Kelet-Magyarország, 1960. április (20. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-03 / 80. szám
SZÁMADÁS Ne várjcm az olvasó e cím alatt falrengető dolgokat. Csupán egy ismerősöm kívánságának teszek eleget, aki szó- Vátettc a napokban, hogy az ünnepi lapban sem ártana beszélni « hétköznapokról, az egyszerű emberekről, akik ezeket a napokat formálják. Arról volt szó, hogy ne keressem ez íráshoz az alanyokat, nyissak be délutánonként néhány lakásba, s kérdezzem meg: hogy élnek, mire jutottak társadalmunk nagy változása nyomán, milyenek az örömeik és a gondjaik, egyszóval ennek alapján vizsgáljam: mennyire jutott az ország 'népe? Eleget tettem a kérésnek. íme itt a számadás — korrigálás és szépítés nélkül. Fiatalok mondják cl, jelenünk főszereplői. magunkról — magunknak Dr. Albi István 1 Horváth Istvánná körzeti orvos termelőszövetkezeti tag — Tíz éve elmúlt, hogy a termelőszövetkezet tagjai vagyunk. Azóta sokat gyarapodtunk. Négy gyerek és mind fiú, új ház, bútor lett azóta, az apámtól kapott ócska ágy, meg a házasságunk utáni évek kicsiny, sötét, földes szobája már csak arra jó, hogy na felejtse ez ember olyan hamar a rosszat. Abból volt elég. Ibrányban éltem a felszabadulás előtt, apám urasági cseléd volt, — Hol is kezdjem? Huszonkilenc eves vagyok, két gyermekem van, feleségem tanítónő itt a községben. Tudom, hogy sosem lett volna belőlem orvos, ha 1945- ben nem semmisül meg a múlt. Apám kőművessegéd volt, legtöbbször munka nélkül és mondanom sem kell, hogy elképzelhetetlen volt számomra az egyetem. 1949-ben már a pécsi, később a debreceni fakultáson tanultam, havi 600 forintoß állami támogatással. Negyedéves medikus voltam, amikor megnősültem, semmink sem volt, kölcsönkértünk néhány ócska bútordarabot. öt évvel ezelőtt kaptam meg a diplomát, az egyetemen akartam maradni, de Nyírtassra helyeztek. Akkor nem a legszívesebben jöttem, ma már — őszintén — nagyon jól érzem itt magam. Megbecsülnek, szeretnek es én is szeretem a falut. Regényt tudnék írni az élményekről, a változásokról, az emberek és saját magam boldogulásánál; történetéről. Pedig milyen természetes mindez! Az is, hogy bár az országos átlag kétszerese jut rám, a gyógyító és megelőző munka eredményes. Egy százalékra csökkent ittlétem alatt a csecsemőhalandóság, az átlagos életkor már eléri a hetven évet. A gyermekek egészségesek, jóltápláltak, mint a felnőttek. Magamról is. Két éve vettem egy autót, most fizettem ki az utolsó részletet. Háromszobás lakást adott a község, rendelővel. Berendeztünk minden szobát, cserépkályhával fűtünk, fürdőszobánk van. Hát nem különös, hogy egy községi orvos rendelőjében röntgen, fogászati berendezés, s úgyszólván minden szükséges műszer megtalálható. És az, hogy fiatalságom ellenére többször kaptam dicséretet, jutalmat, hogy kirándulni vök tunk már a családdal a Mátrában, Budapesten és a Balatonon, újra azt mutatja: a megbecsülést nálunk nem csupán szavakban fejezik ki. Még annyit mondhatok, nem sajnálom a fáradságot ezután sem az emberek egészségének megőrzése érdekében. Mert ez is szerves része az én boldogságomnak... Csorba Sándor tanár — Ma is fiatal vagyok még, s már a legfiatalabb éveim is emlékekkel kezdődtek. 1944-ben Pest megyéből menekültünk a bombázás elöl, s a felszabadulás már Vilmányban talált. Ekkor kezdtem el az életút idáig vezető szakaszát. Sárospatakon érettségiztem, s a pataki évek már nagy könnyítést jelentettek apámnak, aki molnársegéd volt falun. Teljes ellátást, diákotthoni nevelést kaptam ingyen. Az volt a vágyam, hegy tanár legyek, magyart taníthassak és történelmet. 1953 őszén már Pesten jártam a tudomány- egyetem bölcsészkarára. Ösztöndíj. szociális juttatások, étkezés, a felszolgálók pincérek... Mindez új volt nekem, a falusi gyereknek, azt láttam, hogy így is megbecsülik a tanulni vágyókat. Kínába akartak küldeni ösztön, díjasként, de sajnos megbetegedtem, s nem mehettem el. mi ketten a bátyámmal jártunk egy napszámért és a reggel elvitt kenyeret őrizni kellett, hogy estére is maradjon valami ennivaló. Nyolc éves voltam, reggeltől estig keményen dolgozni kellett. A nagyobbik fiam most tizenegy, de neki eddig csak a tanulás volt a dolga. Az uramnak sem volt jobb, summázni járt ide a sóstóhegyi szőlőbe, míg csak meg nem alakult a Vörös Csillag. Azóta minden télen vágunk disznót, nem is egyet, kettőt. A gyerekek egészségesek, van is miből, az ember 560 munkaegységet szerzett, én terhesen 240-et hozzá. Ebben az évben már minden hónapban osztanak előleget, pénzben kapunk 4—500 forintot. Már most is van, két hízónak való, a tengeri megterem nekik a háztájiban, még el is adunk belőle. Meg lehetünk elégedve, van ennivaló, ruha rendesen. Egy kislányt szeretnénk nagyon meg — ő is elférne ott, ahol a I többi négy. Sokszor gondolkozók I rajta: hol vannak már azok az | idők, mikor meg kenyérből se I volt elég? j Hamarosan bekapcsolják ide is I a villanyt, van rádiónk, még egy í (szobába szeretnénk bútort. Biz- j tos, hogy az is meg lesz. j Elhiszi, hogy még négy gyerek I mellett se nagy igy a gond? Né- ha eljárunk a szövetkezet estéire, | a múltkoriban bál volt, a Nőta- j nács rendezte, láncoltam, jól érez- ! tem magam. A gyerekek majd minden hó- * napban clnyűnek egy cipőt. Hús- I véira megint újat veszünk mindnek. Harmincötévesek vagyunk, van mindenünk, ami szükséges. Én nem vágyok ennél sokkal többre... Bódi Díván villanyszerelő — Fövényespusztán, egy káptalani birtokon születtem. Elmosódnak — igaz — lassan az emlékek, de azt tudom, hogy az intéző úr sokszor hívta raponra cselédeit, bennünket is. Gyermekkorom legnagyobb álma volt, hogy mozdonyvezető legyek, hiszen tőlünk távol volt a vasútvonal és csak nagyon ritkán ülhettünk fel a jótékony masinára, amin kényelmesen ülhetett az ember, mégis haladt. Aztán apám állami gazdasághoz ment dolgozni, én pedig 1949-ben gimnáziumba iratkoz- I iám. Tandíjmentesség, kollégiumi ellátás és még sok minden foga- | dott, már-már azt hittük, minden I megy magától. Repülőtiszt sze- \ retiem volna már lenni, de más i tiszti pályára vettek fel, s elment j a kedvem. Gondolkoztam egy da- I rabig, s aztán megtört a jég: elmentem érettségivel villanyszerelő átképzésnek. Eleinte sokan mondták, hogy ahhoz minek kellett érettségi? Később rájöttem, hogy nem választottam rosszul, S hogy még az érettségi sem elég, ha az ember a szakma min-' den fogását el akarja sajátítani, tanulni akar a technika rohamosan fejlődő világától. Életem egyik legnagyobb élménye a katonaság volt. Mielőtt bevonultam, igazán nem hittem, hogy annyit foglalkoznak ott a fiatalokkal, türelemmel és nevelőmunkával. Aztán leszereltem, 1957-től a Vegyesszerelő Szakipari Szövetkezetben dolgozom. Alapító tag. fiatal szakmunkás vagyok, s Amire életemben mindég emlékszem: a mai egyetemen nem bízzák rá a hallgatókra, ki mit és mennyit akar tanulni az anyagból. Mindenkiből embert akarnak és tudnak is faragni. Ott tanultam meg igazán értékelni és becsülni a szocialista hazát, olt lettem ember. Az ellenforradalom idején úgy látszott egy pillanatig, hogy mindez kic~.ú-iz'k a kezünkből, hogy visszasüllyedünk a múlt mocsarába. Jó, hogy másként történt. 195"-ben végeztem, tanár lettem a nyíregyházi Kölesy gimnáziumban. Szenvedélyeim vannak. Az első a munka. Ennek a szerctetére nevelem a lányokat is, az életre, a szocializmus szeretőiére, s az iskolában készített eseménynaptárral emlékeztetünk a régi s az új világra. Itt sem bízzuk csupán az. egyénre a jövőjét — segítünk neki a haladásban. Szeretem a könyveket örülök, hogy egyre jobb kötet lat napvilágot. A családi gondok egyergetése. Egy szoba konyhánk ran szépen berendezve. Igaz a lakás nedves, egészségtelen — ha másat kapunk, jöhet a gyerek. Eeleségcm óvónő, a fizetést beosztjuk és szépen élünk. Mindent egybevetve: az utóbb: 15 év embert faragott belőlem, a szegény molnár fiából... Tóth Sándor mérnök — Hat elemivel indultam kenyeret keresni, mert abból otthon, sajnos, nem volt sok. A fel- szabaduláskor 14 éves voltam, elmentem lakatostanulónak, aztán Özd, majd sok esetben alkalmi munka következett. Később m«sg- nyílt Pesten egy motorkezeíői tanfolyam, ezt elvégeztem, s közben sikerült állást kapni a Hungária Vegyiműveknél. Később Csepelen kaptam ,iobb beosztást, mintakészítő lakatosként alkalmaztak. 1949 májusában indult egy műszaki iskola, ide jártam munka után, mígnem ősszel megtudtam, hogy lehet pályázni a szakérettségire. Sikerült! Ez év októberében már kollégiumban voltam, egy év múlva kezemben volt az érettségi bizonyítvány. Ötven őszén érkeztem Miskolcra, a Nehézipar^ Műszaki Egyetemre. Az első év végén megnősültem, a feleségem ott dolgozott az egyetem tanulmányi osztályán. Az ösztöndíjból, meg az ő keresetéből éltünk, s a nyári hónapok gyakorlati munkájának keresetével pótoltuk a hiányzót. Itt született meg az első gyerek, egy év múlva végeztem. Van-e nagyobb boldogság annál, mint mikor egy lakatosinas ott áll az egyetem aulájában és megkapja a mérnöki diplomát? Én azt mondom: nincs. 54-ben kerültem Nagydobosra a gépállomásra, később a mátészalkai traktorállomás főmérnöke lettem. Két szobás összkomfortos lakást kaptam, mostani munkahelyemre, a Nyírbogdányi Kőolajipari Vállalathoz három éve jöttem. Főmechanikus vagyok, szép fizetéssel, most Kaptam új lakást az üzem szomszédságában. Szeretem a munkámat, érdekes és problémával teli. terület az enyém, lehet gondolkodni. Van egy dolog, amin most dolgozunk, ha ezt megoldjuk, több milliós megtakarítást érünk el. Bútorunk van elég, a legközelebbi cél felruházkodni, szeretnék később egy televíziót és egy autót. És sokat szórakozni, fiatalnak maradni... ! mindössze 26 éves — és a szö- I vetkezet ellenőrző bizottságának j elnöke. Meg vagyok elégedve a j munkával, a fizetésemmel. Átala- I láttattam egy lakást egy szoba I összkomfortossá, s annak elle- I nére, hogy feleségem még nem | dolgozik, bútort is tudtunk ven- I ni. Fogunk szerezni rftást is — rádiót, később talán nagyobb igényű dolgokat is. Most megszerzem az oklevelet a pénzügyi technikumban — szükség van erre is, aztán ősztől a villamqsipari technikumba iratkozok be. Tanulni nagyon szeretek, s ehhez bőségesen adva van a lehetőség... íme, a számadás. Ilyen az életünk, bármerre megyünk is szerte a megyében, Magyarországon kibomlott a jelen, s nincs olyan ház, család, amelynek életében ne találna változást a rügyfakasztó tavasz. A tizenötödik. KOPKA JÁNOS. o
