági vezetőnek is. Hisz el­sősorban a gazdasági életben, a hivatalokban, az intézmé­nyeknél vannak ilyen ferde gondolkodású, rosszhajlamű emberek. Belőlük Kerülnek ki a talpnyalók, a maguknak va­lók és a más-;al nem törődő individualista, önző emberek, akik visszaélnek a bizalommal, akik vezetőkre, különböző jó kapcsolatokra hivatkozva nép- szerűséghajhászókká, karrieris­tákká válnak és rontják a szo­cialista együttélés harmóniá­ját. .; EZÉRT, S A PART POLI­TIKÁJÁNAK HELYES BE­TARTÁSÁÉRT nagyon lénye­ges, hogy az emberekről alko­tott korábbi véleményünket vizsgáljuk renszeresen felül, ellenőrizzük magunkat, vajon helyes volt-e a két hónappal ezelőtt vallott álláspontunk X-ről vagy Y-ról. Olyan becsü­letes, hűséges, osztályát és pártját szerető ember-e még, mint volt? Az emberek megis­merése egy egész élet folyamán lehetséges csak igazán. Az el­telt esztendők, az együttlét, az együtt végzett munka, a hiva­tali örömök és incidensek, a pillanatnyi fellobbanások és indulatok, egy jó, vagy egy vé­letlenül elejtett szó, csak egy- egy mozaik. De fontosak! Ezekből tevődik össze az egész, mely, az alapot biztosítja arra, hogy helyesen ítélkezzünk, ne tévedjünk, s észrevegyük a szürke embsrforgatagban azok véleménye alapján a tüntető­ket, Farka« Kálmán Hétköznapi epizódok Emberek kopog- I nak. Lélegzetük szag­gatóit, hangjuk fá­tyolos. ömlik belő­lük a szó, hosszan és szenvedélyesen. Divatos ruhában, gondosan fésülten, lakkozott körömmel lép be. Mondókáját nem a lényeggel kez­di. Végigmustrálja a fogadónapos M. I-t, majd behízelgően az­zal kezdi: — tudo­mása van róla, hogy férje ügyében párto­ló álláspontot foglalt el. Nagyvonalúan vá­zolja férje ártatlan­ságát, s nem felejti el odafüzni a fél­mondatot M. I. jó­szívéről, emberisme­Idös, öszhajú bácsi­ka. Lehet, ez az első esete, meglehet, úgy látták el otthon ta­nácsokkal: a protek­ció mindenekfeletti. Egészen megejtő ké­réssel jött. Nyugdíjas tanító az egyik ti- szamenti falucská­ban. A lánya is pe­nem hagyja cserben önmagát. Finoman „visszavonul”, eltér idejövetele célpont­jától, elérzékenyül. (Hogy némi részvé­tet váltson ki, vagy legalábbis ígéretet, hogy a lebukott fér­jét új állásba he­lyezésekor a maga­sabb szerv, a megyei pártbizottság támo­gatni fogja). Node , a kérés nem hangzik el, a különleges párt- fogolás is elmarad... A gondterheltek Ők vannak a leg­többen. Nem jogta­lan előnyt, nem fel­sőbb támogatást kér­nek. Csupán ügyes­bajos dolguk kézbe­vételét, mert — mint mondják — az ő kezük kicsi már eh­hez. Legtöbbjük meg­járta az eddigi útat, de nem sikerült dű­lőre vinni a dolgot. Az igazság sarkallja őket. R. József Zá­hony ból vonatozott be, a vonat jegyke­zelőjére mond pa­naszt. Nem érkezett jegyet váltani, — az egyik alkalommal — s a jegyszedő többször hátbavágla, gorombán bánt vele. Elégtételt kíván. Meg­kapja az útbaigazí­tást, kihez forduljon. Kisírt szemű asz- szony a következő. Férjét > gépkocsi ütötte el, nincs keresője, nem kap még csa­ládi pótlékot, sem kártérítést. Szomorú * helyzete. Megköny- nyebbülten búcsúzik, ügyét megvizsgálják, megsürgetik. M. Pé­ternek földpanasz, O. Józsefnek és két tár­sának munkabérpa­nasz okoz fejfájást. Es sorakoznak t hétköznapi terhek ci- pelői. Bizalommal hallgatják meg őket. S eloszlik a tájéko­zatlanság, az elfo­gultság, félreértés kö­de. Eloszlik a já­ratlanságé is. A meg­hitt szóváltások egy k!'sít a paraszintézés iskolái is. Megnyu­godva távoznak:- a pártbizottságok, ,a pártszervezetek a leg­főbb őrei annak, hogy a jogos pana­szok orvoslása - ne késlekedjék. (P. Gr.) (7). — Menjünk — szólt egy idő után István. — Nem akarom Holubot esti munkájában zavarni. Elég a pén­zed? Mert ha nem, itt kell maradnunk — tette hozzá kesernyésen. ■— Annyi még van — mosolyo­déit el Eszter. Fizettek. Lassan, kényelmes léptek­kel visszasétáltak a villához. Ügy men­tek egymás mellett, mint egy békülő szerelmespár. A lány előkotorta a kulcsot. István érezte, hogy az idegesség úrrá lesz rajta. Azon tűnődött, mit fog szólni Holub. Most már legszívesebben visszafordult volna. Tekintetével felfogta a lány bíz­tató mosolyát. — Gyere, István. Beléptek a kovácsoltvas-kapun. Holub meglepődve fogadta őket. Fe­lesége, Magda asszony ott kíváncsisko­dott a tudós mögött. — Jöjjenek be — szólt a negyvenöt év körüli, csinos asszony. — Gyerünk a dolgozószobámba — indítványozta Holub. Átmentek az ízlésesen berendezett halion. Holub türelmetlenül tessékelte őket. Magda asszony a szobájába vonult. — Beszéljen fiacskám, mi történt? — kérdezte a tudós, és lsült az öblös bőrfotelbe. Eszter és István a kanapén foglalt helyet. — Nem is tudom, hol kezdjem el, professzor úr — mondta a fiú. — Vágjon bele, barátom. Bánom is én, hogy hol kezdi, csak mondja. — Kizártak. Azonnali hatállyal. — Hát mégis? — ugrott fel a tu­dós. Idegesen járkált fel és alá. Kezét hátul összekulcsolta. Megállt a fiú előtt. Mélyen a szemébe nézett. István állta a szúrós tekintetet. — Mondja, fiacskám — szólt hatá­rozottan Holub —, szavát adja, hogy semmi becstelenséget nem köve lett el? — Szavamat! — Semmi olyan dolgot, amely ellen­kezik az ország törvényeivel? — Semmit, professzor úr! Legfel­jebb azt a hibát követtem el, hogy apámról azután sem szóltam, miután megtudtam, hogy él. — Szóval én teljes tekintélyemmel kiállhatok a maga igaza mellett? — Professzor úr, ezt önnek kell eldöntenie. Én csak annyit mondhatok, hogy semmi bűnt nem követtem el. Meggondolatlan voltam. — Rendben van, fiacskám. Ez nekem elég — mondta Holub. Leült és rágyújtott. — Most még annyit szeretnék kér­dezni: miért gyűlölte az apját? István lehajtotta a fejét. Ujjaival az asztalterítő rojtjával játszott. A lány is érdeklődéssel nézett a fiúra, de csak lehajtott fejét, izmos, barnára sült nyakát látta. Mikor István felnézett, szeme felhős volt. — Meggyilkolta azt, akit szerettem! — mondta alig hallhatóan. Mit csinált? — kapta fel fejét Ho­lub. — Megölte Mayát! — Ki? — Az apám! — Ki volt az a Maya? — Egy diáklány — hangzott a vá­lasz. — És az apja gyilkolta meg? Ezt nem értem! Eszter szeme tágranyílt. Erről István még sohasem beszélt vele. — Igen, meggyilkolta. professzor úr. Nem a saját kezével. Nem! A lázi- tó cikkeivel, tanulmányaival — mondta hevesen a fiú. — Nagyon szere'tem Mayát. És halálát sohasem tudom apámnak megbocsátani. — Mikor történt mindez? — 1944. október 16-án. Egy nappal a nyilas hatalomátvétel után. — Édesapja nyilas volt? — Igen. Meggyőződéses fasiszta. Mály professzor legközvetlenebb mun­katársa. — És annyira szerette azt a lányt? Hiszen maga akkor még gyerek volt... — Tizenkilenc éves — válaszolta csendesen István. — Mayát még ma is nagyon szeretem. Amikor megtudtam, hogy milyen körülmények között halt meg, még jobban megszerettem. Hős volt. ’ j — Értem, fiacskám — szólt Holub. — Értem. — Üjabb cigarettára gyújtott. Elgondolkozva fújta a füstöt. — Figyeljen rám, barátom. Most szépen hazamegy. Megírja a fellebbezé­sét, és holnap beadja. Érti? — Igen. — Utána kijön ide, és megcsinálja az elmaradt vérképelemzéseket, átnézi a számítások helyességét. Addig, míg a kísérleteket itt folytatom, maga minden­nap idejön! Világos? — Igen, professzor úr. — Holnap reggel beszélek Kallós­sal. Nyugodjon meg, és ne veszítse el a fejét. Szükségem van a munkájára. Ma­gát nem engedjük kizárni. Igaz. Eszter- ke? — fordult mosolyogva a lány felé — Igaz. professzor úr — mondta boldogan a lány. Istvánban felengedett a szorongás Nyugodtabb lett. Holub nagy tekintély, elismert tudós. Ha ő közbelép, nagj baj nem lehet. Felállt. — Nagyon szépen köszönöm, pro­fesszor úr. Akkor holnap jövök. — Meghajtotta magát. — Fel a fejjel, barátom! — bíztat* ta a tudós. — Minden rendbejön... A fiatalok már tíz méterre jártak, amikor Holub utánuk kiáltott: — Fiacskám! István megállt, hátrafordult — Igen, professzor úr. — Már késő van. Hazakísérhetné Eszterkét — mondta, és ravaszkásan el­nevette magát. Még akkor is mosoly­gott, amikor az ajtót bezárta. (Folytatjuk). 4 gondokon akar kbny- nyíteni. Nézzünk szembe néhányukkal, innen a kétemeletes, oszlopos épület foga- dónapos szobájának asztala mellől. A diplomata A protekciós gúny. A fogadónapé# pontosan feljegyzi a kérelmet, s megígé­ri, továbbítani fogja az illetékesekhez. A bácsika titokzatosan megsúgja; M-város párttitkára valamikor a tanítványa volt... Látszik az arcán, ezt szá nta ütőkártyának. Mások félmondatok­ban, érdes, számon- kérő hangon mond­ják el bánatukat. Akad „színész” is, de legtöbbjük nehéz rétéről. Egy szusz- szantásnyi szünetben a panaszok hallgatója is szóhoz jut. — Asszonyom, té­ves az információ, én ugyanis nem isme­rem a férje ügyét, így nem is állhatott módomban jóindu­lattal kezelni, vagy „segíteni”... A kije­lentés jeges boroga­tás erejével hat. Az asszony tétovázik, el­veszti magára erő­szakolt modorát, de dagógus, az ő ügyé­ben fáradozik. Sze­retné M-városba he­lyeztetni, — mint megindokolta, — ott ét az idős nagyma­ma, őt kellene gon­dozni, meg a férj- hezmenésre is gon­dolva, városiban job­ban akadna völe-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents