Kelet-Magyarország, 1960. április (20. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-03 / 80. szám
E M L E K S Azokban a feledhetetlen napokban történt, amikor a náci hódítóktól megszabadultunk... Még dörgött az ágyú a láthatáron, de a mi körmjékünfcbn már bekövetkezett a változás Tizenhárom éves gyerek voltam ekkor és kíváncsi voltam mindenre. Nagyon izgatott engem is — mint akkoriban mindenkit, — milyenek a hozzánk érkezett szovjet katonák és mit hoznak? Meg lehetett figyelni, hogy az emberek szeretnének tisztán látni. Azonban ekkoriban általában erősen hatottak különböző előítéletek és bizony voltak szép számmal, akik bizalmatlanul tekintették a bekövetkezett változást. Miközben az új eseményeket tárgyaltuk egymás között, katonacsizmák lépte hallatszott a házunk előtt. Két szovjet harcos tért be hozzánk. Megkérdezték, nincsenek-e errefelé bujkáló fasiszták? Megnyugtattuk őket, hogy ezekbén a házakban nincsenek ilyenfélék. Erre leültek, hogy kissé megpihenjenek. Megindult a beszélgetés közöttünk. Nagyon kíváncsiak voltunk rájuk. Hiszen már láttunk szovjet katonákat, de azok előőrsök voltak és felderítő munkájuk közben nem nagyon volt alkalmunk szót váltani velük. Most azonban új vendégeinkkel >— pihenésük közben — társaloghattunk és éltünk is a lehetőséggel. Barátságos emberek voltak mindketten. Különösen egyikük, egy magas, fekete hajú ifjú nyerte meg a tetszésünket. Olyan kedvesen játszadozott a gyerekekkel. Hamarosan meghitt hangulat alakult ki e katonák és a kicsinyek között. — Honnan jöttél? — kérdezte az egyik gyerek a fekete hajútól. Szomszédunk, Hölmá- csolta kérdését. — Tifliszböl jövök. A Kaukázus vidékéről! — válaszolta. (Az ám! A Kauliázus! De hiszen nemrég tanultuk az iskolában történelemből, hogy valamikor ott éltek magyar őseink. , Hosszas vándorlásuk során bizony sokat időztek a kaukázusi hazában. Nyilván nagyon tetszhetett nekik ez a vidék!) • Mintha gondolataimat találta volna ki a jelenlévők egyike, mikor megkérdezte e tifliszi fiútól: — Tudjátok-e, hogy valamikor mi magyarok is jártunk arrafelé a Kaukázusban? — Hogyne tudnánk róla! Igaz, mifelénk a Kaukázus hegyei között elég sok nép megfordult már az évszázadok során. Hallottuk történelemórán az iskolában, hogy többek között magyarok is tartózkodtak itt, még hozzá elég sokáig; úgy látszik, a ti elődeitek szépnek tartották a mi vidékünket. No, de aztán ti is tovább vándoroltatok... (Ez aztán meglepetés! — gondoltuk magunkban. — Találkoztunk valakivel, kiről azt hittük, hogy „egy távoli nép fia." És íme, a történelem tanulsága szerint hazája- valamikor szomszédja volt a magyarokénak...) . No de hát — úgy éreztük mindnyájan .— már eleget beszéltünk a históriáról. A múltból most már áttértünk a jelénre. És' megkérdeztük fiatal barátunkat: *beszéljen magáról. Izgatott figyelemmel hallgattuk szavait: — Dimitri Kacarova a nevem. Grúz vagyok; orbszul az iskolában tanultam. Mikor aztán a tengerészeihez kerültem, már úgy beszéltem ezt a nyelvet, mint anyanyelvemet. Mert tengerész akartam mindig lenni. Láttátok-e már valaha a Fekete-tengert? Mert annál gyönyörűbb vidéket én el sem tudnék képzelni. Elgondolhatjátok, hogy mennyire élveztem, valahányszor hajónk kifutott Batum- hól és mentünk a krími sziklákhoz, a Kubán és a Don torkolatához, vagy Odesszába. Aztán ránkzúdult • a háborít. Kezdetben a haditengerészethez kerültem. De aztán 1942- ben a náci betolakodók elfoglalták Fekete-tengeri partvidékünk nagy részét. Ekkor közülünk — matrózok közül —• sokan jelentkeztünk a szárazföldi hadseregbe, hogy meg védjük megmaradt kikötőinket. Harcoltunk, a Kaukázus bércein. több ezer méter magas ,sziklák. között, hol nyáron is az örök hó és jég birodalma van. Itt álltak már a hódítók irí érettük;., ha most meg nem állítjuk őket, rázúdulnak grúz földünkre és legyilkolják népünk legjobbjait- Kemény har- j caink voltak, de álltuk a sa- j rat. Ha a nácik elfoglaltak J egy hegycsúcsot és kitűzték j arYa a horogkeresztes zászlót, ] mi nem nyugodtunk, amíg őket ismét ki nem vertük ormán és megint ki nem tűztük hazán1 vörös, lobogóját. Az ellenség végül eltakarodott a Kaukázustól. Ezután jobb napok jöttek. Hadseregünk megállíthatatlanul nyomult előre és egyik városunkat a másik után szabadítottuk fel. Ekkor már végleg megmaradtam a gyalogságnál. Es egyszerre csak — mikor már ki tudja, hány ezer kilométer utat tettünk meg! — j megtudtuk, hogy az ellensége:! végleg kivertük szovjet föld- j től, most már más népek felszabadítása van soron. így kerültünk hozzátok... — Hogy tetszik neked Magyarország? — kérdeztük tőle. — Hát kedves nép lakik erre. Kár, hogy ilyen körülmények között kellett megismernem ezt az országot. Jobban j szerettem volna bekében jön-' ni ide... — Mondd, mit gondolsz, so- j káig tart. még ez az átkozott háború? — Ne búsuljatok, nem tart j ez már hosszú ideig. Higgyé- : fék el, én is várom már a vé-\ gét. Szeretnék már hazamenni j Grúziába és ismét felülni a | hajóra. Elegem volt a száraz- i főidből, már nagyon vágyako- j zom a tenger után... Beszélt még a fasiszta bar- j bárok pusztításairól szovjet föl-1 dön szerteszét. És elmondta j nekünk, hogy a dolgozó embe- j rek mennyire szeretik ezt az! országot. Beszélgetésünk végétért, barátaink elmentek. Felejthetetlen emléket hagytak itt e látogatóink. öntudatos, derék emberekkel ismerkedtünk meg, kik hittek új, szabad világukban. Tudták, hogy annak győznie kell. Dimitri Kacarova, élsz-e még? Nem tudok rólad semmit, amióta elmentél tőlünk. Pedig hidd el. nagyon szeretnék még veled találkozni. Merényi László. Szabadságunk és békénk őre Vörös tengerészek felvonulása a Moszkva folyón. Szovjet tüzérek a második világháborúban. Országos pedagógiai ankét lesz Nyíregjbúzán A Művelődésügyi Minisztérium szervezésében április 6—7-én, két napon át országos pedagógiai ankét lesz Nyíregyházán, melyet a megyei tanács nagytermében tartanak meg. A tanácskozás napirendjén szerepel az ipari és mezőgazdasági szakiskolákban szerzett tapasztalatok megbeszélése és a bevált jó tanítási és nevelési módszerek általánosítása. Az an- kéton több minisztérium kiküldötte képviselteti magát. Az országból több mint 100 pedagógus igazgató vesz részt, s jelen lesznek az egészségügyi, munkaügyi és földművelésügyi minisztériumok küldöttei is. FEHÉRGYARMATI EPIZÓDOK: Szégyen a futás, de hasznos A megvert német hadseregben a bukás hónapjaiban szinte szállóigévé lett az iménti közmondás. Katonai parancsok és szabályzatok helyett a futás elemi ereje uralta a harcmezőket. Fehérgyarmaton is inuk szakadtáig loholtak a nácik, egérutat keresve a menekülésre. A féktelen visszavonulás őrjöngő pusztítással járt, a németek valóságos Sodomát-Go- morát akartak csinálni az országból. Felrobbantották a kisari és a matolcsi hidat, a vasúti síneket, állomásokat, malmokat. A robbantószereket időzítve nem is gondolták, hogy a Vörös Hadsereg mérföldéi léptekkel közeledik, s így a nácik saját maguk kattin- tották le a kelepcét, melyben majdnem bennemaradtak. A futás segített rajtuk. A gyarmati Fő téren rövid eligazítást ' tartottak, vagy kilencszáz magyar leventét is el akartak hajtani magukkal, de a Birhó erdő elbújtatta az üldözötteket, , csak ötvenkettőnek nem sikerült meglépni. És jött a felszabadulás 1944. október ‘20-án eloszlott a napokig szemetelő esőfelhő, napfényes időben lovagolt be a Vörös Hadsereg első katonája Fehér- gyarmatra. — Fehér lovon jött a felszabadulás, ott állt meg ni, ahol az a kocsi megy, — idézi a tizenöt évvel ezelőtti élményeket egy idős paraszt néni. És a fehér lovas után megjelentek a kocsik, páncélautók, a kerteken özönlött a j gyalogság. „Németeket” kerestek, de nem találtak, csak az eldobált "célsisakokat, meg lerombolt épületeket. A házakból félve bújtak elő az emberek, lassan felengedett a szorongás, a tartózkodás, előkerült a kenyér, a pohár, az egyik család, Kajdiék borral kínálták még a lovast. Az első napon azonban egy szomorú esemény is történt. A németek aknavetővel átlőttek a szomszédos Tunyogmatolcsról a felszabadult Gyarmatra, a legtöbb lövedék a mezőkre, a kertekre esett, de közülük egy, lakott területet érintett, a Petőfi utcában megölt egy asszonyt a felszabadulás első óráiban, a felragyogott nap első melegénél . .. Gyógyszer, élelem a Szamos jegén I hozzálátott a normális állapotok ! megteremtéséhez. A szovjet pa- 1 rahesnok magához kérette a falu vezetőit, akik a felszabadító csapatokat fogadták a községben és megbeszélte velük a helyi és a járási közigazgatás és a közbiztonság talpraállítását. November 7-re már az egész járásban helyreállt a közigazgatási rend, Kiss Bála 19-es veterán lett a járási főjegyző. November 7-én a fehér- gyarmati szovjet helyőrség parancsnoka rövid beszélgetésre hívta meg a járási és a községi vezetőket: — Mi nem leigázni, hanem felszabadítani akarjuk a magyar népet. Maguknak most más kötelességük nem lesz, mint hazamenve, törvényen kívül helyezni a fasiszta rendeleteket és a nép érdekében vezetni a közigazgatást. Megindítani az életet, s majd a tavaszi munkát... Az élet lassan visszatért a régi kerékvágásba, a megye északkeleti csücskében tavaszra készülődtek az emberek. Még februárban is csépelték a búzát, gabonát, egész télen gyűjtötték a magot, amit a háború miatt nyáron nem tudtak zsákokba önteni. Munkához látott a nemzetőrség is, a fehérgyarmati lakosság segítségével lefoglalták az állomáson veszteglő vagonokat, melyeket a németek nem tudtak továbbszállítani. A I sok vagon élelmet, bort, gyógy- I szert, élőjószágot a Szamos jegén . indították útjára a felszabadult 1 terület ellátására. Ki veri le a cövekef? Bizony ma tizenöt év távlatából szégyenlősen gondolnak vissza- a fehérgyarmatiak a földosztás első napjára. Mikor a kommunista párt megalakította a helyi fiüd- osztó-bizottságot és megtartották az első megbeszélést, népes társaság gyűlt össze. A kihegyezett karókat, az első földosztás perdöntő dokumentumait mind egy szálig magukhoz vették a parasz-í tok, de mire kiértek a Kái'olyi- tagba. a grófi birtokon csak egy maroknyi embernél volt cövek és jócskán megfogyatkoztak a parasztok. Az úri bírtok felosztói, Tóth Lajos 19-es direktóriumi elnök, — akkor a földigénylö bizottság elnöke, — meg Balogh Imre bácsi, Gyula László és néhány fiatal összenéztek: ki veri le az első cöveket. A fiatal Abroncscs János lépett oda a baltáért, akinek az apja ötven botot kapott 19-ben a fehér tisztektől. — Visszajönnek az urak, vagy nem jönnek, akárhogy is lesz, szétosztjuk. — s leverte az első cöveket gróf Károlyi földjén. És tavasszal ellepte a határt a mezők népe, a zsellérek, napszámosok, szegényparásztok hada, most már bizakedóbban, merészebben, az ősi juss jogán, a bevetett élet h’ssán ..: Malinovszkij marsall ebédje Még ez az epizód is hozzátarto- ik Fehérgyarmat felszabadulásain ?. A napra már nem emlékeznek a szemtanúk, csak annyit tudnak, az első napokban történt. Magas rangú szovjet tisztet szállásoltak be az egyik házba, Mózesékhoz. — Ilyen két ujjnyi aranycsík futott a nadrágján, meg a kabátja tele volt aggatva medáliákkal, jó kiállású, magas, barna ember volt — meséli találkozását Malinovszkij marsallal özvegy Kormány Zsigmondné, a református templom melletti lakásban. És mutatja szemközt a nevezetes házat, ahol a felszabadítók parancsnoka töltött néhány órát. Kormány néni Kiss Bélánéval ebédet főzött a marsallnak. Gulyáslevest, paprikás csirkét szolgáltak fel a terített asztaloknál. Az idős asszony, özvegy Kormány Zsigmondné így emlékezik vissza: — Olyan volt az' kérem, mint egy lakodalom! így tudja ezt özvegy Szabó Gyuláné is, aki tolmácsként , vett részt a találkozáson. Szabó néni 1927-ben jött Magyarországba férjével, aki mint hadifogoly Lettországban nősült meg. Szabó néni tört magyarsággal emlékezett vissza a felszabadulás napjaira, a szovjet katonákra, akiktől legelőször hazája, Lettország sorsa felől érdeklődött, ismerősöket keresett. Sok apró történetet őrizneK még emlékezetükben a fehérgyarmati emberek, a gyerekek számtan példáját elkészítő szovjet főiskolásról, az öregek földjét megszántó orosz parasztkatonáról stb. mélyeket minden írásos emléknél maradandóbban őriznek. r, G, $ A felszabadulás harmadik napján a szovjet katonai parancsnokság a helyi lakosság segítségével
