Kelet-Magyarország, 1958. november (15. évfolyam, 258-280. szám)
1958-11-02 / 259. szám
2 KELHTTrt at. v n kukSZAO 1P3?. NOVEMBER S. VASÁRNAP Tanár úr kérem, készültem.. j Megyénk jelöltjei t Losoncai Károly •f ♦ A nyírbátori vBá<hori“-gtnmójciumbau A gimnázium új épülete, i— Tanár úr kérem, én készültem! 1—» rebegi anégyzetpluszbé- négyzet örök izgalmában a diák, s az osztály a feleltetési csend fojtott légkörében mered a táblára. így volt ez régen, — s így van ez ma is, Az izgalom, a „drukk”, *— az eminens és a piros arccal hallgató kisdiák ma is ott ül az I/A. politúros, sárga padjai között r— csak a szigorú, kegyetlen ,,Kökörcsin” tanár urak tűntek el valahová, a sokat emlegetett emlékek közé, Ki tudná elfeledni a rettegett matematika, vagy latin órákat? Jaj volt a diáknak, különösen annak a kevésnek, akit szegénysorsú szülei merészeltek gimnáziumba küldeni — hogy „úri"-ember, érettségizett legyen belőle! Amikor az ember belép a hatalmas kapun, a nyírbátori gimnázium kapuján, megrohanják, lenyűgözik az emlékek, Milyen más ez, mint a miénk volt! A levegő friss, a folyosók szélesek, világosak, teljes köntösében furakodik be a nagy ablakokon a késő őszi napsugár, Az I/A-ban ott ülnek a csinos lányok és fiúk vegyesen, a katedránál mosolygós, fiatal tanárnő, az osztályfőnök: Vida Julianna. Két éve végzett Debrecenben, magyar nyelv, és irodalomszakos. Nézzünk körül kicsit az osztályban. Éppen nyelvtan óra van. Az úri gyerekek és a szegények ic eltűntek. Mind egyformán jólöltözött, az arcok kedvesek, értelmesek. Nincs szorongás, a bizalom és szeretet melege sugárzik B katedra felé. Dolgozó parasztok, munkások és értelmiségiek gyerekei ülnek a padokban, rendben, fegyelmezetten jelentkeznek a tanárnő kérdéseire, Szőke, hosszúcopfos kislány áll most a táblánál: Magyar Julika. A szóalkotás fajairól, a szókincs változásáról beszél. *— Jól van Julika, ötös! < Birtok Ilonkának alaposan fél kell készülnie, ha vegyészmérnök akar lenni.., Jól van gyerekek, jól van tanár néni, — mind ötöst érdemelnétek, s főleg ötöst érdemelnének szüléitek, a munkás-paraszt hatalom, amely ilyen pedagógusokat, ilyen diákokat, ilyen gimnáziumokat alkotott, Tavaly márciusban épült fel a régebbi óvónőképző helyett ez a modern iskola, a tulajdonképpen már öt esztendeje működő „Bá- theri István” Gimnázium. A ncp négy és félmilliót költött rá, hogy fiai, lányai méltó helyen készüljenek az élétre. 360 tanuló és 18 pedagógus tanul, dolgozik, él itt — s nem is akárhogyan! Szépek, gyönyörűek a termek, s a gyerekek érzik, hogy a berendezés minden darabja az övék, úgy vigyáznak rá, úgy szépítik, őrizgetik. Dohányt termeltek, hogy a 17 ezer forintos haszonból feldíszíthessék falait, 100 facsemetét, díszcserjéket, élősövényt ültethessenek. A technikus szakkör ízléses virágállványokat eszkábált a folyosókra, s belőlük soha nem hányzik az illatos virág. A negyedikesek már most. az év elején készülnek az érettségire, — Érettségi után szeretnék egyetemre menni — mondja Czene Kati, IV/ A osztályos, paraszt szülők gyermeke, s ez a kije'entés olyan természetes, mintha azt mondta volna: — Hazamegyek édesanyámnak segíteni... S így vannak vele a többiek is. Fecskovics Klári is parasztszülők gyermeke, ö védőnő lesz. Szakrai Erzsiké gyógyszerész, Báthori Vali tornatanár, Kiss Mari tanárnő. Puskás Tivadar vegyész, Hódi Jancsi orvos ... Szünetre csengetnek. Özönlik a diákhad a folyosóra, az udvarra. Én is ott vagyok köztük, s mintha én magolnám a fizikát ott a falnál az alacsony, kéknadrágos máshozviszonyítvamezgásbahozzuk A tanulókörben a tanár is segít. fiú helyett a következő órára. Biztosan feleltetés lesz, s nagy szégyen lenne, ha nem tudnám elsorolni az elektromágneses indukciót ... Te jó isten, mi is az? — Azelektromágnesesindukcijó- atekercsamágnesegymáshozvalóvi- szo nyitót tmozgásaindukciósfcszült- ségkeletkezikhaakéttekerecsetegy— darálja a kéknadrágos. — Ahá, köszönöm, leülhet Győri, készült! — veregetem meg gondolatban a saját vállamat, s elbúcsúzom a kéknadrágostól, a Báthori-gimnáziumtól — s egy kicsit az én diákkoromtól is ... Győri Illés György. (Foto: Hammel.) » Hcjőcsabán született 1918-ban, * munkáscsaládbcl. Apja mozdony- fűtő volt. Maga négy polgárit végzett. Jelenleg nyugdíjas. Iskolái után a miskolci MÁV műhelyben ismerkedett meg a vasas szakmával. A géplakatos mesterséget tanulta ki. Ezután mint géplakatos a vasútnál dolgozott. Ekkori munkahelyei: Kis- várda, Záhony, majd Nyíregyháza. Később vasúti segédtisztté minősítették, s mint forgalmi szolgálattevő a diósgyőri vasútállomáson teljesített szolgálatot. í 1945-ben esett fogságba, s a j Szovjetunióba került. 1948-ban t tért haza, s újra a vasútnál helyezkedett cl dolgozni — Zá- X honyban. Innen a kemecsei já- i rási tanácshoz helyezték iparügyi; • előadónak. Következő munka-; j helye a Kisvárdai Vulkán Vasöntöde volt. Itt mint szállításve- zelö dolgozott 1958-ig. Ekkor a kisvárdai járási népi ellenőrző bizottság elnökévé választották. Jelenleg is itt tevékenykedik. Az ellenforradalom alatt becsülettel helytállt, szilárdan küzdött la szocialista eszmékért. Majd az ellenforradalom leverése után sokat dolgozott a Szocialista Munkáspárt létrejöttéért. Üzemi pártszervezeti titkár lett. A megyei pártbizottság tagja. Józanéletű, becsületes ember, családi élete és a közösséghez való viszonya példás. Eddig -végzett munkája alapján java- Isolták országgyűlési pótképvisel 1- Inek. AZ AJÁNDÉK NADRÁG Az a. hír járja, hogy az oro- szók Nagyhallá alatt vannak s valami roppant goromba emberek. Lóháton futkároznak az utcán és a pikával, amit előszegezve tartanak, ledöfnek mindenkit. Azt is tudtuk, hogy ez a hír Bibircsók uramtól ered, akinek nagyobb földbirtoka lévén a kállai földeken, kintjártá- ban látta az előnyomuló oroszokat. ökigyelme igen megijedhetett a pikás lovasoktól, mert alighogy elmondta a hírt, másnap meg is pucolt a városból. Így aztán magunkra maradtunk a Rozsdást utcában, urunk, papunk mindenki elment, aki csak számított valamit valaha a közéletben. A félelem és a remény lebegett felettünk és egyszer egyik, máskor másik ereszkedett le lelkünkre. — Csak az életünket hagyják mag — mondogattuk — akkor nincs baj. Dolgoztunk mi eddig is, hát dolgozunk ezután is... — Nekem mindegy, hogy Bibircsók uram-e a gazda vagy az orosz állam... — mondta Sajgó szomszéd. Bizony erre csak bólintani lehetett. Mert az orosz államnak dolgozni jobb lehet, mint Bibircsók uramnak, hiszen az állami munkás a fizetése mellé ruhát is kap. Bibircsók uram meg nem adott, nála csak nyüttük a magunkét. Egy reggel aztán elhallgattak az ágyúk és átvették a szót a kézi fegyverek. — Ezek már itt vannak! — állapította meg Sajgó szomszéd. Igaza is lett, mert egy óra múltával, amikor kimerészkedtünk a kapuba, láttuk, hogy a szentmihályi úton lovas kozákok vonulnak. No, csak hadd menjenek, gondoltuk, és kijjebb merészkedtünk. Néztünk, bámultunk. Még sohasem láttunk orosz katonát felöltözve. Foglyokat láttunk, de azok pokrócba voltak csavarva és azt mondták róluk, hogy így fogták el őket, mert meztelenül harcolnak, mint valamikor a törökök. Miközben bámultunk, egyszer felkiált Jancsóné. — Itt jönnek a pikások! Megfordulunk, hát két lovas közeledik felénk. Nosza, egymást törve, taposva nyomakodtunk befelé a kapun. Nem maradt kint senki, nehogy pikára kerüljön. De valaki mégis. Dézsán Gábor bácsi, aki valami keveset tudott oroszul, mert az első világháborúban katona volt. ö aztán elmondta, hogy amikor mi benyomakod- tunk a kapun, a két orosz katona megállította a lovát és úgy nevettek, hogy majd leestek a lóról. Szépen közeledtek Dézsán bácsihoz és, mint később kiderült, pikájuk sem volt, hanem kardjuk és jóféle fegyverük, oldalukon pisztoly, de azért még mi féldegéltünk. Az éjszaka csendben telt el és reggelre, mire kibújtunk a vacokból, nyitva találtuk a kapunkat, de a Rozsdási utcában minden kaput. A házak közé teherautók voltak betolva, de valami különös autók, olyanféle sín- szerkezet volt rajtuk, mint valami hídszerkezet. Később megtudtuk, hogy ezek azok a bizonyos Katyusák, amiktől úgy féltek a nácik. Beálltak a házak közé, hogy a repülök ne láthassák őket. A mi udvarunkban álló teherautó mellett volt egy fiatal katona. Én olyan 15 éves forma lévén, odamentem hozzá. Oroszul nem tudtam, de azért a kíváncsiság vitt. A fiatal orosz katona bátorítólag nézett rám, amikor felé közeledtem. Mosolygott, majd kezet nyújtott. Mondott valamit, de nem értettem. Aztán erősen szemügyre vettük egymást. „.Micsoda jóféle ruhájuk van ezeknek. Tisztára, olyan, mint a paplan—gondoltam én. „De szegény lehet ez a magyar, olyan a nadrág rajta, mint a laskatészta” — gondolhatta ö, mert valóban nagyon rongyos voltam. „Meleg lehet ez a ruha, akár a bánya” — gondoltam én „Ez a gyermek, szegény, megfagy a télen” — gondolhatta ő. Egyszer aztán lehajolt, megfogta rajtam a nadrágot. Nyomban kivillant a kékes, piros színben játszót érdem. — Ej, madar, madar! — csóválta a fejét. — Hát bizony, nekem csak ez van.,. Nincs olyan, mint neked -=? feleltem. — Proletár, proletár.., ma mondta. — Bizony én az vagyok... De ebben az utcában mindenki — feleltem. Az orosz katona gondolkozni látszott, aztán odament megfontoltan a gépkocsihoz, kinyitott egy ládát és a szemével intett, hogy menjek csak oda. Odaléptem. Egy paplanos nadrág feküdt a vasládában. Biztatására kivettem. Megnéztük. Egy kicsit olajos, de jó. De mit akarhat ez most ezzel a nadrággal? Magyarázott, beszélt, de én egy árva szót sem értettem abból. Erre — ?iem tudván vetem mit kezdeni. — hozzám lépett, egy rántással úgy letépte rólam a rossz nadrágot, hogy a kezében maradt. Dühösen a földhöz vágta, aztán rálépett és úgy taposta, mint az elföldelt kutyát. A paplanos nadrágot pedig, amit a ládából vettünk ki, a váltamra dobta. Erre aztán én is odaléptem és mostmár ketten tapostuk a rossz nadrágot. — Burzsuj kaput! — mondta. Ekkor még nem értettem, de azóta tudom, hogy akkor az én nadrágom csak jelkép volt: a múltat, az átkos szegény, nyomorúságos életet tapostuk el és a szovjet fegyverek védelme alatt egy új, gazdag világ született. 1944-ét irtunk ekkor. SZ. GY.
