Kelet-Magyarország, 1958. december (15. évfolyam, 281-312. szám)
1958-12-07 / 286. szám
1958. DECEMBEB 7. TABÁRNAP KELETM AGYA BOKSZ Aß r ]V yírkút határában, egy mély és 5 51 védett völgyben áll egy omladék. Nem Valami régi vár, vagy elhagyott kastély maradványa, mert csupán egy csonka kémény, néhány törmelék halom és így porladozó faldarab az egész, aminek központjában egy görcsös bodzafa tart biztos és örökösnek látszó állást. Az öregek „János bodzájának“ nevezik és ezt tartják róla, hogy levelei megóvnak ■a tűz pusztításától. A fiatalok azonban már nem sokat adnak a hiedelemre, csu- ipán a kikapós menyecskék zárják titokban egy-egy levelét imakönyvükbe, hogy védve legyenek minden tűzpróbától. A romról ma már nem sokat tudnak, összeomlott csőszháznak tartják és nem is gondolnak arra, hogy szép családi élet csendes hajléka volt egykor. Még az első világháború előtt, a kilencszázas évek derekán épült. Papp János molnárlegény állíttatta saját erejéből, hogyha megnősül, ifjú asszonvát le- igyen hova vinni. A hely igen alkalmatos is volt az építkezésre, mert abban az időben a közelben szakadt bele a Szilastó a Farkastanyára mélyen fekvő vizébe. A két domb közt át2uhogó víz egy csinos malmot hajtott, ami a falu egyik nagy- 'gazdájáé, Moldvay Gábor úré volt. A malom szomszédságában állt a közúti híd. 'Azon át lehetett csak Nyírkútról Terge- nyére átmenni. A forgalmas út mellett jól virágzott a malom, de mégsem volt abban több ember, csak Papp János. Erős, széles vállú, de karcsú, gesztenyehajú, pedrett bajszú ember. A lisztcsináló kövek mellett több ember munkáját végezte. de egy ember bérét kapta. Jó beosztással azonban még ebből is félre feszegetett egy-egy keveset, és mire elérte ö harminc évet, már volt annyija, hogy a helyi takaréktól megvehetett egy elárverezett házat. Nyomban szétszedte. — 'omladozó volt már — és a kikerült anyagból maga húzta fel a falat, állította össze a tetőt, rakta be az ajtókat és ablakokat. Még valami bútort is csinált magá- íu'k, gondolva, hogy majd szerez jobba', ha megházasodik és ketten kuporgatva tnegsokasítják a kevés keresetet. Arra is gondolt, hogy felesége édesmáiét süt majd, nyáron hideg tejet tart, télen meleg bort az őröltető gazdáiénak, akik olykor két napig is kénytelenek várakozni, amíg rájuk került a sor. Liszttel vagy pénzzel fizetnek-e érté, az mindegy, do megjavul a jövedelem, bútor is hamarabb lesz, ha az asszonyka is segít. Papp János Szávó Piroskát nézte ki engának. Takaros, dolgos is, igaz, hogy egy kicsit túlszép a szegénységéhez, dohát egyebe sincsen a szépségénél. Az is igaz, hogy a malmosgazda fia járkál ■utána, dehát a szegény lánynak még a szépsége sem tud annyi önbizalmat adni. : hogy elhiggye a gazdalegény ígéretét. Á fiatal Moldvay se igen gondolja a dolgot komolyan, hiszen a gazdagyerekeknek tv apjuk választ feleséget, és mindig vi- igyonosat. János úgy határozott, hogy mindenek előtt a gazda fiának szól a szándékáról, nehogy harag legyen, de a *crs másként akarta. 17 gy tavaszi délután egy kis szekér u fordult a malom elé. Két gyenge tehénke volt elé fogva, a szekérben néhány zsák. A két békés jószágot pedig egy szőke lány vezette. Szőke haja vál- ir.Ta omlott, kezében kenderostort tartott és kedves szóval biztatta a nagy nyugalommal lépkedő jószágokat. Amikor János kikukkantott a malomajtón, elakadt a lélegzete. — Piroska — mondta önkéntelenül. Mindjárt ledobta a kezében levő ‘ TSákot és segített a szekeret a mslomajto elé fordítani, majd leszedte a zsákokat és behordth. Odaállította a gavat mellé, hogy kéznél legyenek. — Köszönöm! — mondta a lány röviden, de kedvesen. A malomban nem volt rajtuk kívül senki, mert az őrlető gazdák elmentek a temető alá, a kocsmába, leöblíteni a lisztport. János még sohasem volt lánynyal kettesben. Különösen azzal nem, akit szíve már olyan végen áhít. Nem beszélhettek sokat, hiszen a legénynek ideje sem volt rá, de azok a meleg pil•lantások. amelyeket a lány vetett a jó- arcu és becsületéről ismert legényre, többet mondtak minden szónál. Ügyhogy a következő vasárnap este Papp János már ott volt Szévóáknál. A következő vasárnap ismét. Az utána való hétfőn aztán megjelent a malomban a gazda fia. Nem szólt semmit, de a tekintetében volt valami sötét. Arca, szája azonban nevetett. Az ott beszélgető gazdákkal szöbaelegyedett, majd a garat körül sürgölődő Jánost próbálta heccelni. — Vigyázz, mert agyonüt! — mondta, amikor János vállára kapott egy teli zsákot. A gazdák nevettek. Addig, addig *'*- ment a hecc, hogy a két legény közt bírókra került a dolog. A malom téglás padozatára le terítettek néhány zsákot és egymásnak dőltek. Sokáig birkóztak, mert az erő megvolt mind a kettőben és nagy volt a tét. Mindketten érezték, hogy annak lesz több jussa Piroskához, aki erősebbnek bizonyul. János már az első pillanatban érezte, hogy könnyen forgatja, a gazdafit, csak megfogni nem tudta rendesen, mert ügyesen mindig kicsúszott a szorítás alól. De ekkor még nem is akarta: ne essen neki olyan zokon a dolog. „Hadd higgye, hogy csak nehezen bírtam le“ — gondolta óvatos parasztésszel. Egyszer aztán megelégelte, mert a garat csengetett, hogy lement az utolsó szem gabona is. Elkapta a gazdafi vállát, eltolta magától, majd visszarántotta, per- dltett egyet és... Csak azt látták, hogy Moldvay úr fekszik a zsákokon, mint egy béka. Nem lett kacagás, mert az ijedelem ott lebegett a zúgó lisztcsövek között: mi lesz, ha felkel, hogy fizet a szégyenért? Moldvay úr azonban sokkal jobban megütötte magát, minthogy kezdeni mert volna. Amikor felkelt nevetett, de nem maradt sokáig a malomban. ★ 4 második tél vonta be ezüstcsip‘ * kével a kis ház ablakát, két esztendő telt el azóta, hogy Moidvay úr a malomban íöldreteremtetett. Ez a két év sok mindent hozott. Moldvay gazdának újabb földbirtokot és képviselőtestületi tagságot, a malomra új tetőt, új vízilapátokat, Jánosnak pedig feleséget, Piroskát. A jánosfaragta ládában is gyűltek a bankók a bútorra. Igaz, hogy lassacskán, de a szorgalom és a szerény élet ölén biztosan. A malomi munka is megsokasodott, mert mindkét évben áldott termést adott a két falu határa. Úgyszólván éjjel, nappal zúgott a malom. János ott strázsált, „VESD A MAGOT, MARIÉ MIHÁLY!“ Móricz Zsigmond jóval iijbb, mint egy évtizede távozott soraink kö- ; zül, de gyermekeink, unokáink is jól [ ismerik cs ismerni is -fogják. Az író mélységesen szerette népét, a múlt keserves éveiben írásaival, tetteivel egyaránt ez a szeretet vezérelte. S az olyan tehetség, aki életét népe tanításának szentelte, örökké élni fog a. későbbi nemzedékek szivében is. Könyvei, elbeszélései, élmények — tanulságuk megmarad, szépségei soha nem, kopnak cl. Aki személyesen ismerte, soha nem fogja elfelejteni igaz emberségét. Mini [ahogy Mártó Mihály, Képköztársaságunk ■ kitüntetett dolgozója sem... 1910 őszén történt, amikor Magyar - 1 ország felett a legkcgyetlcncbb Idők fcl- I hői gyülekeztek... Marté Mihály a szolnoki kereskede'- ; mi iskola IV. osztályának padjában ült. Érettségi előtt, mindennapi filléres gon- ' dók nyomasztották, s nem tudta, miből I fejezze be tanulmányait. A mindennapira | sem tellett, így hát a gazdagok vásott kölykeit kellett órabérben tanítania. Miközben a tanár magyarázott. Marté | Mihály nem figyelt. Gondolatai pénz- [ szerzési lehetőségek körül kalandoztak. • Cipó kéne... még kabát télire... De ho- í gyaní... S egyszerre csak kinyílt a tanterem ! ajtaja. Az igazgató kíséretében egy laju- [ szos, jóságos szemű ember lépett be. Körüljártatta pillantását a kócos fejeken \n:ajd Mérté Mihály kopott öltözeten I akadt meg a szeme. l • • — Ot Ster* inéin meg őt \ mutatott egy másik kifényesedett könyökűre Móricz Zsigmond. Ö volt a bajuszos, jóságos szemű ember. — Egy kis kereseti lehetőség, fiúk — mondta az igazgató. — Móricz úrnak két gyorsíróra van szüksége. Vállaljátok ’ Alikor a két fiú boldogan bólintott, Móricz Zsigmond két karjával átölelt: őket: — Gyertek lurkók, dolgozzunk... Kint ütött-kopott kistaxí várta őket. Mérté Mihály az író ölében robogott az ismeretlen munkahely felé, mert hármójuknak csak így jutott hely a kocribav. — Nem rossz neked így ülni. f ■ ■■>.!’ Marté Mihály szinte magre,naget', a szokatlanul lágy, kedves hangra. — Nem, nem, hiszen én nyomom Zsiga bácsit! — A taxi a szolnoki müeniumi mozi előtt tette le őket. — Itt fogok beszélni. Arra kérlek benneteket, hogy amit mondok, jegyezzétek le pontosan, mert a mai beszédemet egyik könyvemben ki akarom adni. — S ezzel Móricz Zsigmond már tessékelte Is a két mcgilletődött fiút a zsúfolásig megtelt moziba. A színpadon, a vászon előtt kis as:- tal állt. Az író mögéje helyezkedett cl, s a két fiúnak kissé távolabb jutott helye. Kihegyezett ceruzáklsal, tiszta, irkával vártak a szavakra. S a szavak Ömlőitek, körülzsongták <t tömeget és megtöltötték a füleket. Móricz Zsigmond a békéről beszélt. Az emberi élet méltóságáról, a jövő csillogó reményéről. Marté Mihály Izét ceruzát elkopta- tett. Mindnek kitöredeztek a hegyei, olyan buzgón jegyzett. Még egy ést sem hagyott ki... Gyorsan repiilteh az órák, s megteltek a tiszta lapok, mire hatalmas tapsvihar tett pontot a beszédre. Márié Mihály csak akkor tért magához, amikor az író bankjegyet csúsztatott kezébe. — Gyere el hozzám egy hét múlva — búcsúzat tőle, s fejét végigsimította. Már el is tűnt a kiáradó tömegben. Mérté Mihály némán szorongatta a pénzt. Megvan a ruháravaló... Fején még érezte a simogatást, s még hallotta a különös, meleg szavakat: béke... szabad, emberi Magyarország... Egy hét múlva pontosan megjeleni a Tisza-szállóban. Móricz Zsigmond óit ült családjával az ebédlőben. Reggeliztek. — Üli csak le, fiam! —- s egy üres csészét saját maga töltött tele illatos kávéval Mártó Mihály részére. — Nehéz időket élünk, öcsliös... De ruajd csak megvirrad, meglásd! Mondd, mit kérnél te tőlem? Ma ugyan nekem sincs könnyű dolgom, de azért szívesen segítenék neked... Marté Mihály elgondolkozva szürcsölgette a kávét, Alit is kérjen1: Alit is kérhetne? Ez az ember olyan szépen beszélt, olym igazat... Várjunk csak! Író! Könyvet ír! — Adjon egy könyvet, Zsiga bácsi! — vágta ki merészen. Zsiga bácsi nem lepődött meg. — Könyvet? Igazad van, öcskös! Ejnye, hiszen nincs most nálam egy sem. Talán a táskámban. S a táskából tényleg előkerült egy könyv: „A magvető\ S az író jellegzetes, hosszúkás betűivel irta az első lapra: „Vesd a magot Marté Mihály!’1 iMártó Mihály megfogadta a tanácsot. Hűségesen, derekasan vetette a magot, s derehas, jó munkájáért megkapta jutalmát: a Népköztársasági Érdemrendet... GYŐRI ILLÉS GYÖRGY dolgozott, dpekedett, .vágta a lisztcsináló köveket. Szilveszter estélyén is csak későn és fáradtan érkezett haza. A fáradtságot azonban a kis hajlékban mihamar elégedett örömmé oldotta a szeretet és a béke. Csendesen töltötték az estét. Piroska szíve alatt hordott új élettel találgatta, hogy vajon mit hoz az új év. Még ólmot is öntöttek, aztán kezét megsebezve — csak úgy, mintha véletlenül történt volna — János hajára simította kicsorduló vérét, hogy hűséges legyen az új esztendőben. Aztán aludni tértek es mire eljött az éjfél az az álom vette ókét karjaira, ami a szegény embereit hajlékába honos csak: szerény, de boldogsága felér egy királysággal. \| ég az sem zavarta fel őket, kögy a ház előtti úton végighaladt egy szekér. Férfiemberekkel volt tele. A lovait patájára rongy volt tekerve, a kerekekre zsákdarabok, hogy ne zörögjenek a fagyon. A szekér elhaladt a malomig, aztán a malom árnyékában megáll. Négy férfi ugrott le róla. Közülük egy mondott társainak valamit, mire azok szétszéledtek és mint az árnyékok lopóztalt a közeli házacska felé. Egy, egy közülük megállt az ablakok alatt, kettő szembe az ajtóval. Ekkor a legvállasabb, nyilván a vezér, durván bekiáltott: — Papp János, gyere ki! Bent a két alvó ember felserkent. János az ajtóhoz ugrott. — Ki az? — kérdezte. — Ne kérdd, csak gyere .;: számadásunk van veled! János már nyitotta volna az ajtót, de felesége ott termett mögötte és eedve esett térdre: — A gyermekünk életére kérlek, ki ne menj... ne menj, mert.. János .megállt égj'- pillanatra, de aztán már mozdult, hogy megy. Piroska azonban megragadta a kezét, csókolta, könnyeivel öntözte, csakhogy visszatartsa. János nem tudott ellentállni. Sötéten ieült, térdéhez támasztotta a baltát és izzadva cigarettázott. A kintlévők verték az ajtót, rugdosták a küszöböt ée kiabáltak, Amikor észrevették, hogy a fiatal asszony tartja vissza Jánost, azt ©'alázták. — Féltsd, te sz... ?! •— Ne félj, kapsz még .:. van a faluban elég... János e szavakra felugrott, a baltái ütésre készen tartva kirontott. A lesben állók azonban észrevették a mozgást és amikor az ajtó kinyílt, egy ácsbárddal kettéhasították a fejét. Sóhajtva rogyott a küszöbre. Az asszony felsikoltott, aztán e©r vödör vizet felkapva, szemközt öntötte a befelé tolakodókat. A pillanatnyi zavarban kiugrott az ajtón. A négy férfi utána. A vezér, aki nem volt más, mint Moldvay úr, érte el elsőnek. Elkapta az asszony hosszú haját, csuklójára csavarta és lerántotta a földre. Piroska ordított, kiáltozott, de ugyan ki hallotta volna meg. A ház és a falu közt van a temető dombja, minden zajt elnyel, amit meghagy, azt pedig a malomvíz jegének recsegése veri el. A né©' férfi behúzta a házba a vonagló asszonyt, aztán Moldvay úr egy hosszú, kopott késsel mélibedöfti. E©’pillanatig döbbenve álltak a két élettelen test fölött, majd az e©rik férfi részeg röhögéssel e©'másra húzta a két- hullát. Ír imentek az udvarra. •»V — Most aztán tüzet neki y- szóit közülük egy. Már lobbant is a gyújtó, de Moldvay leintette. — Belülről, te marba ..: ■— mondta, aztán mintegy magához beszélve folytatta : — Berúgtak és beleégtek.. . istenem ... hány ilyen eset vót már... — Éppen szilveszter van .. ? lártisé; Reggelre nem maradt más a kisded hajlékból csak üszkös rom, közepén kél fehérre égett csontváz. A csontokat eltemették, az egykori tűzhely helyén pedig tavaszai kihajtott a szegényember virága, a görcsös bodza. (—s —t.)
