Kelet-Magyarország, 1960. március (20. évfolyam, 52-77. szám)
1960-03-27 / 74. szám
Képzőművészek vázlatkönyvéből Kötögető asszony. Koncz Zoltán festőművész rajza. Az Orvos kétszer is megnyomta a csengőt, aztán, hogy nem jött senki, megpróbálta a kilincset. Az ajtó nyitva volt. idegesen és kissé mérgesen lépett az előszobába, s onnan egyenesen az egyetlen ajtón át belépett az asszonyhoz. — ön telefonált? — kérdezte szárazon, s csak azután nézett az ágyban heverő nőre. Szív — gondolta az első pillanatban, ahogy az asszony szürkés arcát meglátta. A szája lilás, a szeme tompán csillog. Az asszony bágyadtan emelkedett föl párnáiról és bólintott. — Nos, mi ,a panasza?.., — vetette le a kesztyűt az orvos, s gondolkozott, hogy 'nagykabátját letegye, vagy se. A szobában valami fojtott levegőtlen s ég, s ebből halk kölniillat áradt, ami emlékeztette az orvost a magános, idősebb nők lakásaira. Szeretett volna gyorsan végezni, hiszen még legalább húsz betege várta. — Nos, nincs panasza?—sürgette az asszonyt türelmetlenül. — tlljön le kérem — szólt halkan a nő s vékony kezével bágyadtan intett az ágya mellett álló székre. — A panaszom annyi, hogy nem tucjok aludni. Sevenal kell nekem. Sok Sevenal... Az orvos most ért oda a székhez, táskáját , nyitogatta, most megütötte az asszony követelő hangja. — Azt majd én mondom meg. Az orvos mondja meg, nem a beteg. VIZIT eV ját'da izéién Ismerősömmel beszélgetek a tanácsháza, előtt. Most jött ki az irodából, de meg sem látszik rajta, hogy egész délelőtt dolgozott. Magatartása fölényes és könnyed, látszik, félkézre sem veszi a világot. Kicsit restellkedve állok mellette. Bizony, aki átlépte már a negyvenet, az úgy érzi az ilyen önérzettől dagadó fiatalember árnyékában, hogy takar- gaínivalója van: öregszik. El- fogódottan hallgato-m. Mondatai rövidek, határozottak, s annyi energia van bennük, hogy ellent sem lehetne nekik mondani. Szépen gondozott, kissé kövérkés kezének választékos mozdulatával alá is szokta húzni mondanivalóját. Bármennyire sugárzik is róla a megelégedettség, mégis van valami, amit kifogásolhatok, ami az én oldalamra billenti a mérleget. Nem az, hogy huszonnyolc éves koromban sokkal szerényebb voltam, hanem, hogy fiatal barátomnak máris tekintélyes a tokája, és pocakját jólszabott kabátja sem tudja elrejteni. Ahogy fáradtságot nem ismerve építette ki a kapcsolatait, és minden figyelmét arra fordította, hogy megnövekedett önérzettel mások fölé kerüljön, a teste is követte a rohamos fejlődést, , s mintha kétszer annyit élt volna: elnehezedett. Ha őszül is a halántékom, legalább ilyen gondjaim nincsenek. És... ilyesmiben is meg lehet fogózni néha. Tavaszi nap ragyogja be az utcát. Jönnek-mennek mellettünk az emberek. Asszonyok, lányok arca fürdik a fényben, könnyű, friss ruhájukba belebelekap o szél, Járásukban, tartásukban annyi az öntudat, mintha az egész világ értelmét magukban hordanák. Talán jgy is van■ Az előbb még úgy éreztem, ki vagyok rekeszt ve a zsendülő új éleiből, mert körülöttünk csak azért zuhog pazarló bőséggel a fény, hogy Tibor barátomat fofyja körül. Most azonban már én is ide tartozom a rügyező fák alá. és azok az arcok hozzám is szólnak. .. Az utca másik oldaláról egyenesen nekünk tart egy fiatalember. Tizenkilenc, húsz éves, agronómus lehet. Zsinóros zöld. kalapja kissé félrecsapva ül a fején. Pelyhes, piros arcáról nevet az egészség, s mintha a szántóföldek tavaszi frissességét, a búzatáblák édes illatát hozná magával, látására felvidul az ember. — Ugyan mit akarhat — tűnődöm egy kicsit meglepődve, mert tényleg hozzánk jön. Köszön illedelmesen, bocsánatot kér a zavarásért, és a barátomhoz fordul:, — Nem tudja, Tibor bácsi, az osztályvezető bent van még? Társam egy pillanatra megbénul, mintha puskát fogtak volna rá. Nyeldeklője parányit megemelkedik, s 'nem mozdul tovább. Nem kap levegőt Homlokát elönti a pirosság. s lefut a nyakáig. A kérdező észre sem veszi Tibor dermedtségét, csak én tudom, milyen kegyetlen csapás volt e tiszteletből fakadó kérdésben a „bácsi”. Dehát nem kell a barátomat félteni. Nehéz helyzetekben is meg tudja őrizni méltóságát. Néhány szóval — semmit sem árulva el felindulásából — tájékoztatja. És amikor a nyurga gyerek- ember néhány lépésre eltávozott, utána üt a fejével. Egy kicsit elhúzza a száját de csak alig észrevehetően, hisz nem érdemes az egész incidenssel foglalkozni. Hanem ahogy eszébe jut a „bácsi”, ismét elpirul. Úgy érzi, folt esett rajta, takargatni kell. Szép, formás kezet, amelylyel olyan ügyesen tudja aláhúzni mondanivalóját, leejti. Elapadt a beszélő kedve. Állunk egymás mellett, szótlanul. Zavarban vagyunk mind a ketten, hát úgy teszünk, mintha most az előttünk haladó embereket kellene vizsgálni. Aztán, mikor ez is kezd kínos lenni, felém fordul. Arca megnyúlt, szemében nyoma sincs a korábbi elégültségnek. Félre néz valahová, úgy nyújtja a kezét: — Na, szervusz! Mennem kell. Megsajnálom, dehát tapintatlanság lenne vigasztalni. — Szervusz! — nézek Utána, s ahogy tragikus komorsággal elvegyül az emberek közölt, megjön a kedvem. Annak örülök-e, hogy a fiatalabbaknak i$ gondot okoz az idő múlása, vagy annak, hogy az életkor is viszonylagos? Kt tudja? Dehát akárhogy van is, azért... csak tavasz van. Kazár Gábor. — Sok-sok Sevenal-— ismételte az asszony. Az orvos az asszony szemébe nézett- Furcsának tűnt előtte ez a tompa, de mégis, gyengeségében is szenvedélyes hang. De nem tudta mire vélni, s olyan mozdulatot tett, melyből félreérthetetlenül látszott, hogy meg szeretné vizsgálni a beteget. De az asszony ellenkezett. — Nem doktor őr, nincs erre semmi szükség-— feljebb ült a dereka alá gyűrt párnán. — Nem tudok aludni, hetek óta nem alszom. Sevenal kell nekem, értse meg! Az orvos önkéntelen mozdulattá1 a beteg szeméhez nyúlt, hogy megnézze. Valami nincs rendben ennél az asszonynál. Valami van a pillantásában, ami arra utal, hogy... De az asszony most sírni kezdett. Csendesen, görcsösen. — Ne csináljon nekem komédiát! — állt fel ingerülten az orvos. összecsattan tóttá táskáját, s az ajtónak indult. De még menetközben meggondolta magát, mert azok a szemek... Visszafordult. Igen, semmi kétség, ez az asszony... Az orvos megadta magát a sorsnak és leült a beteg mellé. — Azt mondja, hetek óla nem alszik. De valamit csak alszik, nem? — Nem. — Ne mondjon ilyet. Ha nem alszik éjjel, akkor alszik nappal. — Csak őt látom... csak őt... — meredt a szoba távoli sarkába a nő, s az orvos önkéntelenül követte pillantását. De nem látott semmit. — Kit? — Zolikát-•• Az orvos pár mozdulattal ledobta kabátját. — És... ki az a Zolika? — kérdezte jelentős hangsúllyal. Legalább tizenötször nézett karórájára, de maradt. Több mint egy órája hallgatta már ezt a szürke arcú nőt. Hallgatnia kellett, már nem is mint orvos. Rég elfeledte kezében az orvosi táskát, a kalapot, ami a szomszédos asztalkáról lecsússzam a főidre, a huszonegy- nehány betegét, ajuk ma egy órával később kapják meg látogatását; hiszen sok csúnya dologgal találkozik az " orvos, még a halállal is, de ez valahogy más. Ez befejezetlen s érezte, hogy ennek a történetnek most már ő is szereplője lett. Szeretett volna szabadulni tőle, de nem tudott mihez kezdeni az eseményekkel. Nem tudta, mit tegyen. Csak ült és még akkor is ült. amikor az asz- szony már elhallgatott. — Hát érti már doktor úr... Valóra válás Mindig mindenben a szépet akartam, vállaltam az élet súlyos terheit egyszerű, szürke parasztnak maradtam éltem s élem a milliók életit. Hozzájuk kötött né pem meg a sorsom, mint Garam folyónkat kötik partjai ■ Lelkemben a vallomásokkal mondom: mi vagyunk az élet örök kovászai. Lelkűnkben zsendült, érett a vetés, kunyhóinkban születtek nagyjaink, S ha túláradt bennük a szenvedés: vérünkből nőttek a forradalmaink! Sas János munkásköltő, Léva, Csehszlovákia. — susogta lankadt eróvai az asszony a párna mélyéről. — Sok, sok, sok Sevenal kell nekem. Aludni akarok, aludni, aludni, aludni... Az orvos felrezzent. Megdöbbent. Most már értette. És orvos lett megint. — Nem Sevenal kell maga nak, dehogy is Sevenal! Ne is gondoljon arra, hogy meg akar halni. Butaság, szamárság! Nem, ne is szóljon egy szót sem. Én tudom, mi kell magának. De nem folytatta, mert maga sem tudta. Nem mert az asszony könyörgő szemébe nézni, csak rótta a köröket a szobában. — Nem értem, nem értem! — állt meg hirtelen. — Azt mondja, hogy szereti, ez a férfi. Nos. hát ha szereti, akkor miért hagyja így, miért hagyja ilyen nyomorultul, miért szakítja el kislányától. Bizonyos benne, Hogy szereli? — Igen, bizonyos vagyok. Nem érti doktor úr? — nyitott szájjal lélegzett, hogy könnyebben beszéljen. — Ha ön tudná, hogy a felesége valamikor egy másik férfi oldalán, saját gyermekének gyilkosa lett, ha ön ezt egy napon megtudná, doktor úr, ön meg tudna bccsájtani ennek az asszonynak? Az orvos tehetetlenül intett. — De hiszen nem ön ölte meg azt a gyermeket asszonyom! — De én, én...! — ingatta a fejét a nő, száraz szemét a mennyezetre feszítette. — Én öltem meg, mert tudtam, hogy az első férjem az a gazember, mire készül. Tudtam, hogy rá fogja dobni a párnát arra az egyhetes gyerekre, de nem bántam. Gyűlöltem akkor azt a gyereket, pedig az enyém volt. Gyűlöltem, mert élő bűnömnek éreztem és azt sem tudtam, hogy ki az apja. Érti, doktor úr? Maga ezt nem értheti. Maga azt soha nem értheti, mit jelentett nekem odadobni magamat amerikai katonáknak, részeg tiszteknek, csak azért, hogy a? én férjemnek legyen elég dollárja kártyázni, legyen elég bor az asztalon abban az átkozott lágerben! Dehát az én férjem fehérkesztyüs tiszt volt, még ott is kellett a pénz, a flanc! És én gyenge voltam. Az én bűnöm...! — IVIaoa csak hajtja a magáét asszonyom, — morogta az orvos fáradtan. — Magának kislánya van, rendes becsületes férje, magának rég el kellett volna felejteni a háború szörnyűségeit. Rég el kellett volna felejtenie az amerikai tiszteket, a német tiszteket, a magyar tiszteket meg azt az egész büdös mocsarat, tudja?! El kellett volna felejteni és csak a kislányának élni, meg az űi férjének. Hiszen a másik nem is volt igazi férje. Mit férje!! A maga gyilkosa volt, igen a maga gyilkosa. Az volt a gyilkos! Na--- — fújt egyet, aztán összecsattantotta a táskáját most már végérvényesen. — Nyugodjon meg asszonyom, ahogy maga mondja, a jelenlegi férje szereti magát. A kislánya okos, aranyos, egészséges. Mióta élnek külön? Két hónapja. Na látja. Egy bizonyos idő múlva ez a férfi egész bizonyosan érte jön. Mert az ember ugyebár... ugyebár... Elhallgatott. Teljesen tanácstalan volt. A bábom — gondolta keserűen, gondolta gyűlölettel. Igen, ez a háború. Évtizedek múlva is utána nyúl az embereknek, mert nincs gonoszabb, nincs kegyetlenebb dolog, mint a háború, és a fasizmus. — Tudja mit? — ötlött hirtelen az eszébe s ettől hirtelen csendes, meleg örömet érzett. Mit szólna hozzá, ha délután elhoznám a kislányát a mamához? Az asszony felemelkedett a párnáról, kitágult szemmel, száraz lihegő szájjal dadogta: — Doktor űr... doktor úr... S. B. b
