Kelet-Magyarország, 1959. június (16. évfolyam, 150-151. szám)

1959-06-28 / 150. szám

5 1959. J-CNIUS 28, VASÁRNAP KELETMAGYAKORSÍAC NEMZETKÖZI SZEMLE A genfi konferencia szünetel. Ez a szünet tagadhatatlanul an­nak a jele, hogy az ellentétes álláspontokat közelebb hozni nem sikerült a kívánatos mértékben. Ennek okai eléggé ismeretesei?. E „genfi szünet” ellenére még mindig megvan azonban a való­színűsége annak, hogy a július A valószínűségnél, az erős le­hetőségnél azonban többről nem beszélhetünk. A nyugati koalíción belül végbement politikai, diplo­máciai mozgások ugyanis arról tanúskodnak, hogy a tárgyalást ellenző körök sietnek felhasznál­ni ezt a háromhetes szüntet a nemzetközi enyhülés megakadá­lyozására. Ennek az általános ellentáma­dásnak első húzásaként könyvel­hetjük el Adenauer ismeretes lé­pését, ugyanis azt a közlését, hogy továbbra is kancellár akar ma­radni. Aligha férhet kétség hozzá, hogy a vén politikus azért hatá­rozott így, mert úgy látta, hogy köztársasági elnökként kicsúszik a kezéből a nyugatnémet politika irányítása, s a gondosan kiépített hidegháborús vonala# ^veszély Fe­nyegeti. Ugyanide sorolhatjuk Adenauer sorozatosan megismét­lődő-' angolellenes kijelentéseit is. A kancellárt dühvei és növekvő idegességgel tölti el az a körül­mény, hogy az angol vezető körök ä reális erőviszonyoknak megfelez lóén reálisabb kelet—nyugati po­litikát javasolnak partnereiknek. Az angol álláspont felülkerekedé- se a nyugati koalíción belül el­kerülhetetlenül megkongatná a lé­lekharangot az adenaueri elgon­dolások fölött. Mint a francia köztársasági el­nök olaszországi utazása mulatja, a Párizs—Bonn tengely másik oszlopa, De Gaulle sem kíván tét­len szemlélő maradni a genfi szü­net alatt. A jelenleg is folyó olaszországi tárgyalásai logikusan beleilleszkednek a Párizs—Bonn tengely politikai stratégiájába, de 13-án újra összeülő külügyminisz­teri értekezletet végül is csúcsta­lálkozó követi. Az általános nem­zetközi erőviszonyokon kívül ' a genfi konferencián elért bizonyos fokú haladás és magának a kon­ferenciának a légköre is lehetővé teszi egy ilyen jóslat megkcckáz- tatását. Adenauernek Echard gazdasági miniszterrel folytatott vitája pon­tosan beleillik ebbe a, képbe, il­letve a nyugatnémet—angol ellen­tétek egyik megnyilvánulási for­máját jelenti. Adenauer az eddig folytatott politika körülbástyázá­sa végett feltétlen híve a Párizs— Bonn tengelynek. De ennek azon­ban, mint az angol konzervatív párt félhivatalos lapja, a Daily Telegraph írja „egyik kifejezése a közös piac. Ezzel szemben Ech- hard, a gazdasági szakember erő­sen támogatja a szabadkereskedel­mi övezetet, amelyet a franciák el­leneznek. Echard egyszersmind Anglia felé hajlik’1. Az Adenauer-féle ellentámadás harmadik frontja az a követelés volt, hogy a nyugatiak a genfi konferencia újrakezdése előtt tartsanak külön „csúcsértekezle­tet”. Nyilvánvaló, hogy mi rejlett a nyugatnémetek terve mögött. A javaslatot előbb az angolok, majd ezt követően az amerikaiak, finoman ugyan, de elvetették. Ezek után a bonni kormánynak is meg kellet hátrálnia. Kai lenne túlbecsülni ezt a rövid kis köz­játékot. Annyi azonpan bizonyos, hogy Adenauer kényszerű meg­hátrálásában a nyers erőpolitika egyik csatavesztését szemlélhettük az elmúlt napókban. megfelelnek azoknak a külön cé­loknak is, amelyeket De Gaulle e tengelyen keresztül elérni akar. Sokszor megírták már, hogy ezek a külön célok: Franciaország ve­zető szerepe Nyugat-Európában Bonn segítségével és Angliával szemben, Franciaország bejutása az „atomklubba” és ezen keresz­tül az Atlanti Szövetség legfőbb irányításába és végül annak ki­kényszerítése, hogy az Atlanti Szövetség „a nyugati civilizáció" érdekében az algériai háborút a NATO háborújának tekintse. Mint a New Statesman nevű angol he­tilap írja, „a cél rávenni az Egye­sült Államokat, hogy közvetlen fizessen az algériai háborúért, ugyanúgy, mint ahogy Indokíná­ban tette. De a francia tervek nem állnak meg Algériánál. A francia küldöttek azt is javasol­ják a NATO-ban, hogy tegyenek közzé egy olyan fenyegető nyilat­kozatot, mely szerint „bizonyos körülmények között” megszállják Marokkót. Ebben az összefüggésben nézve elég egyértelmű De Gaulle olasz- országi látogatásának jelentősége. De Gaulle azt szeretné, hogy Olaszország bízza rá Franciaor­szágra érdekeinek védelmét a nemzetközi politikai színpadon. A Bonn—Párizs—Róma. , háromszög szóvivőiéként De Gaulle azt re­méli, hogy nagyobb súlya lesz a másik három „nagy”-gyal szem­ben, amikor eljön a csúcsértekez­let órája. De Gaulle tehát be akarja von­ni Olaszországot a Bonn—Pá­rizs tengely által már megterem­tett reakciós tömbbe. A továb­biakban el szerelné fogadtatni az olasz állam férfiakkal régi tervét, a Földközi tenger nyugati részé­ben megteremtendő katonai cso­portosulást, amelyben Franciaor­szágon és Olaszországon kívül Franco Spanyolországa és Marok­kó is részt venne. A Rómából érkező hírek arra vallanak, hogy az olaszok nem túlzottan lelkesednek De Gaulle elgondolásaiért. Nem mintha az olasz hivatalos körök ellenezné­nek egy kereszténydemokrata ura­lom alatt álló reakciós, kartelli- zált nyugateurópai csoportosulást. Az úgynevezett európai közös piacban való résztvételük ennek a szent szövetségnek a helyeslését mutatja. Olasz részről húzódnak azonban attól, hog'y De Gaulle nyugateurópai hatalmi törekvését támogatva szembe forduljanak esetleg az Egyesült Államokkal és Angliával. Ezt az olasz tartózko­Adeuauer Anglia ellen De Gaulle Rómában Ne támasszanak újabb akadályokat a genfi külügyminiszteri értekezlet szünetében Moszkva. (MTI): — A szovjet közvélemény azt kívánja — írja a Pravda szombaii száma — hogy a genfi külügyminiszteri értekez­let szünetében ne gördítsenek újabb akadályokat a megegyezés útjába. Arra sem volna szabad felhasználni a szünetet, hogy — mint Nyugaton teszik — ferde megvilágításhá helyezzék az ed­dig végzett munkát. A reakciós nyugatnémet sajtó hemzseg "az ilyen megállapításoktól: „kudarc”, „fenyegetőzés”, „ultimátum”. A nyugatnémet kormánykörök — úgy látszik — arra akarják fel­használni. az értekezlet munkájá­nak szünetét, hogy saját állás­pontjuknak megfelelő útra terel­jék a nyugati kormányokat. Egyes francia lapok szajlfó mód­jára ismételgetik a bonni sajtó­nak azt az állítását, hogy nem szükséges tárgyalni a német kér­dés békés rendezéséről és a ber­lini kérdés megoldásáról. A Pravda cikke kifejti, hogy a szovjet küldöttség Genfben nagy erőfeszítéseket tett Európa leg­égetőbb kérdésének elfogadhatói megoldásáért. Ilyen körülmények^ között furcsának látszik Herter amerikai külügyminiszter június 23-i beszéde, amely tárgyilagosnak nem nevezhető módon vádolta a Szovjetuniót és több megálla­pítása a hidrogénháború szelle­mét tükrözte. Felvetődik a kér­dés — írja a Pravda — nem ha­tottak-e Herterre a bonni vezető körök? Természetesen Herter dolga, hogy miként értékeli a Nyugat-Berlinre vonatkozó szov­jet javaslatokat. Az igazság azon­ban az, hogy a Nyugat-Berlin szabad várossá alakítását ajánló szovjet javaslat célja nem e vá­rosrész „bekebelezése” hanem az ottani veszedelmes helyzet meg­szüntetése. Nagybirtokosok a kubai töldreíorm ellen Havana, (Üj Kína): Fidel Cast­ro, Kuba miniszterelnöke szerdán bejelentette: a kormány elhatá­rozta, hogy ellenőrzés alá helyez Camaguey tartományban minden nagybirtokot, amelynek területe meghaladja az 1343 hektárt. Az itteni állattenyésztő nagy- birtokosok nyílt ellenállást fejte­nek ki a földreformmal szemben és azzal fenyegetőznek, hogy nem szállítanak többé a piacra, sőt hogy a hegyekbe vonulnak és har­cot kezdenek a kormány ellen. A kubai kormány erélyes intéz­kedéseinek következtében tovább halad a földreform végrehajtása. A parasztok mindem erejükkel megakadályozzák a reakciós nagy- birtokosokat a földreform szabo- tálásában. dást a Giorno című olasz polgá­ri lap elég félreérthetetlenül tud­tára is adta a magas francia ven­dégeknek : „A Párizs—Bonn-ten­gely törékeny ahhoz, hogy mi rá- támaszkodhassunk.’1 Az is eléggé látható, hogy az olasz kormány, amely újabban meglehetősen „ér­deklődik” a Közép-Kelet iránt, nem akarja magát sem Algériá­ban, sem másutt elkötelezni a francia gyarmati politika támoga­tására. A Scotsmann című angol polgári lap szerint éppen ezért „nem meglepő, hogy Gronchi olasz köztársasági elnök töröltet­te azt a mondatot a látogatásról kiadott hivatalos közleményből,' mely szerint De Gaulle az ő meg­hívására jött Olaszországba”. A Bónn—Párizs-tengely felt unó aktivitással buzgólkodik tehát a nemzetközi színtéren. Tordai György: A rektor eleget hallott. Kiosont a kocsmából és visszament a ko­lostorba. Lefeküdt, de sokáig nem tudott elaludni. Meg volt eléged- : ve & mai nappal, mégis volt va- lajni rossz előérzete. Amikor vég­ire pagynehezen elaludt, Szűzmá- ri£ trónusánál látta magát. — Hjába, a jezsuiták megkülönböz­tetett helyet kapnak még a mennyországban is! . ... Egy francia úr beavatkozik Melsztinski asszony egy hónap leforgása alatt mindent lelkiisme­retesen elvégzett, amivel Ba- worski páter megbízta. Hazauta­zása előtt még el kellett intéz­nie Glocuhowski gróf részére egy átutalást, amelyre a rektor előre figyelmeztette. A gróf megtett mindent, amit Katalin közvetíté­sével az egyház kívánt tőle. Igaz, hogy Melsztinskinek sok pénzébe fkerült a krakkói ügy, de Katalin­nak sikerült mindig meggyőznie; De most, a grófnak szóló átutalás­nál már nagyon megsokallta a dolgot és dühösen kifakadt: — Fizessen az egyház is! Van nekik elég... — De hiszen Goluchowski a barátod — érvelt Katalin —, és mennyi mindent tett érted. — Ha pénzről van szó, nincs barát — dohogott Melsztinski. Végül is beleegyezett, hogy a gróf számára értékpapírokban le­tétbe helyezi az összeget az Osztrák Hitelintézetben. Katalin asszony odakérette Go- luchowskit a bank igazgatói iro­dájába, és ő is odament. Kissé ke&ve érkezeti, a hosszú­UBRYK kás arcú, kopaszodó ,szikár gróf már türelmetlenül várta. A hitelintézet igazgatója homá­lyos mondatokban közölte, hogy Melsztinski úr kívánsága szerint az értékpapírok a banknál- ma- radhak letétként, amíg a minisz­ter rendelkezésére bocsátott ösz- szeg rentábilis felhasználásáról nincs megfelelő biztosíték. — Micsoda?! — csattant fel a gróf. — Engem akarnak kijátsza­ni? Engem? Szó sem lehet róla! Nem ez volt a megállapodás! Márton jezsuita atya nekem készpénzről beszélt. Elegem van a tisztelt jezsuiták piszkos ügyei­ből. Mit kilincseltem azért is, hogy viszakapják földbirtokaikat Len­gyelországban! — Hallgasson, kedves gróf — kérlelte Katalin. — Nem hallgatok! Giskra, ez az álliberális jezsuitabérenc is megkapja még a magáét. A kor­mány egyes tagjai már felfigyel­tek harácsolására. Herbst mi­niszterrel pedig törököt lógtak, még megjárhatják vele. Nem le­het őt megvesztegetni a krakkói ügyben. Legalábbis egyelőre. Katalin felugrott, s kezét, a gróf szájára tapasztotta. — Nagyon kérem, most mar igazán hallgason! Egyet-mást én is tudok mondani •önről. Péládul azt, hogy miként árulta el a len­gyel ügyet Bécsben, amikor hely­tartó volt. De mi értelme van az ilyen vitának 2 (Regeny) — Hát jó — szólt a gróf —, de de legalább a felét kapjam most meg. — Rendben van, megbeszélem a férjemmel. Egyébként azt hit­tem, szívesen lenne ismét hely­tartó. Az ígéretet legfelsőbb helyről már kieszközöltem. A gróf meghajolt. — Kegyed a legbájosabb asz- szony, akit valaha ismertem. Bo­csássa meg előbbi viselkedésemet. Katalin, most már nevetett. — Nem tesz semmit, grófom! Ismerjük már egymást! — Tehát a felét biztosan meg­kapom?! — Természetesen! A gróf kezet csókolt és sűrű bocsánatkérések közepette távo­zott. Katalin megkönnyebbülten sö- hajtptt fel. — Egy ilyen szent misszió tel­jesítése áldozatot követel, asszo­nyom — jegyezte meg az igaz­gató. — Persze, persze — Katalin kecses kézmozdulattal ajkához emelte a nyakláncon függő, bri­liánsokkal kirakott feszületet és niegcsókclta. Majd sietve elkö­szönt. Még aznap el akart utazni, hogy mielőbb beszámoljon Ba- worski atyának. ★ Katalin alig egy perccel az indu­lás- előtt érkezett a vonathoz. A fülkében, amelybe belépett, egy úr ült már, akinek öltözködésén látszott, hogy idegen. Udvariasan köszönt. — Bon jour, madame! S úgyancsak franciául felkí­nálta az ablak mellett menet­irányban már elfoglalat helyét, melyet Katalin rövid szabadkozás után el is fogadott. A vonat las­sú döcögéssel elindult. Az idegen bemutatkozott: — René Riviére Párizsból, Katalin eleinte küszködött egy kissé a rég nem gyakorolt fran­cia nyelvvel, de hamarosan be­lejött. Érdeklődött, hova utazik Riviére. — Lengyelországba, Krakkóba. — Krakkóba? Milyen szeren­csés véletlen! Én is Krakkóba utazom. Remélem, sokat mesél majd nekem Párizsról. Hogy imá­dom- azt a várost! — Boldog vagyok, hogy ilyen szép asszonnyal utazhatom. Sok­kal rövidebbnek tűnik az út... Bevallom őszintén, ha ilyen cso­dálatos szemekbe nézhetek, leg­alább húsz évvel fiatalabbnak ér­zem magam... Katalin el volt bájolva. Hiába, ezek a franciák! Egyébként ez a Riviére nagyon jó megjelenésű ember. Negyven és ötven között lehet — gondolta —, de nagyon férfias, nagyon délceg. Fekete haja a halántékán már őszül. De jól ülik hoizá. — Mi a foglalkozása, ha sza­bad érdeklődnöm? — kérdezőskö­dött Katalin. — író vagyok asszonyom —* hangzott a válasz. — Ah író! Regényíró... Hiszen ez nagyszerű! És mi célból utazik Lengyelországba ? — Írni akarok a lengyelekről. — Nagyon romantikus... Vég­telenül örülnék, ha segíthetnék magának. Nagyon jól ismerem a lengyel népet. Riviére ezt nem állhatta meg mosoly nélkül. Katalin már elképzelte, hogy fog örülni Baworski atya, ha egy külföldi írót is bevonhat a küz­delembe. Abban egy' percig sem kételkedett, hogy Riviére hódolói közé áll majd, és hűségesen fogja szolgálni az ügyet valami boldo­gító jutalom reményében. Riviére határozott céllal utazott Lengyelországba. Meg akarta tud- hi, mi az igazság Ubryk Borbála ügyében. Arra el volt készülve, hogy nem lesz könnyű az igazság kiderítése. Már az első sajtóhí­rekből sejtette, hogy az egyház igyekszik majd elsimítani az ügyet. Éppen ezért jött! Már két évtizede baloldai lapoknak dol­gozott, s volt némi tapasztalata! hasonló ügyekben. Mindjárt kezdetben szerencséje volt. Hamar rábukkant arra az ösvényre, amelyen el kell indul­nia. Ü titársnőjétől még megtud­hat egyet-mást Krakkóig. BORBÁLA TÖRTÉNETE (16)

Next

/
Thumbnails
Contents