Kelet-Magyarország, 1958. november (15. évfolyam, 258-280. szám)

1958-11-20 / 274. szám

2

KELK'I MAli V AHOBS/ AG

19á8. november ül), csütörtök

HÁZKUTATÁS

1918 novemberében történt, miután a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakult és kezébe vette az elnyomók elleni harc irányítását.

A párt központi bizottsága reggel óta ülésezett az egyik elvtárs lakásán. A bágyadt délutáni napfény már erőtlenül szüremlett a szobába, de még csillant a beszélő szemüvegén; Egyszerre ütés dobbant az ajtón:

— Kinyitni!

A hirtelen csendben bántóan visszhangzott a kellemetlen, éles férfihang.

Nem volt mit tenni. A katonák körülvették a házat és vagy húszán, a mögöttük settenkedő főhadnaggyal betódultak. Csak akkor tért vissza a nyurga, karrspoeorrú tiszt torkába a szó, miután a bentieket megmotozták.

— Jónapot leikecskéim! — gúnyolódott — Látom, együtt a társaság..,

Alattomos, gonosz pillantásokkal méregette a jelenlévőket.

— Átkutatni a házat, elkobozni minden írást! fordult a legénységhez.

A katonák kelletlenül mozdultak. Néhányan lopva a nyugodtan várakozó bizottsági tagokra sandítottak. Mintha tekintetük melegével mondanák;

— Ne féljetek, nem lehet semmi bántod ásó tok!

A főhadnagy látva a katonák habozását, pisztolyával sürgette Stet;

— Mozgás, mozgás, most csaik körülnézünk egy kicsit Legközelebb majd beszélgetünk ezekkel is — bökte hü- x-elykujját a bizottságra.

As egyenruhások szétszóródtak az egész lakásban, a főhadnagy meg hatodmagával a bizottság mellett maradt

Az egyik fiatal, szurkosbajuszú tizedes két társával a legközelebbi szobába nyitott. Egyszerű, de tiszta háló volt. A kis szobát majdnem teljesen betöltötte a kissé törtfényű, nagy kétrészes ágy, Felette, a falon könyvespolc terpeszkedett könyvek katonás sorával. Az utca felé ágaskodó asztalkán is egy könyv hevert, rajta nagy, nyomtatott betűk: „A Kommunista Kiáltvány”.

— Hát ez mi lehet? — nyúlt egyikük érte és szinte tisztelettel adta társának. Az meg fegyverét a falnak döntve elvette a könyvet és belelapozott.

— Olvasd csak — adta tovább ő is a szurkosbajszónak.

A tizedes a sorokba mélyedt. Eleinte a betűhöz alig szokott ember idegenkedésével, majd egyre izgatottabb érdeklődéssel olvasott. Nehezen fogta fel a súlyos mondatok értelmét, de mégiscsak megértette: ismerős gondolatokat, régóta lappangó, nyugtalanító érzéseket élesztettek. Maga alá húzta a keze ügyébe eső széket és olvasott, egyre olvasott. A másik kettő ezalatt alaposan körülvizsgálódott. Egyikük nagy halom nyomtatott papirost nyalábolt egyik fiókból, azt betűzhette. A tizedes felkiáltott: »

— A mindenit, ez aztán megírja! Ide figyeljetek!

Amazok lélegzetüket visszafojtva lesték.

— A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan hirdetik, hogy céljaik minden társadalmi rend erőszakos felforgatásával érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól! A proletárok a forradalomban csak láncaikat veszthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek. Világ proletárjai egyesüljetek!

A szó nem szállt tova üresen, nyomtalanul. Belevéste magát a fülekbe, ott villogott három tekintetben.

— Én is találtam valamit —< nyújtotta az alacsonyabbik a röplapot a tizedesnek. Az figyelmesen sillabizálta.

A főhadnagy türelmetlen rikoltása mindhármukat a lapokba mélyedve taAdy Endre:

A HADAK LTJA

Vörös jelek a Hadak Útján: Hunniában valami készül,

Rongyos hadak ,roppant hadak- Sereglenek vígan, vitézül.

Máma Tűz-ország Magyarország. Fagyott testét a láng befutja,

Csoda, esett. Földre esett, Benépesült a Hadak Útja.

Százezernyi parittyás Dávid Készül bízón, dalolva, rátok:

F.jh, jó urak, dicső urak,

Ilyen gyávák a Góliátok?

E roppant nép nem Csaba népe, Melyről legenda szólott nektek.

Más nép e nép, ez csak: a Nép.

A fölkelt Nép. S u-gye, remegtek!

Dobban a Föld s piros virágos, Nagy kedvvel a Napot köszöntjük. És láng-folyó, szent láng-fölyó Minden utca, ha mi elöntjük.

Új hadsereg a Hadak Útján,

Új legenda, új harcos ének:

Ez a jövő, a kész Jövő S pirkadása a magyar Égnek.

Ez az ezer évig nyomorgók Százszor lesújtott, bús csapatja,

De az erő, a friss Erő S vígságát a nagy Élet adja.

Agyú, gyilok, úri bitangság Nem fog a mi dús ereinken:

Ha meghalunk, hát meghalunk S ha meghalunk, meghalt itt mindem

Mi vagyunk: Jövő és Igazság, Kngesztelés és nagy ítélet,

És mi vagyunk, csak mi vagyunk Jó Sors, ha kell s ha nem kell: Végzet.

Minden mienk, csak a tűrés nem S nincs hatalom, amely megingat És hangosan, nagy-hangosan Idézzük meg hóhérainkat.

Ez az ország a mi országunk.

Itt most már a mi kezünk épít, Tobzódtatok, tobzódtatok,

Éppen elég volt ezer évig.

Hír és dal ma rtongva vág szét Városfalak közt, falvan, pusztán- Itt van a nép, megjött a Nép Vihar-irammal. Hadak Útján.

Itt van a nép, trónt ülni fog most Ezer évig férge a rögnek, ítél a nép, ítélni fog S ezerszer jaj a bűnösöknek.

lálta. A katonák azonban nem mozdultak a sürgetésre. Mohón, kapkodva olvasták a cédulákat.

— Ezt a többieknek is látni kell! — mondta egyikük.,,

★

Másnap még nem is pirkadt, az éj még átölelhetetlen, széles kabátba dugta a várost, a bizottság tagjai újra a házhoz tartottak, hogy folytassák az erőszakosan megszakított, igen fontos ülést. A kapu előtt talpig fegyverben tagbaszakadt katonák ácsorogtak. Mikor Landler Jenő, a bizottság vezetője is megérkezett, a szurkosbajszú tizedes toppant elé a sötétből:

— Jelentem az elvtárenak

— pattogta katonásan a meglepett Landlernek — hogy a harminckettedik gyalogezred első százada teljes létszámmal megérkezett és átvette az őrséget a helység felett..; Munkálkodjanak csak nyugodtan — tette hozzá. — Aki megzavarja magukat, velünk találkozik! A lakásba igazolatlanul nem léphet be eleven!

Az első napsugarak már a katonák szuronyairól verődtek vissza és átfolytak a nyitott ablakon, szétterültek az ülé- sezökre.,

Győri Illés György.

¥ opakodva oson az est, mint a tol- ^ vaj; Óriás módjára kinyújtózkodik és ráveti bundáját a ködfelhőbe burkolod zott, didergő házakra. Távolról fények villódznak, át akarnak tömi a nehéz, vaskos, ólomszínű levegőn, a fekete lepelen. Mindhiába..,

Félelmetea-n sötétek az utcák, sehol egy teremtett lélek. Csak egy-egy kuvasz vakkantása hallik, mely próbálja zavarni a fejüket álomra hajtó melós családokat itt a város peremén.

Macska szökken villogó szemekkel a sikátorok között, s mozdonyfütty hasít a levegőbe. Félelmet sejtetően skálázik. Októbervégi avart kerget szárnyain a szél. Tölcsért formál a sápadt, elhalásra ítélt vörös, rozsdabarna levelekből, aztán, mint aki bírókra készül, le akarja győzni az őszt, odacsapja a házak falához, ablakaihoz ..:

Négy asszonyt és egy lányt kísérnek vssraverve. Ütemesen kopognak a szöges csizmák a kövön. Elől Szűcs Jánosné halad, kibontott hajjal, fáradtan, gondterhelten. Mellette Szekeres Petemé, a földmunkás felesége, aztán lánya. Borbála, majd Vámagyné és Patakiné. Ku- tvák ugatása kíséri a menetet.

Halálra keresték már a nyilasok, az SS-ek a csendőrökkel együtt a négy asszony férjét, de nem lelték sehol. Feleségeiket tartóztatták le. Este törtek rájuk, s szakították él családjuktól, gyermekeiktől az anyákat. Szücsékre rányomták az ajtót, s karján ülő gyermekét kiszakították á kezéből. Ügy verték bilincsbe . . 3

Ballag a szomorú menet. Mária, Szűcs János felesége azon töpreng: mi lesz gyermekeivel. Maga előtt látja a kis szobát, hallja a falióra egyforma lélegzését, amint hajtogatja: tik-tak... tikiak. Fülében gyermekei sírása, sikoltozása. És Jánosra is gondol. Vajon hol töíti ma az éjszakát? Merre bújnak, hogy nyomukra ne bukkanjanak? Tudja, é z , hogy helyesen, szíve szerint cselekedett. Ezt kellett tennie, hiszen ha megmondja, hol van férje, akkor lebukik a párisejt. s kivégzik Jénosékat. Fájt, nagyon fájt. hogy árván kellett hagynia családját, d .• nem volt más választás. Hallgatni, hallgatni. .,

★

kísérték az öt nőt.

i— Sarokba állni! — kiabált a ny,las őr, amin: átvet is az asszonyokat.

Nem tudni menny, ideig álltak it farkasszemet nézve a falakkal. Bánatos könnyfátyolos r/srr, édesanyák. Nti. (adták, mi vár rájuk.

Máriával már forgott a világ. Féknek árnyéka táncol lejtett kisírt szem előtt melyet a beszűrődő fény rajzó eléje a falra. Az őr lépteit számolgatta miközben egy pók viaskodását nézte, amint az egy legye: próbáit hatalmáb keríteni. Mindenre gondolt már, hog;, szomját csillapítsa. Nem sikerült. Test imbolygóit, lábai rogyadoztak, szája szé— Megfulladok — kapott a torkához.

A nyilas odalépett a vízcsaphoz. Kinyitotta. Lassan, idegtépőén csörgött, csepegett a víz. Csak úgy koppantak a szomjatfokozó kövér cseppek a porcelánagylóban.

— Vizet... vizet — ismételte szinte >ár őrjöngve az asszony. Aztán sírt, rdítoit, körmeivel a falat kaparta.

— Szűcs Jánosné! — kiáltott az őr.

Mária megfordult és elvágódott, mint

zsák. Fellocsolták. Az asszonyok sírtak. Szűcsivé felállt és az ajtó felé támoly- gott.

— Gyerünk már — bökte oldalba az őr.

— Ne féljetek! — szólt vissza az ajtóból, *de hangjának végét elnyelte a folyosó.

Egy hatalmas terembe vezették. Vassisakos SS-tisztek ülték körül az Icaiakban elhelyezett asztalokat A kibontott, csapzott hajú, verejtékező munkásnő felszegett fejjel állt vallatói előtt— Megismer? — nézett macskazöld szemeivel az asszonyra Sóvári nyilastestvér, a hírhedt kegyetlenkedő városvezető. Kezében korbácsot suhogtatott és gúnyosan mosolygott.

— Hol van a férje? — faggatta az asszonyt, miközben a korbács fogantyújával az asszony arcát ütögette.

Szűcsiében úgy forrt a düh. .mint vulkánban a forró láva. Ej, de szeretett Volna most a pofájába vágni inas, mosásban. nehéz, munkában edzett asszony- kezeivel a szemét kimarni. Az asszony hallgatott.

— No, beszéljen hát!

— Nem tudom, hol van! — tagadott.

— Hová, merre, kihez bújtatta? — folytatta Sóvári.

— Pestre ment. Két hete nem láttam.

— Hazudik! — robbant ki a nyilas, és idegesen markolászta a korbácsot.

Az asszony remegett. Ügy tapadt testéhez a vizes ruha, mint valami páncél;

Sóvári félelmet keltve suhogtatta a korbácsot. Mária szinte testén érezte a csapásokat. csattanásokpt,

— Ha megmondja, hogy hol van Szűcs János, akkor elengedjük... Ha nem. akkor....

— Nem tudom! Ne faggasson: — vágott közbe az asszony.

Ütésre lendült a korbács. Mária osszeszoríto'ta fogait. Gyermekese, férjére gondolva tűrt, szenvedett. A nyilas vezető pedig ütötte, verte a vépkimerülé- sig. Mária testének szint« minden porci- kája égett;

— Gazemberek!... Gazemberek! — ordította. Majd hörgött, elcsuklott a hangja, és mint » kidöntött fa, elzuhant. Vizes ruháján piros foltok jelentek meg.

FARKAS KÁLMÁN:

I.

lét nyalta. Nyelt, nyelt, s úgy erezte, megfullad. Nem bírta tovább.

— Vizet.;, vizet;;. — susogta.

Tízet ütött mér a templomtorony órája, amikor bezárult az asszonyok mögött a börtönkapu. Egy sötét helyiségbe