Kelet-Magyarország, 1958. október (15. évfolyam, 231-257. szám)

1958-10-05 / 235. szám

6 KELFTMAOVAKMR-/ *«. 1958. OKTOBER 5, VASÁRNAP Antiikéiul updnu'ói AKglZliT M a, október 5-én van Jó­sa András megyei fő­orvos halálának 40., a múzeumi gyűjte­ménye alapításának 90. éves év­fordulója. Szeretnék vele kapcsolatban néhány nem mindennapi él­ményt feleleveníteni, mivel úgy hiszem, rajtam kívül mer senki sincs, aki ezekről mint szemta­nú megemlékezhetne. Az apám, ha üdülni akart, a pihenést az utazásokban talál.a meg. Ismét a többizben már beba­rangolt Erdélybe vágyott, de olyan utitárssal, akit minden ér­dekel, és nem fél a fáradalmak­tól. Milyen nagyra voltam vele, hogy énrám, az akkor még 14 éves csitrire esett a választása. A hat leány közül — akkor még valósággal koromat megelőzve ■.— egyedül én voltam sportoló. Utazásunk 1890-ben pár hétig tartott. Kolozsvárott láttuk el magunkat teával, kávéval, szalá­mival, füstölt kolbásszal, sajttal, szárazsüteménnyel, tudva hogy később legjobb esetben is csak tejhez, tojáshoz és uborkához juthatunk hozzá. A Tordai-hasa- dékon áifolyó Hessdád patakon helyenként ölben vittek át ben­nünket, a megáradt vízben gá­zolva. Voltunk a tordai bányá­ban, a nevezetes fahídnál, s az úti elemózsiát gazdagítottuk a híres tordai pogácsával. Éjszaká­ra kocsmában, vagy kis vendég­lőben, kemény fekhelyeken aludtunk. Étkezcs a tarisznyá­ból. Verespatak, Torockó a Szé­kelykővel, asszonyainak gyönyö­rű, fehér fátyolos népviseleté­vel, a Zalanla, Offenbánya, az örökké lármázó zúzdákkal. Foly­tonosan rázós szekéren, hegyi lovacskán fel a Detonátára. Mi­kor Verespatakra érkeztünk, már úgy szedtek le a ló hátáról. Apám tréfálkozott velem: „De kutyául összetört ez a nyereg, hát még téged, szegény kislá­nyom.” Pedig valójában ö fel sem vette. Gok fénykép felvételt csi- nált utunkban. Mikor Abrudbánya főterén felállította e célból a gépet, odajön hoz­zánk egy rendőr: „A főkapitány úr azt üzeni, azonnal menjenek fel hozzá a városházára „Ha velem neki beszéde van, jöjjön ő ide-1 felelte apám. Elmegy és ismét jön vissza a hírnök: „Menjünk, míg szépen vagyunk, különben a kórtered­be kerülünk! Az ablakban kö­nyökölnek a polgármester és a rendőrfőkapitány és nagyon dü­hösek.” Édesapám erre egy nyomda­festéket nem tűrő kifejezést üzent nekik és aztán „menjenek a fenébe és ott pukkadjanak meg, de igy mondja meg nekik,“ kö­vetelte apám az izgitolt, dühös rendőrtől. Kisvártatva ez ismét lohol visz- sza: „Jönnek, de nagy baj lesz Megjelennek a potentátok paprikavörösen *■ komám! iro znak nekünk: „Na! Előre!” Apám nyugodtan a zsebébe nyúl és átnyújt kél hva’.alos írást: „nagy marhák vagytok, olvassátok/ ‘ Az állott az írásban: „Doktor Jósa Andrást és leányát tudo­mányos kutatásukban minden hatóság a legmesszebbmenően támogassa. Részükre szállásról, előfogatokról, hátaslovakról gondoskodjanak stb.” Erre leesett az álluk az álmél- kodástól. Ezerszeres bocsánatké­rések, mentegetőzések, hogy egy körözött kémnek hitték apámat. 0 nem haragudott, sőt mula­tott az eseten. Aranyosvölgye, Zsilvölgye, Gyulafehérvár, Nagyenyed, Vaj- dahunyad, Hátszeg következtek még. A piacot mindenütt felke­restük, hogy a néppel, a népvi­selettel, a használati tárgyakkal megismerkedjünk. Emellett min­den könyvtárban, múzeumban búvárkodtunk. Tf'z alatt a pár hét alatt, amíg-L/ utazásunk tartott, kimond­hatatlanul boldog voltam, mivel kizárólagosan enyém volt apám. Élveztem elragadó lényét, hu­morát, derűjét, eszét, érdeklődé­sét minden iránt, óriási művelt­ségét. De legfőbb örömem — és ennek a verőfénye beragyogta egész későbbi életemet — a di­csérete volt: „Pompás útitárs voltál!” VIRÁNYI SÁNDORNÉ JÓSA ANDREA URAMBATYAM ORSZÁGA A polgármester úr elszólja magát 6. A polgármester sokáig gondolkozott, végre ^ odaértek gondolatai, hogy feltette magá­nak a kérdést: egyáltalán adhatok én teljes bi­zalmat Bencsnek, csak azért, mert rokonom? Aztán ügy okoskodott, hogy a rokonság bíztatás a csalásra, hiszen a csaló előre tudja, hogy nem kerül a dolog nyilvánosságra, mert az már a család becsületének ártana. Nem, nem engedi Beneset egyedül. De kit küldjön vele, ki az, akit nem tud sehogy sem rászedni? Trak Géza! — kiáltott fel. Trak riválisa Bencsnek, tehát bizo­nyosan éber lesz. Örömmel állt fel, megnyomta a csengőt. Hozasson fel egy üveg pezsgőt... termé­szetesen franciát... És küldje be Trak méltósá- gos urat — mondotta a belépő titkárnak. A megbeszélés nem tartott soká, csak addig, míg az üveg pezsgőből tartott, aztán Trak elkö­szönt. Bállá örült, dörzsölgette a kezét és elkép­zelte a pillanatot ,amikor Trak találkozik Bencs- csel az állomáson és azt mondja: — Már megbocsájts, de engem a polgármes­ter úr téged kímélendő azzal bízott meg, hogy a püspök úrnál eszközlendő közbenjárásodban le­gyek segítségedre. E perctől tehát rendelkezzél velem. Korai volt az öröm, mert este váratlanul megjelent Bellánál Bencs. Így a polgármester úrnak kellett megokolni Trak küldetését. Bencs egy kicsit elhúzta a szálát, de aztán jót nevetett a dolgon és sokatmondó mosollval megjegyezte: — Köszönöm figyelmességed, Trak Géza se­gítségét igénybe fogom venni! Egy ideig közömbös dolgokról beszélgettek, de mindkettőnek Trak Gézán járt az esze. Baíla egy kicsit restelte magát, mert a tanácsos ci­nikus köszönetéből azt vette ki, hogy az a szán­dékát kitalálta. Bencs pedig előre mosolygott azon. hogyan fogja igénybe venni Trak segítsé­gét. Majd ad ő neki feladatot, majd megkéri, erre is, arra is, hogy mire a püspök elé kerülné-. nek, máshol legyen elfoglalva. Utána majd bo­csánatot kér: „Ne haragudj, hogy nélküled men­tem be a püspökhöz, de jól tudod, hogy őt nem lehet megvárakoztatni.” így legalább Bállá is- mérgelődni fog, ha Traktól meghallja a történ­teket. — Az őzvadászat visszautasítására van már valami terved? — törte meg a csendet a taná­csos. ■ v . — Terv? Van!... azaz, hogy...! — hebegett 8 gondolataiból felrettent polgármester. — Ej, ej bátyám... — csóválta a fejét Bencs. — Űgylátom, te sem vagy otthon polgár- mester! Azaz, Bállá Jenő ugyan a város polgármes­tere, de saját esze hivatalában csak haidu, vagy fogalmazó. — Nohát, én már erre is gondoltam — mondta nevetve, ravaszul. — Hát most aztán legalább hegyezd a füled és jól értsd meg, amit mondok... — Tessék, rendelkezzél velem! — No, ezt már látod szeretem. Arról van szó, hogy van nekem egy jóemberem Kürthy báró mellett az Országos Közélelmezési Hivatal­ban. Valamikor együtt... egyszóval... jóembe­rem. Én annak fogalmaztam egy táviratot, ami­ben az áll, hogy Mikecz Dezső alispán Kürthy bárót meghívja őz-cserkészetre. A táviratot úgyis az én emberem kapja kézhez és a báró ne­vében válaszolni fog rá az alispánnak. Mégpedig azt, hogy a báró a meghívást elfogadja és Nyír­egyházára jön. A polgármester értetlenül nézett a taná­csosra. — Ejnye, polgármester létedre, hogy vág­hatsz olyan-analfabéta képet, hát nem érted? — Dehát Mikecz nem hívta a bárót! — Látom, hogy nem értesz, hát idefigyelj. A .választáviratból nem derül ki, hogy meghívták, csak az, hogy jön. Mikecz nagy örömmel fogja venni, hiszen a báró mint a közélelmezési hiva­tal elnöke, támaszthat- igényt arra, hogv a hadi­üzemek Szabolcsban megmaradjanak. Az alispán kedveskedni akar majd, ezért nem bízza rád, hanem 5 maga rendezi meg az őz-cserkészetet. S amikor már minden kész. és ekkor nevelünk mi. ion eev távirat, hogv sajnos, a báró külföl­diekkel folytatandó tárgyalásai miatt nem jöhet. Ezt a táviratot is a jóemberem küldi. Most csak arra . kérlek, és ezért .ipttem hozzád, hogv az el­sőt holnap délig egy bizalmas embereddel adasd postára. i, — Beszéltél vele erről? — A jóembelemmel? Nem! — Akkor honnan fogja kitalálni, hogy erre a táviratra ezt kell válaszolni? — aggodalmasko­dott tovább a polgármester. — No, olvasd csak... Mi van itt az alispán aláírása előtt? — Az, hogy nemes! — Nos, ő már ebből tudja, hogy ez nem igazi, hogy trükk és azt is, hogy nem ő válaszol, hanem én, azaz az én második táviratomat fogja szószerint visszaküldeni Mikecznek. Itt van, ezt! A polgármester lassan értette meg a ravasz tervet, s amikor megértette elképedt ennyi ész láttán, aztán felkiáltott, — Ej, de kapitális eszed van! Hehehe... megüti a guta az alispánt, ha megtudja... — mondta és hátba veregette Beneset. — Attól te ne félj, de hallgass rám... Ezt a három táviratot pedig két-két napi időközzel adogasd postára. (Folytatjuk.) Szabó György. Budának tornyai állanak llizony, büszke Budánk már akkor is megvolt, amikor *-* a magyarok elfoglalták ezt a földet. Sokan azt tart­ják, hogy Attila városa volt. A németek Etzelburgnak, Ofen- r.ek, tudós körökben pedig Sicambriának nevezték. III. Béla király jegyzője például ezt írta róla: „...Árpád átkelvén a Dunán, a folyam mellett, a hév vizeken felül tábort ütött s másnapon bevonult had­seregével Attila városába. Látván a királyi palotákat, melyek már részben romokban voltak, részben nem, igen megcsodálták a kőépületeket és kimondhatatlanul örültek, hogy harc nélkül foglalhatták el Attila váro­sát. Árpád Etelvárban tanácskozott a törzs főnökökkel a további hadjárat iránt. Etelvárból indította meg se­regeit, hogy Pannóniát egész a Dráváig elfoglalja. A diadalmasan visszatérő vezérek Árpáddal a turbágyi erdőben találkoztak, onnét őt Etelvárába követték..." Az igazság az, hogy Buda történetével kapcsolatban a magyar honfoglalás első századaiból hiteles adataink nincse­nek. Az első nyom 1046-ból való. Ez arról szól, hogy Gellért csanádi püspököt a magyarok a Gellérthegyről a Dunába lökték. Azt azonban már biztosan tudjuk, hogy Buda IV. Béla korában lett fallal kerített várossá. Béla király a tatár­pusztításokból okulva határozta el, hogy a Dunával párhuza­mosan terjedő mintegy 86 holdnyi hosszúkás hegyhátat a „Pesti új hegyet”, vagyis a mai Budavárát megerősíti. Az erődítési munkálatokat 1250 körül fejezték be. Az Árpádház kihaltával mintha csökkenne Buda szere­pe. Róbert Károly például nem szerette Budát. Leginkább Visegrádon tartózkodott. Igaz azonban az is, hogy ennek oka volt. Ugyanis a budai polgárok sem szerették Károly királyt. Nem is akarták megválasztani, inkább szerették volna trónon látni a cseh Vencelt. Károly azonban mégsem volt mostoha a történelmi helyhez, mert a mai királyi palo­ta helyén „István-vár”-nak nevezett fényes kastélyt építte­tett. Buda még azért is érdekes, mert Budán állította fel az első pénzverő házat Károly 1320-ban s e pénzverő az általa kinevezett rector felügyelete alatt működött. Olasz mintára itt verték az első magyar arany forintokat. Az egyik oldalon az Anjou-liliom volt, a másikon László király szekercés ké­pe. E forintokból négy darab egy budai márkát, vagyis fél­font ezüstöt ért. Az Anjou-ház kihalása után Buda súlyos zavargások, nagy tömeggyilkosságok színhelyévé vált. Ugyánis Durazzói, másként Kis Károly nápolyi király, a nőuralmat gyűlölő or- szágnagyok hívására bejött az országba és a már megkoro­názott Mária királynővel szemben trónkövetelőként lépett fel. A királynőt lemondásra és arra kényszeritette, hogy je­len legyen az 1385. december 31-én Székesfehérváron tartott koronázási ünnepélyen. A királynő és hívei már ekkor elha­tározták, hogy az erőszakos trónkövetelőt megölik, de erre csak 1387-ben fordult alkalom. Ekkor — február 7-én — Erzsébet anyakirálynő magához kérette Károlyt, s míg az egy levelet olvasott, Forgách Balázs királyi főpincemester csákánnyal hátulról halálra sebezte. Az összeesküvők ezután az eszméletlen királyt Visegrádra szállították. Mivel volt még remény a felgyógyuláshoz, 17 nap múlva — február 24-én — megfojtották. Ez a gyilkosság csak bevezetője volt a várban és a vá­rosban kitört zavargásoknak, amelyek során Gara Miklós nádor katonái nemcsak Károly olasz és horvát kíséretét kon- colták fel, de a régebben Budán lakó olasz bankárokat és kereskedőket is legyilkolták, házaikat pedig kirabolták és felgyújtották. Az idegenszármazású uralkodók alatt, főleg a la. szá­zadban, a városokban annyira elhatalmasodott az idegen elem .hogy a magyarságot szóhoz jutni sem engedték. Így történt ez Budán is. ahol noha a polgárság felerészben ma­gyar. felerészben német volt, mégis a város olyan törvényt hozott, hogy bíróvá csak azt választhatták, aki legalább ne­gyed ízig tudta német őseit kimutatni. A 12 tanácsnokból pedig csak kettő lehetett magyar. Ez az állapot a magyarság körében egyre nagyobb elégedetlenséget váltott ki, amely 1439-ben véres összeütközéssé fajult. Az ütközetben számos német polgár életét vesztette. Az erőpróbának azonban meg­lett az eredménye, mert ezután a magyarok a németekkel egyenlő elbánásban részesültek. A helyi pártviszályok; főleg Hunyadi János kormányzó halála után, a Cilleiek, Garayak hatalomrajutásával országos jellegűvé váltak. A Ciliéi—Garay-liga főcélja a Hunyadi család és párthíveinek kiirtása vagy legalábbis letörése volt. Ennek a célnak volt egyik szomorú eseménye Hunyadi János idősebb fiának, Nándorfehérvár kapitányának 1457-ben Bu­dán, a Szent György téren való lefejeztetése. Az ország népe közönséges gyilkosságot látott a törvény télén eszközökkel végrehajtott kivégzésben. Felháborodása úgy a király, mint az azt felbujtó föurak ellen elemi erővel’ tört ki. A felhábo­rodás csak akkor csendesedett le, amikor egy évvel, később a budai királyválasztó országgyűlés a világ egyik legnagyobb hősének másodszülött fiát, Mátyást emelte a trónra. (Folytatjuk.)

Next

/
Thumbnails
Contents