Kelet-Magyarország, 1960. január (20. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-24 / 20. szám

Már maga a gondolat sem nagyon tetszett a feleségének, amit lefekvés után egy idő óta majdnem minden este elmotyo- got a sötét szobában, még a íényt sem hagyva meg tanúnak.

—Nem kell az, hé. Minek? — ellenkezett az asszony.

— Megcsinálom, ha mondom.

— Jobb lenne attól egyéb. Amitől könnyebbedne... legalább az én munkám. Például...

— Hagyd el! Tán mosógépet vegyek? Meg atomkrumplifőzőt?!

Csend. Aztán egy kis idő múlva megint megszólalt az asszony:

— Alszol már? Hé!

— Nem.

— Csak bolondság nekünk annyi pénzt befektetni egy kerítésbe.

— Értsd meg, hogy megcsinálom, A tervemből senki istenfiának nem engedek. Pénz van, csaknem minden számításom beválik. A jövő héten a negyedik bikát adom le. Kettő meg üsző volt. Disznó pedig, ha jól tudom, a mostani öttel kereken húsz lesz... Szerződök kendermagot, napraforgót, cukorrépát is. A bomyuk után adókedvezményt kapok. Az állam mindent jól megfizet Kedvünkre van... Hanem ase’ bolond... Én tudom a fortélyát.

Itt szünetet tartott, élvezve a nyakára ömlő meleg asz- szonyi lehelletet és várta hogy az okosságát elismerve további beszédre biztassa. De az asszony most már semmit nem mondott így hát annak kívánása nélkül motyogott tovább a vak sötétben.

— Igen, én értem a fortélyt

Azért fizetnek meg bennünket, azért járnak a kedvünkbe, hogy jó hangulatot csináljanak a szövetkezetbe tereléshez. De engem nem fog! Ha ő pénzt ad, én meg sáncot csináltatok magam elé. Hogy be ne vehessen. Hogy be ne jöhessen majd egyetlen agitáld se... A mezőre nem jönnek utánam. Ott dolgozni kell. Szóba sem állok velük. Az állam pénzén zárom el előttük az utat, heil he-he? Olyan erős kerítést csi- ! náhutok, mint... a régi várak lelőtt volt... ha-ha-ha! Ide aztán ibe nem jön senki ^gitálpsy haha-1 'ha-haha? ' '''

— Hajos, Hajos te! Sír a gyermek! Meddig katyarálsz még, mint egy eszét vesztett?!

Az asszony lelépett az ágyról. Welkattirrtotta a villanyt, s máris a síró gyermek mellett volt, akinek az ijjedelem meggörbítve (tartotta egészségesen piros, kicsi száját Anyja csaknem hogy teljesen belehajtott a rövid, zöld- színű rácsos ágyba.

— Lajcsi. Lajikám. Drága gyermekem. Mi bajod egyetlen 'virágom?

A gyermek fel sem nézett Aztán mégis, hüppögve, fel-fel ikegve tovább próbált aludni.

Az asszonynak vádló, érzősen fájó volt a tekintete, ahogy a fény leoltása előtt az emberére nézett.

— Még a gyermek is felsír a sok kelekótya beszédre — mondta.

— Valami rosszat álmodhatott — felelte nyegle hangon a fiatal férj.

— Mert, te meg olyan vagy már azzal a beton... nyavajával, mint valami háborodott.

— Akkor is meglesz. Engem nem fognak beterelni a közös akolba. Mint valami juhot.

— Pedig már különbek bementek..

— De ón nem megyek! Megleszünk a mi kilenc holdunkkal. Még a gyermekemnek se fogom megengedni, hogy megismerje ezt a világot. Eldugom. Bekerítem. Az én elvem adom neki. Legyen az, ami én! Ezt nézd majd meg, asszony! Elzárom magunkkal együtt az agitálósoktól. Még gyermek korában se lásson egy olyat se! Már éppen ezért is megcsinálom a tervemet'!!

★

Asztalos Bálint:

Bei onkeríf és

Aztán csakugyan meglett a Hegyes Rántó Lajos akarata. Valóban úgy és akkorára sikerült, hogy szinte bámulatára járt az egész község. Sokan csakis azért mentek el akkortájt arrafelé, hogy a saját szemükkel láthassák a csodát.

A rettenetesen erős, tömör betonkerítés csodálata persze nem tartott soká. Ha megvan, hát hadd legyen. Be nem lehetett rajta látni sehol. Csak a madár repülhet át fölötte. Csak a nagy kapu és a kisajtó van fából. Ezek is vastag, áttörhetetlen tölgyfadeszkázatból. S a kisajtó mindig zárva. A nagykapu is csak addig tárul ki, amíg a szekér ki, vagy be halad a szabaddá tett helyeji.

Olyanra sikerült tehát a Hegyes Rántó Lajos betonkerítése,

hpgy be nem is jut hívatlan, hívni pedig senkit nem szoktak. ★

Haja, a Hegyes Rántó Lajos portája nagyon másképp van, mint a községbeli rendes havi vásár. Mert oda nem hívnak senkit, mégis, a téli hideg ellenére csapatostól özönlik oda és vissza, hazafelé a nép. Dél elmúltával meg különösen nagy az utcán a forgalom. Télidőben korán setétedik, s hamar bomlik a vásár.

A gyalogjárón nagy a tolongás. Az út közepén szinte egymást tolva kürtőinek az árukkal, vásározókkal rakott teherautók.

Hegyes Rántó Lajos sarkig tárja most a nehéz, oly ritkán nyíló kiskaput. Majd arrébb húzódik egy kicsit, s a csontos cif- rázatú, bojtos lóhajtó szíjostort sújtásra. készen tartja jobbjában.

Hogy időben be tudja terelni a szokatlan forgalomból az érkező két kocát, meg a csapat süldőt. Szép szál, jól megtermett alakjával úgy bámul bele a zajos forgalomba, mint valami nagyszerű csata győztes fejedelme a legyőzött ellenség közé. A hegyes, fekete kucsmáját még- inkább megnöveszti: szétvetett

lába között hátulról fújó . szél akár egy dugott lobogót, rángatja, csattogó kék surcát.

De máris suhint az ostorral egyet, kettőt, többet. A csürhés kocák, süldők végül rendre beterelődnek a kiskapun. Gazdájük ész nélkül fut be utánuk, megfeledkezve a mindig zárva tartott kisajtóról. Az egyik ravasz koca, a sima szőrű fekete, máris a köves tornácra borította a vízzel telt vedret. A fürge süldők pedig ahány, annyifelé igyekszik a széles udvaron.

KOPKA JANOS:

mziúk ouzáqiíbaiL

I. Hová tűnt a Balkán?

Tizenkétéves lehettem, amikor az egyik földrajzórán a Balkánról beszélt idős tanárom. Nem emlékszem pontosan a szavaira, de magyarázatának az volt a lényege, hogy ez a rész az európai kontinens legelmaradottabb területe, ahol a lakosság túlnyomó többsége még az abc-t sem ismeri, s olyan messze van tőlük a kultúra, mintha nem is Európa déli részén, hanem a forró afrikai dzsungelekben élnének. Sötétnek nevezte akkor tanárom a Balkánt, s elmondott néhány rövid, de igaz történetet azokról, akik tehetséges és szorgalmas emberek ugyan, de vándorbottal járják a világot a mindennapi betevő falatért.

; Ez. a. régmúlt epizód jutott eszembe, amikor Budapest—Szófia között- a Deutsche Lufthanse német légitársaság egyik nagy, korszerű és kényelmes gépén utaztam életem első balkáni, helyesebben bulgáriai kőrútjára. Háromezerötszáz méteres magasságban vártam nagy izgalommal: milyenek lesznek az első élmények ebben a ma már testvéri és szocializmust építő, de alig másfél évtizeddel előbb még igen elmaradott országban.

Milyen lehet most a Balkán?

Változhatott-e az ott élő ember aránylag rövid idő alatt annyit, hogy az őt az úgynevezett európai szintre emelje;

Bátran állítom, kedves olvasó: háromhetes bulgáriai országjárásom megdöntötte minden titkos kételyemet. Azt láttam, hogy a kép, ami bennem és valószínű még önben is élt eddig a Balkánról, ma már a múlté.

Eme írás címe pedig szó szerint helytálló: az a

Balkán, amelyről mi évtizedekkel ezelőtt a földrajzkönyvekből olvastunk, vagy a nagy szegénység elől

Magyarországra menekült ke-ité- szektől hallottunk, végérvényesen eltűnt.

Bulgária a rózsák országa. A mesésen illatozó rózsáké, a nyakukat felhőkbe nyújtó hegyeké, a termékeny völgyeké. De gyönyörű itt a tenger, a Cserno More is, amely óosánjáró hajókat ringat a hátán, amely halat és sót ad az embereknek, s amelynek bolgár partjai már-már elhódítják a francia Riviera fürdőzőit.

Csodálatos ez az ország.

A népi hatalom tette azzá. Kincsei a bolgár embereket gazdagítják immár: a föld méhéből, vagy a felszínről kerüljenek is elő. Teljes kapacitással dolgoznak a szén, vas és rézbányák — ontják a fiatal gyárak nyersanyagát. Tizenöt évvel ezelőtt még apró kéziműhelyek jelentettek itt a gyáripart Ma már gyönyörű dobozban kínálják az üzletele kirakatai á bolgár rádiót, s legnagyobb meglepetésemre a centrifugával kombinált mosógépeik is szebbek, mint a mieink. Közkedvelt és olcsó a „Balkán” nevű hazai nagymotorkerékpár. Nagy- gyá nőtt a gyógyszeripar — egy ország iparfejlettségének is mutatója. Rengeteg a nylon és a műanyagáru, az áruházak polcai roskadoznak." Bolgár barátaim elmondták, hogy egy-két évvel ezelőtt a legjobb minőségű 'anyagokat sem csomagolták celofánba. Mert elsősorban az a fontos, hogy minden legyen, amire szükség van. Most minden van. És

A bolgár Fekete-tenger.

már jut idő is, meg pénz is arra, hogy a külső se szenvedjen csorbát.

Ebben az országban minden új. Sehol nem lehet annyi új házat találni, mint éppen itt. Kőből, téglából es cserépből. Vályog és vertfal sehol. Emeletes lakóházak telepednek meg a legkisebb községekben is, tágasak, egészségesek. Új gyárak és szövetkezeti épületek mindenütt. Munkaalkalom tengernyi. Az emberben önkéntelenül is bujkál a kérdés: hogyan csinálják? A válasz már nem olyan nehéz, mint ottlétem első napjai alatt. A „bolgár csoda” tulájdonképpen érthető. E nép, amelynek nyakán négyszáz évig terpeszkedett a török félhold, s amelyet később a fasizmus akart rabul ejteni, csak

most jutott levegőhöz igazán.

S ez a nép régen és nagyon vágyta a szabadságot. A bolgár paraszt másodikként nyerte meg a világon a mezőgazdaság szocialista átalakításáért vívott harcot. Megváltozott a táj, szőlő terem a hegyoldalakon, a folyók vizei arra kanyarodnak, ahol

öntözésre van szükség. Gépek törik a szűz rögöt, az ötéves tervet három év alatt teljesítik. Moderp és széles betonutak kígyóznak a hegyek tetején. Szófia, a főváros,

amely nyolc évtizeddel előbb kisebb volt, mint Nyíregyháza, ma már világváros ezer és ezer ostornyeles fénycsövével, klasszikus és monumentális épületeivel, s közel egymillió lakosával.

Ez a mai Balkán. S bár nem egyszer látni még itt — tőként a hegyekben —,hogy síamárháton megy munkába a paraszt, ez lassan c apán idegenfor- g almi érdekességgé válik. Az autó egyre több, a teil rhordó állat

egyre kevesebb.

A következő írás címe: SZESZÉLYES TENGER.

És ugyanekkor az átláthatatlan, sziklaerős betonkerítésen kívül, a túlsó oldali járdán a felnőttek közt most egy csapat stt- völvény fiú viháncol, minden lármát túlkiabálva. Kezükben vékony, fehér madzagot szorongatnak. S a szélben könnyedén, utánozhatatlan kecsességgel táncoló nagy, szép színekben léggömbök úsznak utánuk. S mindez akílco- ra öröm, hogy a kicsi lurkóknak tőle a tekintetük, akár csak a legforróbb nvári nap sugara. Az arcuk pedig csupa tűzpiros rózsa. Nincs az a gyermek, hogy ennek láttán meg ne örülne a szíve: nincs az a gyermeki vágy, amelyet e sokszínű gyönyörű léggömböt- szunnyadni hagynának...

Jaj, mi az?!

Épp itt, a Hegyes Rántó Lajos betonkerítése előtt felsír, ordít egy hatalmas teherautó fékje. A nehéz, erős alkotmány megállt keresltekkel is csúszik jó két lépésnyit a jeges, síkos úton.

Egy szempillantás alatt mély, torkot markoló csenddé dermed az utcai zsivaj.

Aztán megmozdul valaki. Ugyanakkor egyszerre vágódik ki a hirtelen fékezéssel megállt autó mindkét ajtaja.

— Alatta a gyermek... Vége annak! — hallatszik most már egy vastag, öreges férfi hang is.

De sokan, akárha éppen erre vártak volna. „Az autó nem hibás. Nem haladt gyorsan. A kisfiú úgy szaladt alá, mint a kilőtt nyíl.” „Onnan a... attól a te- ménytelen kerítéstől nem látta, hogy jön az autó.” „A sofőr nem hibás.” És tanúskodok akárhol mellette. „Semmiről se tehet”. „Én is így láttam. Úgy repült ki a gyermek, hogy egyenesen az autó alá futott.” „Mindennek az a veszett kerítés az oka. A sofőr ártatlan!” „Ártatlan? Persze, hogy az. Alig engedte a kocsit. De a gyermek olyan váratlanul rohant alája.” „így kell Hegyes Rántónak. Senki más, csak maga csinálta ezt magának. Eltökí- tette a gyermekét!” — zúdulnak, kavarognak a kiabálások, megállapítások. S közben néz, kérdez, csodálkozik a mind jobban szaporodó tömeg. Aztán a zajba,1 zsibongásöa asszonyok szipogá- sa, siránkozása keveredik.

És az összeroncsolt, csupavár, meghalt kicsi Rántó Lajcsit édesanyja az észbontó ordítástól alig bírja tartani karjaiban. Utánuk tódul be a sokaság az udvarra, a házba. Annyit ér a betonkerítés, mintha akár csak nem is lenne.

A mindig büszke, számító apa nem mer odamenni, megnézni

uidegülő, elvesztett négy éves gyermekét. Mint kővé, betonná merevüit szobor, áll a köves tornác túlsó felén, az istállóajtó erott. Hallani próbálja az asszonyok sírását, sóhajait: látni véri a szúrós tekintetű, komorar- eú ismerős és ismeretlen férfiasat. Majd nagynenczen csupán annyi erején oir úrrá lenni, nagy tétova, rettenetesen suta ...unluratokKal kinyissa az oiaj- tot, s be támolyogjon azon. Aztán meg meg sem ad megint teljesen, amitíor ijesztően eltorzul az arca. Mindkét okiét felemeli es verni kezai homlokát Majd te- ueteaenui, bekuit gyengeseggei nullának vissza öklei. - Tudata mélyéről egy kép tolakszik eléje. Annak a uizonyos estének a kepe. Amikor eszelős terveztetésének zajára felsírt a gye rmon es azt mondta akkor: „Valami rósz-, szat álmodott.” Jaj, csak nem ezt álmodta meg előre az ártatlan!

Feje tetejétől a talpáig hideg borzongás rázza. Már állni sem tud. Nekidől a nyirkos, szennyes falnak és csak rázkódni tud a kemény, fojtogatós férfizokogástól.

í