Kelet-Magyarország, 1959. november (16. évfolyam, 259-283. szám)

1959-11-07 / 264. szám

MESTER ATTILA: Egy közkatona, emlékei zeriúlencszáztizenhétben huszonegy magyar dolgo­zott az Ural-hegység egyik völgykatlanában. Éles fejsze- csattogás verte fel a csendet, amerre felbukkantak. Napköz­ben fegyveres őr vigyázott a foglyokra. A magyarok a 11-es honvéd ezred egyenruháját vi­selték. Legtöbbjük idehaza nap­számos, kisföldű paraszt volt, kecskemétiek, győriek, pestiek és közöttük egy szamosmelléki földink. Szabó Menyus, olcsva- apáti parasztfiú. Menyus gon­doskodott a huszonegy magyar hadifogoly élelmezéséről, be­járt a városba, Zavodgizelbe, gyorslábú hegyi lován heten­ként kétszer ügetett be a kö­rn andóra. Az egyik napon meg­lepő látvány fogadta. A város­kára alig ismert rá, feje tete­jén állott minded, az utcákon tengernyi nép, majd leszakadt alattuk a föld. Közelebb érve hangos kiáltozásokat hallott, néhányan odaléptek hozzá, va­lósággal lenyalábolták a lóról, nyakába borultak: testvér, forra­dalom van, ne dolgozzatok to­vább, menjetek haza..; a fog­lyok szabadok... gyertek velünk.; A forradalom előszele csap- ta meg az embereket. A szabadulás lehetősége, a távoli otthon pislákoló fénye #bizako- dást lopott a foglyokba. Már- már gyalog, lovon útnak indul­tak volna, a honvágytól hajtva, hogy ezer évvel később megis­mételjék őseink útját Szemeik és kalandozó képzeletük pará­nyinak látta az irdatlan távol­ságot, az utakon tornyosuló aka­dályokat A városkában még csak az előszél gerjesztette a parazsat még a fehér tisztek,- az urak kezében volt a fegyver, A tüntetés, amellyel Menyus ta­lálkozott, nem vált fegyveres felkeléssé, A foglyokra jobban ügyeltek az őrzők, mint bármi­kor, Tudták, milyen veszélyes lehet, ha az elcsigázott foglyok odaállnak a tüntetők, a harco­lók oldalára. Néhány nap múl­va vonat repítette Szabó Meny­hértet hazafelé. Legalábbis a foglyok úgy tudták. Csak akkor lepődtek meg, mikor több na­pos hánykódás után a tenger­partra értek. Szibéria egyik legtávolabbi nagy kikötővárosá­ba, Vladivosztokba. Ez hát a ha­za? Őrizet mellett mozdonyokat pakoltattak velük két kereske­delmi hajóról. A hatalmas da­ruk éjjel-nappal nyújtogatták a nyakukat, a súlyos tehertől csikorgott a vastag lánc, Kíno­san teltek a napok és elbá- gyasztó volt a tudat, hogy még messzebb vannak Magyaror­szágtól, — a világ végén. In­nen már csak néhány lépés Amerika. Szabó Menyusnak eszébe jutott a két rokona, a le­velek, amiket Amerikából íro­gattak. Egy cimborája unszolá­sára már-már ráállt az útra, beszéltek is egy hajóssal... U ármennyire is csillogónak ■*"* tűnt képzeletükben az ígé_ rét földje, — mégis maradtak. Nem távolabb, hanem közelebb a szülőföldhöz. És Szabó Meny­hért sokhetes vándorlás, utazás után elérkezett a tűzvonal köze­lébe. Éjjelenként már egészen közelről hallatszott az ágyúdör­gés. A Vörös Hadsereg megér­kezéséig egy kozák földesúrhoz állottak be mindenesnek. Az idős kozák nem nagyon hitte, hogy végül az ő falujába is megérkeznek a vörösök, és töb­bé nem parancsolhat emberei­nek. Ameddig ellátott a szem, minden az övé volt. Menyus, mint aféle földszakértő, a ve­tésre kapott ukázt. Néhányad- magával el is indultak a mező­re vetni. A faluból kiérve, azon­ban két kirgiz megállította őket, árubabocsátották a búzát. A búza árával a zsebben taka­rosán leboronálták a földet, mint vetés után szokás. Az öreg kozák meg is dicsérte Me­Szabó Menyhért ott volt Moszk­vában a nagygyűlésen, mikor Lenin ellen merényletet követ­tek el. Ezerkilencszázhuszonegy őszén indult haza Magyarország­ra 270 magyar vöröskatonával. Lenin és Kun Béla búcsúztat­ták őket az állomáson. Sok tár­sával Szabó Menyhért is ma­gába itta az eszmét, s úgy lé­pett magyar földre, hogy itthon is bekövetkezzék a nagy forra­dalom, megszűnjék a nép nyo­mora. Jól tudták ezt a magyar uralc bérencei is. Csótra érkezve Dal a szocialista emberről Pincék homályos boltja védte, S a gyárfüstös éj csendje kinn, Csak néha koppant meg a lépte Szűk utcák macskakövein. Ilyenkor. — messze lámpafénytől Ahol nem égtek ablakok, — Boldogan szálltak föl kezéből, — Fehér galamb — a röplapok. Az Aurorán láttam újra Egy villanásnyi fényben őt, Majd tépett zászlóval kezében A Téli Palota előtt, Egy szippantás a friss egekből, Egy mozdulat a fegyveren, És véle indult dübörögve, Az új Világtörténelem. Föltárult titkok, új remények Üzentek forró dalt neki, S fölbúgtak súlyos messzi gépek, ^ Az Üj Embert köszönteni. Egy szippantás a friss egekbe, Egy lépés csak, pár év se sok, És új füzektől fényesednek nyusékat, milyen derék munkát végeztek. A földesúr várhatta, mikor fog zöldellni a vetés..; nem is volt ideje rá, néhány nap múlva végigszaladt Petrov- pavlovszkin egy fehér lovas: „estére ideérnek a vörösök...” A faluban a hátvéd fehércsa­patok garázdálkodtak, foszto­gatták a lakosságot, tökrészegre itták magukat. Vörösök után kutattak és Szabó Menyhértnek alig sikerült meglépni előlük. Estére gépfegyverkattogás, ágyú­dörgés rázta meg a környéket, csapot, papot hátrahagyva me­nekültek az úri katonák. A cse­tepaté után Menyus az ablak- nyiláson megpillantott egy cso­portot az utcán, sapkájuknál piros szalag, kezükben fegyver volt, munkásokból, parasztokból lett katonák, a Vörös Hadsereg harcosai voltak..; Az elérhető csillagok. Szovjet professzor és egy nyíregyházi diáklány levelezése büntetőtábor, válogatott kínzá­sok vártak rá. Félveséjét tönk­reverték, később ki is kellett venni, IV em volt nagy harcok, döntő 1 csaták szereplője. Nem volt Csapájev komiszárja, nem csinált különösebb hőstetteket. Csak oda állt. ahová kellett és mindvégig becsülettel teljesí­tette kötelességét. Egy volt a sok tízezer magyar vöröskato­na közül... Egy közkatona. Ma máf 67 éves Menyus bácsi és élményeit, bolyongásait uno­kájának, Lacikának mesélgeti. Nem árt ha megtudja, miért fogott fegyvert a nagyapja 1917-ben. • PáU Géza. Harasztos Kriszta, a nyíregy­házi Kölcsey ■ Leánygimnázium negyedikes tanulója nagy szere­tettel foglalkozik a régészettel, az egyetemen is ezen a szakon szeretne tanulni. Krisztát külö­nösen érdekli a vallások kiala­kulása, ős-áldozati és egyéb té­mák. Legutóbb A. P. Kazsdani szovjet professzor cikkének ki­vonatát olvasta az Univerzum­ban, ami nagyon felkeltette az érdeklődését. Gondolt egyet és levelet írt Kazsdaninak. melyben megkérte, lenne szíves kérdéseire válaszol­ni, amit nem ért világosan. A nagy elfoglaltságú professzor ezt válaszolta: „Nagyon kellemes volt olvasni írását. Ha lehetsé­ges, szeretnék válaszolni kérdé­seire. Kérem írjon címemre... Magyarul nem olvasok, de ha ön tud németül, angolul vagy francia nyelven, akkor így ír­hatná kérdéseit. Őszinte jó kí­vánságom: Kazsdani.” OKTÓBER FÉNYEMÉI C zabó Menyhért ekkor még '~-7 nem gondolta: nemsokára ő is piros szalagot köt és fegyvert ragad. A fogságban megfogad­ta, soha nem vesz fegyvert a kezébe, a háború borzalmas évei megutáltatták vele ezt a kegyetlen, gyilkoló szerszámot. Nem kis lelkitusa után határoz­ta el magát. Oroszország tüzes katlan, ezen most nem lehet keresztül lábolni. Forrong min­den. Harcol a nép a zsarnokok, a szegény emberek kiszipolyo­zó! ellen. Most mit csináljon, hová álljon ő, Szabó Menyus, magyar paraszt? Bársonyfote­lért verekedő fehérek oldalára, vagy a mindig csak robotoló munkások, parasztok oldalára? És a forradalom szabadította ki őt is a többi sokezer fogolytár­sával együtt..; A hívó szóra tisztán felelt a lelkiismerete. A szegénynek a szegény mellett a helye, legyen az orosz, kirgiz, vagy bármiféle nép. És Szabó Menyhért magyar vöröskatona fegyvert fogott. A rendfenntartó csapatokhoz kapott beosztást. Tizenkét magyar katonával együtt egy fiatal korcendáris, Fe- dorovics Alexandrov vezetésé­vel több falut tisztítottak meg az ellenforradalmat szervező fe­hérektől, útonálló fosztogató kó­bor csapatoktól. Különösep na­gyon megijesztettek az úri nép­séget Noviribinka faluban és környékén. Később még több városban seg tettek megszilárdí­tani a munkás-paraszt hatalmat. Avult eszmék omlottak össze, az ósdi, embertelen világrend épülete düledezett, amikor a Föld-bolygó egyhatodán felra­gyogott október fénye. Ügy jött, mint a várva-várt hírnök, ki harsonájával egy új világ szü­letését zengi az emberiség fülé­be. Fogalmakat dön.ött meg, elképzeléseket temetett el örök­re, felrázta az emberiséget, s ráébresztette szunnyadó erejére. Október fényében született az első munkás állam, a békedek­rétum, melynek minden sorát a negyvenkét esztendővel eze­lőtt kipattant szikra ragyogja be. Október szellemében vívott döntő harcot magával az em­ber, s röppen a világegyetem ismeretlenségébe az első agyak, kezek-alkotta égitest. Üj világ teremtése kezdődött meg. S ez igazán csak most kezd életelemünkké válni. Én is most értem már meg a me­sét, melyet nagyapámtól hal­lottam. Emlékszem, a jóságos óriásról beszélt, aki a mesés Keleten kelt fel, s elkergette az orosz nép gonosz szellemeit. — Próbálták ezt az óriást le­láncolni — mesélte nagyapám. — Egy ideig s'került is. de nem sokáig. Leninék, a kommunis­ták ébresztették erejére. Meg­feszítette izmait s széttörte a bilincseket. A Néva folyó há­tán ringó Auróra sortüze jelez­te, hogy felkelt az óriás. .Ere­jének hatalmasságában meg­reszketett a régi világ. Recse­gett, ropogott az úri rend. — Tudod, kisfiam — folytatta nagyapám — erről az óriásról a rossz emberek nem jót me­sélnek. De csak azért, mert fél­nek tőle. Mi nem * félünk, bí­zunk benne, s egyszer majd, meglásd, ide is eljön, s akkor nekünk is jobb lesz, mert el­pusztítja a gonosz szellemeket. Nagyapám, a vöröskatona jó­solta ezt. Ha élne, biztosan em­lékeztetne a mesére. Meséjét megőriztem, mert ő is figyel­meztetett, hogy erről senkinek se szóljak. Most tudom csak, hogy miért mondta ezt. Mint azt is, hogy akkor, októberben, negyvenkét évvel ezelőtt a sor­tűz ütötte az első halálos se­bet a korhadó világ testében, megdöntötte a kishitű, idealista gondolkodásmódot, új viszonyok megteremtője és megtestesítője volt. A nyugati világban, nagy, ismert talentumok, burzsoá teo­retikusok fantasztikusnak tar­tották az október fényénél fel­kelt óriást, az orosz proletáriá- tust. Nem akartak hinni, s esz­tendőkön át — annak ellenére, hogy ez. az óriás egyre erősebb lett, — csődjéről, az új világ­rend megbukásáról jósolgattak. Két esetben kényszerítették arra, hogy megmutassa erejét. Amikor másodszor is győzedel­meskedett, megrettentek. S most értem nagyapám meséjét. Igen, mert ekkor már mérföl- des léptekkel haladt Nyugat fe­lé és sok nép kezéről verte le a vasat, egyenesítette ki az em­berek derekát, teremtve olyan lehetőségeket, amelyeket új, boldog, szabad élet alapját ágyaztak meg. Ezt már ő nem érhette meg, de jóslása bebi­zonyosodott. Ha most élne, én mesélnék neki. Elmondanám: — Tudod, nagyapám, járt itt az óriás, elkergette a gonos* szellemeket és már nem a F.öld egyhatodán épül az új világ- rend, hanem sok-sok ország* ban, mert az emberiség egyhar- mada éli, cselekszi azt, amire az óriás figyelmeztette a vilá­got. De nem állt meg itt, ha­nem tovább ment. Szelleme, ok­tóber fénye ma már beragyogja a szabadságukért, függetlensé­gükért küzdő afrikai, ázsiai, amerikai népek jövőjét is. S ez az óriás műve, akiről te be­széltél. — Egy folyót és egy hajót említettél nekem. Megvan ma is az a hajó. Csodálják az em­berek, s mint örök, drága em­lékre, úgy vigyáznak. De a Né- ván nem is olyan régen egy nagy atomhajtású hajót ringatott az új hullám, Lenin nevével az oldalán. Ezt is az óriás mun­kája szülte. S ha akkor tudtak is arról, hogy az Auróra ágyúi miért dördültek meg, nem ün­nepelhették mindenütt szabadon az emberek. Ezt a hajót az 2

Next

/
Thumbnails
Contents