Kelet-Magyarország, 1958. december (15. évfolyam, 281-312. szám)

1958-12-25 / 309. szám

6 K EUTiM AO T A H O R*Z A f? 1!?5S. december 25, csütörtök Ötödikes elemista voltam ak­kor. S annak bizony, már 33 esz­tendeje. Az idő ködszitája lassan derezgeti fejemet. Azt a gyönyö­rűségesnek ígérkező, mégis oly megrázkódtatással végződő kará­csonyt, amely 1925-ben Zajtában, az én kis szülőfalumban lezajlott, nem tudta bennem elhomályosí­tani semmi. Ünnep vigíliáján jó anyám és Magdus nővérem meghány ták- vetették, hogy is legyen a sütés­főzés, miként kerüljön titokban a karácsonyfára az a sok csillogó holmi, alája pedig az új cipő, új ruha és játék bátyámnak és ne­kem. Én tettem magamat, mintha aludnék, pedig minden szót hal­lattam. Honnan tettek szert anyá- mék az én akkori tudatom szerint olyan gazdag ajándékokra, azt csali a végtelen anyai szeretet tudná megmondani. Hiszen szegé­nyek voltak, mint a templom egere. Apám az első világháború­ban veszett el, s csak nagyapám támogatásával tudott hármunkat úgy, ahogy felnevelgetni anyám. Nagyapám azonban hetek óta be­teg volt. De cn akkor nem gondoltam Ilyen komoly dolgokra. Az angyal­hajas, felcicomázott fenyőfa, az ajándékok és a csillagjárás tartott izgalomban, amelyre már hetek óta készülődtem én is titokban két pajtásommal. Hogy anyámék dolguk után láttak, én is kiugrot­tam az ágyból, szendergő, beteg nagyapám mellől. Gyorsan öltöz­tem, faltam valamit és uccu neki, rohantam két pajtásomért, majd velük együtt a József úr hodályá- ba, ahol titkon elkészítettük a csil­lagot és Suták bácsi — a pitvaros szomszédunk — útmutatása sze­rint betanultuk a csillagolással járó kántálást. Alig sürvedt az idő, mi már el­indultunk a csillaggal. Talán a tizedik háznál jár­hattunk, amikor Gabi, az unoka- testvérem loholt utánunk. — Gyertek mán tihozzátok, azt ízeni Juliska néném. Az én jó anyám tette ezt az üzenetet, siettünk hát teljesíteni a kérését. Bár legutoljára akartuk eredetileg ezt megtenni, mert ott nyugodtan osz­tozkodhattunk volna az adomá­nyokon, amiket a házaknál kap­tunk. Nálunk már együtt volt a sok rokon. Mi, a csillagosok büszke örömmel bömböltük a keleti böl­csek szózatait, meg a végén a Mennyből az angyalt. Amikor be­fejeztük, én sorban kezet csókol­tam az idősebb rokonoknak, anyámnak és kellemes ünnepeket kívántam nekik teljes szívemből. Legutolára nagyapám betegágyá­hoz mentem, aki átszellemült mo­solygós arccal, értelmes szemmel nézett a csillagra. Drága nagyapám, sok ilyen boldog karácsony estét érjen meg erőben és egészségben! Anyám szeméhez emelte a zsebkendőt és felzokogott: — Bizony élhetne még, legalább amíg ti felnőttök... Az asszonyok szipogásba fogtak, a férfiak krákogtak. S akkor nagy­apám, félig felemelve fejét felém fordult. Mindenki elnémult és fi­gyelték halk, szaggatott szavait: — Legyen boldogulásod, gyer­mekem az életben... Emlékezz, kis unokám mindig apádra, a háború­ra, meg a szegénységre... ha vala­ki lennél valaha... Mert te innen kikerülsz... ebbül a cselédélet- bül... legyen rá gondotok, lá­nyaim, fiaim... én elmegyek az el­múlásba... te meg a jövőbe kis fiam ...áldá...som rajta...tok... Aztán leejtette a fejét, s mint­ha valami rémület ült volna az arcára. Szeme kitágult, az álla leesett. Anyám felsikoltva vetette magát nagyapám ágyára. Nagyné- ném jajgatva pálinkával mosta az arcát, de nagyapám már semmire sem reagáit. Valami jeges rémület markolta meg a szívemet és a tor­kom elszorult. Ez hát a halál? De mi lesz velünk, élőkkel? Súlyos nagy kérdés lebbent át a szobán a halál nyomában, Még Károly bátyámat, azt a hetyke le­gényt is megrettentette. Ö volt az unokák legidősebbike, maga is árva, cseléd a másik Gots úrnál. Jóidéig az asztalra borulva ráz­kódott ő is. Végül is az öreg Su­ták bácsi szava hozott eszméletet az élőkbe. — Jó, hogy megérkeztél, Jani fiam — szólt a betlehemezésből megérkező bátyámhoz. Intézkedni kellene. Induljatok öcséddel a méhteleki tagba deszkáért, hogy legyen koporsó, hiszen másodnap­ján temetni kell. — Én aztán fel­ocsúdtam magam is. Levetettem Boldizsár király gúnyáját és bá­tyámmal elindultunk deszkáért. A faluból kiérve a nréhíel«- ki útra, hatalmas hóvihar kereke­dett. De mi öszebújva csak bak­tattunk nagy fájdalmasan, ma­gunkba merültem Egyszer felpil­lantottam, hogy hol is járhatunk, mert nagyon gyanúsnak éreztem lábam alatt a terepet. A szél sivit- va vágta szemembe a havat. Ka­vargó hófelhő zúgott, bármerre is fordultunk, semmit sem lehetett látni a határ ismerős jeleiből, az útról régen elkerültünk a földek­re. Az a tanya, ahova menni kel­lett, a falutól 3—4 kilométernyire van. Az úttól, amely odavezet, a román határ csupán néhány száz méternyire esik. Megrettentem, hogy talán már át is léptünk a határon. —'Te Jani, hol járhatunk mi most? Szegényke ° is hiába me~ resztgette a szemét, nem tudott ki- okoskodni a hóviharban semmit. 0 14, én pedig 11 éves voltam. Mindketten babonákkal megfertő­zött, elmaradt falusi proletárgye­rekek. Nem volt elég a haláleset sjomorúsága, a határátlépéstől való félelem, hanem hozzájárult a mindenféle lidérctől, a forgószél ördögétől való félelem, amelyek­ről főként Suták bácsitól hallot­tunk sokat. Voltaképpen nem is mertünk alaposan szétte.rintenj a viharban, hiszen éjfél körül iái­hatott az idő, amikor a falusi hit szerint a rossz szellemek szabadon jártak. A térdig érő hóval való birkózástól is, meg az ismeretlen veszélyektől való félelemtől is szívdobogva öleltük át egymást és kínlódva megpróbáltunk úgy vak­tában menni tovább. Egyszerre csak két hóval lepett alak komo­lyodott elénk. Ijedt felkiáltásomra mozdulatlanná váltak, majd rövid éles vezényszó hangzott: — Sztoj! A román járőrbe ütköz­tünk. Vagy ők tévedtek el, vagy mi. A bátyám gagyogott pár szót románul, mivel pár esztendőt oda­át töltött apai nagyszülőinknél, Nagypeleskén. Megmagyarázta az­tán elég bátran, hogy mi járatban vagyunk. Kiderült, hogy mi kerül­tünk át a határon. De a két ro­mán katona jószívű, magunkfajta napszámos ifjú volt. Egyik még magyarul is tudott. Jószívvel ka­lauzoltak el bennünket a határ­nak ahhoz a pontjához, ahonnan egy fasor mentén — aránylag vé­dett helyen — rövidesen eljutot­tunk a méhteleki tagba. Ott meg­vártuk a virradatot és kora reggel a faluban az asztalos Tóth Pista udvarán letettük a 6 szál deszkát. Üreg, korhadt deszkák vol­tak, amelyekből a nagyapám ko­porsója készült. Azóta az enyészet diadalmaskodott a koporsón és tartalmán a kedves hant alatt. Idefent pedig diadalmaskodott az élet. Nagyapám intelme ma is él bennem, és élni fog, amíg élek. És hiszem, hogy a szegény dolgozó nép és a béke legyőzi az elnyomó­kat és a háborút az egész világon. Akkor köszönt be végleg a szere­tet és a béke korszaka. Zajtai Antal. mennyire elhiszem az óriások, a törpék, a jó, meg a rossz embe­rek történetét, a szegény em­berek szerencséjét. Ue most nem ilyen mesét mondott, ha­nem arról beszélt, hogy jön a kisjézuska, alti szereti 3 gye­rekeket, megajándékozza őket minden jóval, karácsonyfát is hoz, meg csillogó gyertyákat. A nagy álmélkodásban, az aján­dékvár ásban úgy elszaladt az k hogy észre sem vettem, kintről a sötét este nézett be­felé az ablak kis nyílásán. Té­lire mindig kis ablakunk szo­kott lenni. A többi, részét ron- -vokkal, pokróccal takartuk ba, hegy be ne férjen rajta a hi­deg, mert altkor megcsípi a fü­lünket, meg r:z orrunkat. int a tornácon kopogott vaíaki a lábával. Azt hittem hirte­len, hogy a Jázuska, de megismertem, hogy édesapám­nak dong így a nagy csizmája. Eltaláltam, ő volt. Csupa dere­sen állított be és ahogy megcsó­kolt, hát zörgött a bajusza. Az ujjasa alól kezdett kihúzkodni valamit, hat látom, hogy egy nagy nyúl. — Na háltam — mondta mosolyogva anyámnak — lesz már hús is az ünnepen. — Tudod kisfiam — kezdte nekem magyarázni — eltévedt a többi közül, én meg sajnáltam otthagyni a hideg éjszakában, mert megfagyna. Én láttam, hogy az a nyúl nem fagyna mór meg, mer nem él, de nem szóltam egy szót se. Édesanyám gyorsan kikapar­ta a pernyét a sporból, rakott bele tengeri-íziket, meggyúj­totta. A tűz fénye csak úgy cik­kázott a padláson. A szomszéd­ból kapóit kóstoló került a spórra. Mindjárt olyan jó illata lett, hogy nyomban nagy éhsé­gét éreztem. Apám előhúzta a szakajtó kosarat, volt még ben­ne krumpli, berakta a sütőbe, mert ő is szerette az édes-sült- krumplit, amit a hideg kicsit megcsípett. Amikor megettük a kóstolót* édesanyám küldött az ágyba. Aludjak — mondta, — mert csak úgy jön majd a sok ajándék. ellett is nekem ezt mondani! Egyszerre olyan éber lettem, mint aki ép­pen abban a min utóban kelt fel. Nem volt mit tenni, édesapám nekikezdett az én csizmám csinálásához. Mellé ültem. Volt egy kis bics­kám, azzal faragcsáltam az izi- ket. Muzsikát csináltam, gon­dolva, hogy majd odaajándéko­zom a karácsonyfáért a kisjé- zusnak. Apám dolgozott, néha dúdolgatott, 'láttam izzad is a munkában. A nagy cseppek mind odabulltak a csizmám tal­pára. Édesanyám is odaült a lámpa elé, hogy lásson és az én kesztyűmet varrogatla. A csiz­ma elkészült, édesapám felállt éo kiment. Anyácskám meg ment utána. Én is menni akar­tam ki a pitvarba, de bezárták az ajtót és csak azt hallottam, hogy édesapám kéri a kisbabát 's mondja, hogy mostmár me­gyen, későre jár az idő, ilyenkor, JELI CSENU délutáni napsu­garak közelről csókolgatták a fehérbe öltözött világot. A ke­ményre fagyott höpelyhek úgy csillogtak - vil­logtak a fényben, hogy a nagy ragyogástól piros, kék, meg lila karikák táncoltak a szemem előtt, ügy vágytam ki a sza­badba. De nem lehetett, mert mezítláb kellett üldögélnem az ablak előtti dikón. A kis csiz­mámnak búcsút mondott a tal­pa, és édesapám megígérte, hogy estére megcsinálja. Heggel el­ment a vadászatra hajtónak, mert a bolondos Sándor úrnak éppen karácsony előtt jutott eszébe a vadászás. Ez persze csak nekem nem tetszett, mert a csizmám ott hevert a spór alatt, anyám viszont örült; a hajtónak dupla napszám járt, nem úgy, mint a többi munká­nál. Át is ment már reggel a zsidó boltoshoz, hogy hitelre megvegye az ünnepre való kis cukrot, élesztőt, meg ami még kellett. Mazsolaszőlőt is vett, tíz dekát, mert kalácsot is akart sütni az ünnepre. Jaj, de szerettem azt a jó dagadó, foszlós bélű kalácsot! Ilyen nagy ünnepre az én anyám mindig előteremtett egy nagy cipóra valót. Spitz úr adott hitelt, jó ember volt. Anyácskám meg is csinálta a cipót, nekem is sü­tött egy kis gömbölyű vakarót abból, ami a kisteknő szélére ra eadta. ste felé, amikor látta, hogy na­gyon unom ma­gam, mehelné- kem van oda, kifelé az utcá­ra, a többiek közé hógolyóz­ni, ő is a dikóra ült. Az ölébe vett és mesélt. Nagyon szeretett mesélni és örült, amikor látta, rQéqeu Szól a csend. Nyújtózik mozdulatlan QV ez a mindig ébredő vidék. Benne mindig hang és mozdulat van fj és a hóban forró tűz is ég/... ff. Él a tél, s a csend beszél minálunk, ij messzehangzik, s visszacseng szava, s míg közben a májusokra várunk, « ősz anyánk lesz, s felnevel — a ma... 'Q\ GYŐRI ILLÉS GYÖRGY ^

Next

/
Thumbnails
Contents