Kelet-Magyarország, 1959. október (16. évfolyam, 233-259. szám)
1959-10-18 / 248. szám
alidiká Már napokkal előbb nagy volt az izgalom. Ildi Pestre megy. Két hétre. Üdülni. Nem mindennapi esemény ez. Még nem járt a fővárosban és ime két egész hetet tölthet ©tt. Elérkezett az indulás napja. A mamája és néhány ismerőse a gazdaságból kikísérte az állomásra. A vonat még el se indult, de ő már a Gellért-ne- gyen járt. Anya könnytől csillogó szemében is a Dunát látta karcsú hidjai val. A mozgó vonatról kiáltott vissza: — Anya! Vigyázz a bocikra! Öh, Pest! Tömérdek ember, neonfény az utcákon. Káprázatos színházi esték. Egy-egy kiruccanás az ismerősökkel. Budapest a Gellérthegyről este. A Halászbástya. Az Országház. A Halászbástyán fényképezőgép kattan és mire Ildikó észbekap, a japán turista mosolyogva teszi el gépét, benne a tiszavasvári kislány képmásával. Ismeretség egy len. gyei turistával A fiú fiatal, szőke és hullámos hajú. Ildi barna és szintén fiatal. Beszélgetés tört német nyélven, mert egyik sem ismerj a másik anyanyelvét. Címcsere és majd levelezés. És... ki tudja...? Találkozás egy szovjet turistacsoporttal: Ildikón éppen az új melegítője van. — Tornász? — kérdezik tőle. — Dehogy, borjúgondozó vagyok — mondja és nevet, nevet, mert olyan jó nevetni. És elrepül a. két hét. Mint egy pillanat. A vonat hazafelé röpíti. Ildikó boldogtalan és boldog. Nappal érkezik. Anya a borjúnevelő ajtajában áll. És most is fényes a szeme, min! búcsúzó skor^ Hosszú csókok, ölelkezés. Ildikó beszalad a? épületbe, lekuporodik a kedvenc boci mellé. Átölelj a nyakát meghúzigólja nagy selymes fülét, puszit dob rózsaszín orrára. És neki is fényes lesz a szeme. Jaj, de szép volt, anyukám, nagyon szép... Felugrik, átkarolja anya vállát és végig polkázza vele a folyosót. — Ne bomolj már, te buta — mondja Ildikónak. — Még meglátnak. És elfordul, hogy megtörölje könnyesen nevető szemét. különös d o 1 o fi az, ha valakit annyira szeretnek, hogy még az előbbrejutásábari is gátolják. Lehet-e ezt a kettőt összeegyeztetni? Furcsa, de lehet. Ez történt Helmeczi Irén esetében. Ó ugyanis számtan-fizika szakos tanár, de képesítője után a dombrádi általános iskolába került- Négy éve tanítja itt a kisgyermekeket. Az idén — felfigyelve jó munkájára — valamelyik megyei városba akarták áthelyezni, középiskolába. Végre tehát oda került volna, ahová szándékai szerint készült is, tanári bizonyítványával. Volna, ha önként le nem mond szándékáról. Miért mondott le? Amikor vágyva olvasgatta a matematikai szakirodalmat, a középiskolás tananyagot, amit még nem taníthatott? Mert kérték. Sokan kérték, hogy maradjon. Kérték az egyszerű emberek, akik érezték benne a lelkiismeretes pedagógust, a gyermekek, akik szeretik, a tanács, amelynek „vébé” tagja lett, és a párt, ahol vezetőségi tagként küzd Dombrád község egyre szebb holnapjáért. Tanár. Szőkésbarna, vékony aranykeretes szemüveget hord, huszonnyolc éves. Érzékeny, gyorsan reagáló, sietős beszédű. Ami legfeltűnőbb rajta: nyílt, egyenes tekintete, amely nemcsak gondolatait kíséri hűen, de érzéseit is azonnal elárulja- Neki nincsenek titkai, pedig sokat bántotta a sors. Ami talál! legjobban fájt, amitől legtöbbet szenvedett, az a tény, hogy apja elhagyta a családot. Hányszor gondol erre, amikor szobájában egyedül gondozza a füzeteket, nagy magányosan. Özvegy asszonynál lakik, korán kel, kitakarít, s igen gyakran csali estére érkezik ismét haza. Délben üzemi konyhán étkezik, reggelit, vacsorát kell csak magának készítenie. Talán, ha ez a családi tragédia nem történik, most sem lenne ilyen magányos, — Fájt, nagy lelki megrázkódtatást okozott, amikor édesapja elhagyta magukat? — kérdezem a csöndes tanári szobá- ban, — Hát... — kezdi nehezen- Igyekszik uralkodni arcizmain, de túlságosan mélyen kutatott a múltban, önmagában, hogy- sem most ne merülne el. Lassan előszivárog a könny. — ... Hogy mindent megértsen .. • én sohasem láttam az apámat... Leveleztem vele, most Budapesten él.. • de nem tudom, milyen. Milyen a hangja .., Ej ... tanárnő kérem ... ne -tessék sírni... Mit szólnának a gyermekek? De már nem is sír. Megt.örli szemüvegét, átnevet a köny- nyein. Hatalmas életerő mosolyog róla. Az az életerő, ami átsegítette a nehézségeken- Például a debreceni egyetemi évein. — Igaz, hogy magas ösztöndíjat kaptam — emlékezik róla. — Négyszázötven forintot. De ebből tartottam magam, ebből ruházkodtam, éltem. Nem voltam igazi jó tanuló, csak négyes rendű. De éjszakánként át kötögeltem, telente, mert elfogyott a pénzem. Nem volt kabátom. A menzán segítettem, ezért ingyen kaptam bizonyos étkezést. Nyáron cséplőgépnél, vagy ahol éppen akadt munka. Ügy vártam, hogy végre kihelyezzenek! Hogy fizetést kapjak! Hogy végre úgy öltözködhessem, ahogy mások, akiknek szülei is segíthettek. És mo’t? — Most? Ezerötszáz forintot keresek- Vettem kombinált szekrényt, és további bútorokat tervezek. Pénzem takarékban is van. És... elég sokat küldök haza, az édesanyámnak. Magányosan ... mondottuk, de valóban, magányban él? Az, kinek hiányzott a család melege, továbbra is rideg egyedüllétben éli napjait? Nem! Hiszen ezért maradt. Mert itt vari körülötte a nagy család- Emberek, akik ragaszkodnak hozzá, megbecsülik és szeretik. És ez olyan jól esik... „Nem mondom, eleinte furcsa volt ilyen kisgyerekeket tanítani. Jött is az igazgatóm, hogy szállítsam lejjebb a tanításom szintjét, hiszen nem középiskolásoknak magyarázok. De már ezt is' megszoktam. Ez az én világom'’. Rengeteg társadalmi funkcióLábonjáró vagyon Ibrányban a termelőszövetkezetek az elmúlt években egyebet se láttak maguk előtt, ha a jövedelmező gazdálkodásról volt szó, mint a gyümölcstermelést. A gyümölcsösök jórésze megvolt. A fák évről évre meghozták a termésüket — persze csak úgy, ha gondoltak is velük — a szövetkezetek pedig kiosztották a tagok között az oda eső jövedelmet. Azonban volt egykét év, amikor az almatermelés nem sikerült. Emellett rájüvö- gettek arra is, hogy a kenyér- nekvalót, a tengerit, krumplit nem lehet csak úgy megtermelni: a talaj is megkívánja a magáét. Az idő. a szükségszerűség elhatározásokat érlelt mindhárom szövetkezetben. Az idén ennek különösen szép példáját lehet látni a Dózsa TSZ-ben, ahol szakítottak a régi szemlélettel és nagy a törekvés az arányos gazdálkodás megteremtésére, az olyanra, amelyiknél egyre biztonságosabb minden esztendőnek a jövedelme, amikor már nem függenek teljesen az időjárás szeszélyétől s nem azon múlik az osztás zárszámadáskor, hogy termett-c a gyümölcs, vagy sem. ja, munkája van. De miért ne? — kérdezi. — Ráérek- Valakiért, valakikért nekem is dolgoznom kell. Ha majd ... egyszer megalapul a szőkébb kis családom ... akkor talán kevesebb társadalmi munkát vállalok. Ahogy visszagondolok rá, a matematika-fizika szaftos tanár, nőre, a pártvezetőségi tagra, a tanácstagra, ahogy \ órakozóan néz rám fényes, aranykeretes szemüvege mögül, fegyelmezett arca mégis egy dolgot vetít elém. Hogy csupa, csupa jóság- És most megértem, hogy tulajdonképpen így lépett előbbre, hogy ott maradt, Don órádon, dolgozni azokért, akik szeretik, és akiket nagyon szeret. SB. Az ibrányi Dózsa Termelőszövetkezet tagsága — hatvannégyen vannak — 534 holdon gazdálkodik. Ezt a számot azért kell papírra vetni, hogy láthatóvá váljanak az arányok az egyes termelési ágak között. A szövetkezetben az idén kezdték meg az állattenyésztés fellendítését. És nem is akárhogyan, mert a közös gazdaság összes jövedelmének közel a felét teszi ki az állattenyésztés hozama. Az állattenyésztéshez takarmány kell, a jószághoz gondozó s mindenekfelett a vezetőség és a tagság egybehangzó akarata. A tagok részéről nem volt valami nagy a lelkesedés a tervek felvázolásánál, de mostmár, amikor az eredmények kézen- fekvőek, ők is melegebb szemmel tekintenek az állatállományra, amely immár mint lábonjáró vagyon, szerves része a szövetkezet gazdálkodásának. Az állattenyésztők pedig — Csurka József és Dobránszki Pál a tehenészetben, Szendrei Lajos a sőréknél és Matyasov- szki Sándor a sertéseknél — már szerelmesei a jószágnak, a munkakörüknek. Meg is becsülik őket- Dobránszki Pál például a szövetkezet vezetőségének is tagja. A tehenészek minden terven felül kifejt liter tej után 30 fillér prémiumot kapnak. A hizlalásnál és növendék, nevelésnél dolgozókat szintén jutalmazzák. Az idei termelési tervben 1 millió 480 ezer forint bevételt Az I. fokú tűzrendészeti hatóság felhívja a lakosság figyelmét. hogy az Állami Tűzoltóság tagjai, a községi önkéntes és a légoltalmi segédtűzoltók bevonásával október tizenötödikén megkezdték a lakóházak tűzrendészeti felülvizsgálását. A felülvizsgálást végző személyek megfelelő igazolvánnyal és megbízólevéllel vannak ellátva, hogy esetleges visszaélések ne fordulhassanak elő. irányoztak elő. Ebből az állat- tenyésztésre 660 ezer jut, de a valóságban több is lesz. Huszonhat fejőstehenük tejtermelési átlaga meghaladja az évi 2900 litert. Vásárolt és saját nevelésű bikákból, selejt-üszők- ből — a tervezettnek közel kétszeresét — 84 darabot hizlalnak. Tiszta nyereségük meglesz rajta 160 ezer forint. A harminc anyakoca szaporulatából ötvenöt már meghizlaltak, újabb ötven hízik. Van még 20 választott borjújuk, 108 malacuk, tíz tenyészkoca-süldőjük, 520 ju- huk. Gyapjúért 75 ezer forintot kaptak az idénSok jószágnak sok takarmány kell. Megteremtették ennek a bázisát is. A terület egyharma- dán termelnek pillangós és egyéb takarmányt. Kukoricájuk 65 hold és az őszi árpánál? is meghagyták nagy részét a közös jószág részére. Silókukorica, ból 350 köbméter van éltévé, de még megtoldják a tengeriszár feldolgozásával is. A jószág ne szenvedjen semmiben hiányt. Már most meglátszik, de a zárszámadáskor — ahol a tizennégy hónapos esztendő ellenére is meglesz az egységenkénti 62 forint — egészen nyilvánvalóvá válik, hogy előrelátóak voltak a szövetkezetben, amikor az állat- tenyésztést felkarolták. Amikor rájöttek, hogy a termelőszövetkezet gazdálkodása megfelelő állattenyésztés nélkül olyan, mint az az ember, aki fél lábbal akar versenyt futni az egészségesek között. Az illetékesek felhívják a lakosság figyelmét, hogy az ellenőrző közegeket fogadják szívesen, s hajtsák végre a tűzrendészettel kapcsolatos utasításaikat, mert ezek látogatásaikkal azt akarják elérni, hogy minél kevesebb lakóház essen egy-egy esetleges tűzkár áldozatául, tehát mindannyiunk érdekében járnak el. * Megkezdődtek a tűzrendészeti felülvizsgálatok VERGŐDÉS A látóhatár mögött lehanyatló nap utolsó sugarai is eltűntek. A puha felhőket sárgásvörösre festő néhány fénypászta jelezte még a nap utolsó állomásának helyét. Az emberek kezében is megállt a szerszám. Az eres, barnára cserzett kezek lehulltak az ásók, lapátok nyeléről. Mindenki érezte: elég volt. Ma már többre nem telik. Még Botár Jóska is erősen töröl- gette verejtékes homlokát és hogy meg ne fázzon, a hátára kerekítette a kabátját, amire munka közben egyáltalán nem volt szükségJóska a frissen hányt föld- kupac tetején a lába közé eresztett lapátnyélre guggolt. Cigarettát kotort elő a zsebéből. Két szál gyufát is ellob- bantott, mire végül jólesően, mélyre leszippanthatta a kesernyés füstöt. Végignézett az elvégzett munkán. Jó messze volt tőiül? a hajnali kezdés helye. Ma sókra jutottak. Az ásóját dörgölve egy kődarabbal, az öreg Remete Pista bácsi közeledett. Nem volt valójában idős ember, még innen a hatvanon, de Jóska mindig ilyennek ismerte. Tempósan lépegetett,, hogy ki ne csússzon lába alól a kiforgatott föld.' — Nem jössz, öcsém? — szólt oda a fiúnak, lelassítva a menést' — Lassan belep a dér. Elég vót máma. ÍMit kujtorogsz itt? Tudták, hogy délután elfogyott az öreg dohánya és bár pipázik, megkínálta az összegyűrődött csomagból. — Gyújtson rá, Pista bátyám — mondta Remetének. ' Az odakínált izzó parázsnál meggyújtotta a cigarettát az öreg és nikotintól megsárgult bajusza alatt óvatosan eregette a füstöt. Hogy tovább tartson. — Gyere mán, na — nógatta Jóskát, aki még mindig a lapátnyelet lovagolta és egyre csak a formálódó tófeneket nézegette. A fiatal agronómus fejében egymást kergették a gondolatok. Már maga előtt látta a tó fodrozó tükrét, a benne felbukkanó, aranyhálú halakat. Meg a nagy lehalászást. •., a feltornyosuló piroshasú bankókat!... Jó lesz ez majd ennek a most, ősszel indult nagy családnak a többi mellett, ő javasolta a halastavat. Morogtak néhányan, hogy „várjunk még, mert belc- fúlunk mi abba a tóba”. Az elnök, meg a többiek helyeselték, Ez a föld arra való, Az .emberek meg, amikor kifogy a többi munka — kezdésnél most sincs sok a közösben — megcsinálhatják— Jössz, vagy maradsz!? —■ riasztotta fel az öreg a második nógatásával Jóskát. — De szerelmes lettél ebbe a pocsolyába. Hogy ette vóna meg a rosseb az egészet! — dühöskö- dött az öreg. Azt tudni kell — és Botár Jóska tudta is —, hogy az öreg Remete jó gazdája volt a tizenkét hold földjének. Nem sokat törődött a körülötte forrongó élettel, ő csal? taposta a maga útját. A tavaszon se érdekelte, Kogy megbolydult a falu. Neki jó volt eddig is, jó lesz ezután is. De az egyre gyűrűző morajlás kikezdte az ő nyugalmát is; Elmentek hozzá néhányszor. A belépésről hallani se akart- Őszre? Arra se! A „bolha’’ azonban már ott volt a fülében. Hiába hesse- gette még a gondolatát is, az nem tágított. Egyre bizscrélte. Mások előtt az istennek se, de amikor az asszony bebújt este az ágyba, Pista bácsi előkotort egy irkát — az unokáé lehetett — és nagy iromba számokat vetett a papírra. Számolt ide, számolt oda, hogy belefájdult 4 EZ TÖRTÉNT
