Kelet-Magyarország, 1959. november (16. évfolyam, 259-283. szám)
1959-11-22 / 277. szám
A holdfénykép és parasztságunk holnapja Gépgyógyítós Egy bensőséges családi alkalomra hívtak meg nemrég az egyik szatmári faluba. Nősült az ismerősöm nagyobbik fia; kérték, osztozzak velük ai. örömben. Már túl voltunk a vacsorán, s a hájas tészta mellett rózsaszínűén kínálta magát az ezerjó. Koccintottunk egyszer, mégegyszer, s ahogy szaladtak a percek, a házigazda egyre sértődöttebb lett. Bor helyeit mindinkább a szó folyt, hevesen, sok izgalommal... Csupa egyéni gazda ülte körül a fchérabroszos asztalt. Észrevettem, hogy mit akarnak-: városból jött embert faggatni, a világ dolgairól, érdekességeiről. Már pontosan nem emlékszem, mit válaszoltam, mert inkább arra voltam kíváncsi: mi foglalkoztatja ezeket a világ szélén lakó egyéni parasztembereket? Egv viccféle nyitotta meg a lakodalomba éppen nem való vitát. A szélenülő, hosszúing- galléros bökte a mellette beszélőnek: „Holdkóros kend komám!’’ — aztán mondta, hogy ez csak bolondozás, merthát a gimnazista fia hajtogatja, hogy most jött el a Hold-kor... Nevettek, és megeredt a beszéd komolyabb folyása. Az erősen 067. Lajos bácsi ki nem fogyott volna a csodálkozásból: „Még ilyet, lefotografálni a láthatatlant! Micsoda ész kell ahhoz!.. Hiába na, a tudást el kell ismerni. .A beszéd fonala tovább szövődött, s az egyik középkorú asztaltárs előrenyújtott kézzel szólt közbe: „Harckocsizó voltam katonáéknál... Levizsgáztam motorszerelésből is... Ha a szakmában maradok, lehet, hogy űrhajós lett volna belőlem...” (A többiek nevettek, egy-két pohár koccant is, a középkorú folytatta) „De én hazajöttem háború után a földhöz, gürcölni hajnaltól napnyugtáig. .. Otthagytam a szakmát, a gépeket, az úri életet...” A többiek leintették, hogy mit kesereg, hiszen megvan a kenyere, a ruhája, mi kell még? Amaz visszavágott: „Mi kell? Az,' hogy amikor már a tanul- tabbak a Holdba akarnak jutni, én ne túrjam a földet a megszakadásig. ..!’’ Akkor még nem gondoltam fá, csak most kristályosodik ki előttem, hogy parasztságunk jelenének legégetőbb problémája került terítékre azon a szatmári esküvőn. Földet kapott a szatmári parasztember is, gonddal művelte, felruházkodott, a máié kenyeret om'ós fehérrel cserélte fel, és mos* elérkezett valahová ... Valahová, ahonnan tovább kellene lépni, mert nvn- den nap több kell, jobb kell az asztalra, — erejéből meg csat* az eddigiekre telik. Gép kellene. öntözőberendezés, teherautó, meg tengernyi műtrágya... De- hát kinek van mindenre pénze...? ' — A közösnek _ válaszoltam, mire csend lett az asztal körül. Furcsa csend. Aztán kitört a „vihar”. Szinte egymás szavába vágva próbálták bizonygatni, hogy az nem megoldás, mert ott nem lehet igazán dolgozni. A „mienk’’ szóval együtt jár a meg nem értés, ahol meg az nincs, beadhatják a kulcsot... így mondták, s hozzátették, már úgy megszokták a juttatott földet is, mintha mindig az övék lett volna... Láttam az arcokat, amint bevonalazta azokat a gondolkodás mély barázdája; a szemeket, melyek nyugtalanul kerestek, kutattak, hol a szoba földjén, hol a mennyezetién. A létet jelentő nyári szorgoskodás, fáradozás után most. novemberben ezek az emberek is meg- hányják-vetik a sorsukat. Talán még maguk is titkolják önmaguk előtt, de ha feltámasztják este fejüket a párnával, és a sodort cigaretta füstje mögé bújva próbálnak a holnapokba lesni, mérlegre teszik edd'gi életüket. W E« a serpenyő különös játékba kezd. Az egyikben ott a VAN, a másikban pedig a KELLENE, a mégtöbb. A család, nő. akár eső után a gomba, a föld meg marad ugyanannyi, míg lassan szétporcióz- zák a nősülő, férjhezmenő utódok. És ilyenkor arra gondol a mérlegelő: mi lesz ennek a vége? Egyszercsak nem lesz mit aprítani... — Mit lehetne hát itt tenni? — ez a legnagyobb kérdőjel manapság. Ügy igaz, a felelet is formálódik már sokakban, csak félnek kimondani. Mert miről van szó? A föld nem vas, azt nem lehet nyújtani. De lehet többet kicsikarni belőle. Élelmet is meg pénzt is. Csakhogy a traktorhoz, a modernebb E«y hónapja még munkás volt, ma már művezető Simo- novits Béla. A Nyírbogdányi Kőolajipari Vállalat nagy egységében a töltőállomás vezetője. Rövidke „paplankabátban” dagasztja a sínek közötti sarat, éles szemével mindent megfigyel. A különbség csak annyi munkatársai és őközötte, hogy amikor a fényképész megörökíti a jól dolgozó brigádot, ő ellenkező oldalra húzódik. De nem addig! — Ide Közénk a művezetőt is! — harsog a brigád, és közreveszi Simonovitsot. Az csak mosolyog. Közülük való. Gyerekkori pajtása Bodnár János desztillatőrnek is. összejárnak a faluban a kertek, s ók ott töltötték ifjúságukat. Nemsokkal utána, hogy Simonovits ide került a gyárba, jött Bodnár János is. Simonovits előtt kitárult a •világ. Szó szerint a világ. Hogy ezt clhigyje bárki, tudni kell, hogy azelőtt mi is volt? Tizenkctéves koráig nem történt semmi. Kemecse, apja gazdasági cseléd. Amikor a tizenkettediket töltötte a fia, az apa meghalt. Az évben őszig a birtokon „kis-kondás’-kodott, aztán köpés, napszámos a katonaságig Mikor is halt meg Apponyi Albert gróf? Nevezetes esztendő. Mármint Simonovits Béla szempontjából. Merthogy akkor hallott először rádiót. Az esperesnél krumplit válogattak, amikor a pap felesége kitette a rádiót az ámbitusra, hogy hallgassa az ,egyszerű” nép a „nagy gróf” temetését. — De szép zene ez! — sóhajtott fel a fiatal Simonovits. A tudósabbak leintették. — Zene a fenét! Ez csak szünetjel. Mint ahogy az is volt. Levente: ördögöt ábrázoló plakátot mutattak nekik. „Tudjátok, leventék, ki ez az ördög? Éz a kommunizmus. Tiszteld az egyházat! Tiszteld uraidat, mert ők biztosítják a kenyeret.” Katonaság: ugyanez. Csak itt még hozzá a vér. Es akkor «1 gyár. Simonovits itt ismerkedik a párttal. Itt ismerkedik a „szegény emberek” igazával, itt érti meg, hogy milyen sok szenvedést, nyomort kerülhetett volna el, ha nem urak „igazítják” az élete sorját, fiatal éveit. Még ez évben belép a pártba, amelynek tagja ma is. Es 1946 után? Munka, tanulás, szaktanfolyam, szeminárium, páríis- kola, szaktanfolyam, pártiskola ... egymásután, Cscda, hogy ma már — sajnálkozva bár, — de mosolyogva gondol vissza regi-önmagára, arra a fiatal emberre, aki semmit sem ér-» tett a világból? De nem elégszik meg ennyi-» vei. Szüntelenül tanít, nevek Ügy a maga módján, munkás- módon. Hogy milyen az? Őszinte, s ha néha-néha nyers is, szív szól belőle. Segítőszándák, Egyenesen. — Aggyonisten! — köszönnek: néha neki, új, faluból került1 munkások. — Jóreggelt! — válaszol, —» de már inkább csak mi csináljuk, mint. várjuk a felhőkből. „Mert, mit tagadjam, — nevet bátran a szemébe, — rai itt vagyunk egypáran, olyan '„kicsit balosok”. Mi azt szeretnénk, hogy minden ember tudja az igazat.” Balosok ? Ne ni • jó félóra múlva hárman is beülnek falatozni, ahol Simonovits tartózkodik. Szól a tréfa, és a művezető beletúr az egyik társa hajába. — Itt is egy öreg, ni! Szürke a feje már úgy is hívjuk: a Szürke! De ne gondoljon rosz- szat, nem csúfnév ez. Mi már ilyenek vagyunk. Főként mi: öregek. A mag! Akik elejitől harcoltunk, itt, az igazságért. Ami ma van. A pártért. Harcoltak még a tőkések ellen is. Lénáét József, egy másik „öreg”, aki mint az oroszlán küzdött, 1497-ben, most vegyészmérnök Budapesten, talán Epiil az új mátészalkai gimnázium (Mester Attila felvétele) felszereléshez kevés az egyén gazda évente eladott, egy üszője. egy disznója. Ahhoz valóságos falka kell és beláthatatlan tábla, ahol megterem a hizlaló takarmány. Többet, még többet — ezt zakatolja manapság az egyéni gazda benseje. mert a már meglévő szövetkezetek eredményei az övéi fölé nőnek. .. És a lány követelőzik, hogy neki diófabútor kell, meg gyári garnitúra, különben nem megy férjhez, a legénnyé nőtt fiú már szégyenli a mikádót, ezer forintos prémes kabát kell neki, olyan, amilyen a „téesz- cséseken” van.., Az üsző ára viszont műtrágyára kellene, hogy a kifáradt földbe egy kis lelket öntsön. . . A szemekből, a szavakból vettem ki mindezt, azon a szatmári esküvőn Láttam, amint a pohár megáll félúton és a kikívánkozó de még az ajkak mögé húzódó egyetlei. igazság mélyíti a gondolkodás •mezsgyéit a homlckoKcn. Ámuldoznak, meg örülnek a holdfényképen ezek az emberek. A képen, amely megbolygatta az egyhangú téli esték közeledtét és egy kicsit kerekebbre tágította a szemeket. Mert kell, hogy tisztább legyen végre a parasztember látása. Kell, hogy az egyetlen lehetőség felismerésével ne javasasszony. hanem gondolkodó ember módjára húzza meg holnapjai körvonalát. Hiszen élni, jobban élni kell holnap, mint ma. És ehhez a jobbanéléshez fel kell cserélni az önmarcan- golást, az újat, a többet és jobbat jelentő elhatározással. Angyal Sándor Uj könyvtár Tiszaiökön Nemrég új könyvtár nyílt Ti-1 könyvtárnak mintegy 100 olva- szalökön az Újtelepen. A fiók- ! sója, és félezer kötet könyve van. Szabó Sándor esztergályos is mestere szakmájának. — Fontes munkájával szerzett magának megbecsülést a szálkái sertéstenyésztő munkáskoUektivájában. A Mátészalkai Sertéstenyésztő Vállalat szerelői «agy figyelmei fordítanak a gépek karbantartására, javítására. — Van is mit tenniük, hiszen a hizlalásban sok gépet alkalmaznak. A képen: Federcsku György szerelő brigádjával egy burgonyamosógép elevátorát javítja. A gyár „öregjei" 4
