Kelet-Magyarország, 1959. február (16. évfolyam, 27-50. szám)

1959-02-01 / 27. szám

4

KELET 1M AGY ARORSZAG

1959. FEBRUAR 1, VASÄRNAP

ISoltéttz Ittlván:

A Bodrog partján

Tokaj—Keresztár—Patak szegletér.

Már jó-pár ízben elméláztam én vén fának dőlve és tűnődtem el..

Négy-ötszáz év se leben tette fel E szép vidékről álom fátyolét Hanem homállyal-köddel szőtte át.

Mely este — reggel elborítja rég. Földvártól fészkéig takarja jég Telente. S később (hogy mi ebbe jó?).

Mikor birkózni kezd a két folyó Á beláthatatlan Bodrogközön,

A tücsköket önti el vízözön.

Úgysincs itt más, mint vedlett görbe tű Különösen, ha tar-sziklákra tűz A Május napja Kárpát 'tetején.

Kőhát, Avas, Gutin kopasz fején Hósipka nincs és nincsen olvadás,

Bodrog közében izzad a kaszás;

Szénája szárad, s az is oly kevés —

(A nagy szárazság is istenverés)

Harmat egy hétig tán ha csillog is,

Renézlő, Tímár, Zalkod, Balsa, Viss Határán mégsincs sok jó legelő (Csatornák mentén is bogáncs, ha nő) Májusra szárad szittyó, káka, fű S a sarju-széna karcol, mint a tű Még a keresztespók is odalenn Odvából útrakelni kénytelen.

Egy-két öles és pár mérföldnyi gát' Megtenné azt, hogy hajón járna át Tiszántúl népe szigetek között A kedvét lelni, s nektár öntözött Tokaji hegy sor zöld lankáin át Üdvre emelni óarany borát.

Egy új magyar-tenger lehetne itt —•

Híre vonzaná világ népeit.

Elámulna mind a szépség felett,

Ahogy itt érkezik a kikelet.

Rubiniba ágyazott türkiz hegyek Fölöttük rózsaszín ködfellegek Brokát — pehely paplannak nézheted Es érzed itt, hogy szép az életed.

Vidám a Tél is, — könnyen menekül —

Ezer csavargó kis patakra ül —

Ezüst sirállyal, ha versenyre kél Kelet felől a friss tavaszi szél.

Nem rontaná e szép látképet el.

Ha Viss felöl tengerből kelne fel S előbb ébresztve sok kövér gulyát Halastavakra vetné sugarát A nyári Nap, az oly korán kelő Aranyló gömb, az éltető erő. —

S amíg a híres szőlőt érleli Élveznék őt fürdőzők ezrei.

Muzsika szóljon bájos szigeten,

És szélbodrozta kéklő vizeken Vitorlázzunk hát sirályszárnyakon!

Még szebb lehet ez, mint a Balaton Bár megvalósulhatna egykoron, —

Ne hidd el olvasó minden sorom.

Félek — hiába lelkesítne fel Verejtékünk még — sajnos — másra kell.

D. B,

KI az ellenség?

Részlet a pályázaton dl jat nyert elbeszélésből

Iskolaavatás

Elmondta: Roma László VIII, o, tanuló ;

Nylrpazonyban |

Felépült végre iskolánk)

A tágas, tiszta termek Vadonatúj padjaiban Helyet foglalt a gyermek'

Még a friss festés illata Fogadja a belépőt,

Félénken tapodja a láb A folyosót, a lépcsőt.

Kívül még mesztelen a fal,

De bent minden oly tiszta... — Hogy épültél fel, iskolánk? Emlékezzünk csak vissza!

Keményre kopott udvaron öreg fenyő busongott,

Egy nap a fényes fejszéé) Kidöntötte a csonkot.

Helyén már aznap biztatón Mélyült az alapárok.

Téglát hoztak a szekerek, Adogatták a párok,

A fehér mész pezsegve forrt, A piros tégla csengett,

A boldog építés zaja Száműzte most a csendet.

Csatatér volt itt, csatatér! ’

A munka katonái Jó fegyverként szerszámukat } Fogták marokra máig! ♦

♦

Ott voltak a gyerekek is, |

A dolgot meg nem unták, |

Nem könyvből ismerték meg ők t A társadalmi munkát!

■«

Bizony, nem sok két tanterem, « De mily sok áldozattal «

Dolgoztunk mind, hogy a helyén?

Begyen a pad. az asztal. «

*

Hány tízpercről mondtunk le. és Hány délutánunk telt el!

De most háromszáz tanuló Gazdagabb egy nagy tettel1

Mert új iskolánknak talán Az a legdrágább éke:

Hogy tégláin ott ragyogott Az arcunk verítéke!

Ezért csillog most a szemünk, Örömünk ezért éget...

— Szép iskolánk! Nevelj, növelj Sok boldog nemzedéket!

(B, zs.y

Nem bántotta semmi a családot — csak az éhség. Befaltak már egy fazék üres levest, de mit ér az, ha nincs hozzá kenyér? Amikor a gyerekek egy percre belefáradtak a játszásba, rögtön eszükbe jutott, hogy éhesek. Szomorú vágyakozással bámulták az ajtót. Füleltek, figyeltek, nem hallják-e az apjuk lépteit. Mert ö biztosan hoz egy darab kenyeret!

Valóban! Léptek alatt ropogott a hó. Az ötéves Ilike széttárt karokkal, szaladt a homokos földpadlón az ajtó felé. Ö volt az apja kedvence.

Krajecz az ajtó előtt leverte magáról a havat, fagyot és amint belépett, ölébe kapta a kislányt, majdnem a padlásig dobta. Jókedvűnek látszott. Az asszony pléhtányért tett az asztalra, a kályháról levette a melegedő levest. Enni szedett a férjének.

Krajecz András feltűnően magastermetű ember volt. Fekete haja és két oldalt lelógó fekete bajusza volt. Sodrott, hegyesvégű volt ez a bajusz, amelyikre kinn azonnal rátelepedett a dér s benn csillogó vízcseppekké változott. Fűtő volt a villanytelepen. Az egész ember csupa feketeség. Kezébe, arcába, nyakába beette magát a szénpor, a korom valósággal belesült. Az alsó kazánoknál dolgozott pokoli melegben, forróságban. A ruhája fényes-fekete volt: fekete a széntől, fényes a kopástól. Nadrágját csizmájába gyűrte, úgy hordta.

Bandi nem félt az apjától, de úgy nézett rá, mint az istenre. Amint belépett, gyorsan a sámli alá dugta a csontot, nehogy baj legyen belőle. Öklére támasztotta a fejét és úgy figyelt.

Mari fürgén ugrott a lavórért, meleg vizet töltött — mosdóvizet az apjának.

Krajecz nem jött egyedül. Nyomában másik munkás lépett . be, aprótermetű ember, simléde- res vasutas sapkával a fején. Iszák volt, a mozdonyvezető szomszéd.

— Jó estét, adjon isten! — köszönt a mozdonyvezető és.fuj- kálva, lehelve dörzsölte a kezét.

— Már megin fagy.

— Jó estét — fogadta halkan a köszönést az asszony és szoknyája aljával egy széket törölt neki. — Üljön le szomszéd.

A mozdonyvezető leült, a házigazda pedig a levest sziircsölte az asztalnál. Erősen vitatkozhattak az úton, mert nem állhatták meg, hogy ne folytassák.

— Igaza van a pesti szónoknak! — pattogott az apró mozdonyvezető. — Mi demokráciát akarunk és semmiféle terrort, mint a bolsik, a kommunisták!

Mi, szociáldemokrata munkások fegyelmezetten szolgáljuk a for- u, radalmat. És mindennek eljön £ lassan a maga ideje.

Krajecz öklével megtörölte bajusza mindkét végét, amelyekről csepegett a leves és nyugodtan mondta két kanál között:

— Istennyilát!

— Mit istennyilát?! — kiáltott Iszák — Csak hajtogatod, fi hogy istennyilát, istennyilát, de nem mondod, hogy miért. Én ré- k- gi párttag vagyok, régi, öreg a szocdemes, én tudom a politikát, jg

Krajecz megemelte bozontos V szémöldökét, de nem szólt sem- ? mit. Kanalazott tovább. Ami- g. kor az evést befejezte, előkotor- ta munkászubbonya zsebéből a kurta pipáját, megtömte és rágyújtott. Ügy, hogy a kályhából a tenyerére vett egy darab parazsat.

— Én nem vagyok régi szocis — szólalt meg végre — de azt tudom, hogy ez a forradalom , fenét se ér. Mer’ nézd csak. A í bérünket nem emelték egy peták- $ kai se, ugyanannyit kapunk, mint régén. Szóval jóformán

semmit. Az igazgató, a hajcsár ugyanaz maradt, mint Ferenc Jóska idején. Nálatok is maradt a főnök. A nagypofájú. Ez az egyik — és a hüvelykujját kinyújtotta.

— A másik. Nincs ennivaló, még kenyér se. De azoknak van, akik eddig is dorbézoltak. Menjek panaszra a polgármesterhez? Ugyanaz, aki vöt Ferenc Jóska alatt. Akkor a királyt szó- gálta, most a köztársaságot. De egyformán. Bencs Kálmán az Bencs Kálmán marad, ha a fene feríét eszik is!

A mozdony vezető szája idegesen rándult meg, mert ami igaz, az igaz. De nem hagyta a pártját sem, amelyiknek egyik pesti szónoka a minap hirdette egy pártgyűlésen: a szociáldemokraták tiltakoznak a kommunista izgatás ellen, és megtiltják a bolsevista „anarchiát”.

— Nem lehet mindent egyszerre megcsinálni.

Krajecz megrántotta a vállát.

— Hogy lehet, vagy nem, azt pontosan nem tudom.

Az öklével az asztalra ütött. Nem mérgesen, csak nyomósán.

— De ez a forradalom nem az én forradalmam, szomszéd! Bencs Kálmán nekem nem kell polgármesternek. Slussz!

Közben észrevette, hogy az asszony a tarisznyájában kutat, biztosan kenyér után és hogy a gyermekek is körülállják a kincskereső asszonyt. Keserűség is, melegség is ült az arcára. Az arca ráncaira.

— Ne keressetek, nincs ott semmi.

Az asszony megrezzént és bocsánat kérő alázattal nézett az urára. Hiszen nem miattam — mondta az arca. A gyermekek csalódottan hajtották le a fejüket és a dikó felé somfordáltak.

Krajecz A.ndrás a zubbonyába nyúlt és onnan húzott elő egy darab becsomagolt kenyeret. Amikor kitárta a' papírból és markában felmutatta, felderüli az egész család arca és a szemek boldogan sugározták: kenyér... Letette az asztalra és hagyta, hogy a felesége elossza. Utána megint benyúlt a zsebébe és barna csomagolópapír darabkájával bebugyolált valamit vett elő. A kenyeret majszoló gyerekek kíváncsian nézték, mi kerül ki belőle. A kis Mari ismerte meg legelőször és felsi- koltott:

— Krumlicukór!

Krajecz a cukrot is a felesége gondjaira bízta, ő pedig visszafordult a mozdonyvezetőhöz, aki erősen törte a fejét, de nem tudott semmi okos választ kitalálni. Krajecz felállt és kinyújtózkodott. Nevetésre terült szét a szája két nagy bajusza alatt.

— Hát akkor megállapodtunk. Én elmentem a gyűlésedre, de holnap te is gyere el az enyém- re. Amit majd Szamuely elvtárs tart.

— A gabonatőzsdés? — ficánkolt a gúny a mozdonyvezető

száján.

Krajecz megcsóválta a fejéi. —Nem való hozzád ez a gyermekbeszéd, szomszéd. Hogy micsoda az apja, az nem érdekes. O kicsoda, az a fontos. Majd meghalljuk, mit mond.

— Nahiszen — hajlott az engedékenységre Iszák és felállt. Elköszönt, nyugodalmas jóéjszakát kívánt.

Amikor kiment és behúzta maga mögött az ajtót, Krajecz András kigombolta a zubbonyát és benyúlt a nadrágja szárába, amely buggyosodva omlott a csizmára. Egy tekercs papírt vett elő.

Ki tudja ezt elolvasni? —• kiáltott vidáman és vörös betű-' vei nyomott plakátot terített szét az asztalon.

Bandi ugrott oda és betűről betűre vándorolva silabizálta: „Proletár... gyű...lés... a városi... szín...ház...ban... előadó... Sza...mu...ely... Ti...bor...”

— Nekem adja, apa? — kérdezte Bandi élénken.

— Az egészet! Eredj, ragaszd ki a környéken!

— De nincs ragasztó,

— Mire való a gledicsiatövis? A gyerek a hóna alá vágta a

halom papírt, a sapkáját a fejébe nyomta és elnyargalt a plakátokkal; hogy reggelre a buj- tosi utcákon is ott viruljanak a Szamuely-gyűlés plakátjai.

Kitts Zoltán:

lithos randevú

..Holnap is eljössz, el, én jól tudom.

Vágyak ölelő karjai várnak, felgyújtott szivem lángja melegít. Bolyongsz csak, s erre tévedsz az úton betérsz, kattintod halkan a zárat, s itt maradsz nálam újra reggelig.”

S leint a férfi, ablakból néz le a ködbe bújó szűk hegyi útra.

Lépked az asszony, tűnő alakját temeti lejtős kanyarok éle, s követi árnyként jelene, múltja- szívét a kétség kínjai lakják.

Szerelem lánca kötötte hozzá, láncnál erősebb drága kötelék, kislányos, tiszta, égő lángolás.

Öröme, kedve változott gonddá, amikor másnak ígérték kezét, s gyanakvás űzte riadt lábnyomát

Van hites ura, törvényes férje, égből hozna le csillagot neki, otthonuk csendes, béke leng benne mégis, ha közéig tűnt napok éje, sétáját hajlott hegy felé veszi, hol két fenyő áll egymással szembe.

S nyílik az ajtó, sápadt fény árnya önti el arcát, rejti szégyenét, ne tudja, lássa józan ész s a szem, nyíló szerelmük piros virága miként bont szirmot; csűlagfényes- eg ne lássa őket vágyón, részegen.